Mégse

Szabó Gabi: Jó lecke volt, megismertem magam

Szabó Gabriella két értékelhetetlen szezon után, 32 évesen, három olimpiai bajnoki címmel a tarsolyában ismét összeállt volt edzőjével, Tóth Lászlóval, és a visszavonulás széléről visszatáncolva fejest ugrottak a munkába. Az utolsó két olimpiai aranyát vele nyerte, és most mindent egy lapra feltéve, amolyan magányos harcosként próbálnak visszatérni, és kijutni Tokióba.

Hír

Miután kihagytad a 2017-es szezont, 2018-ban csatlakoztál Hadvina Gergő csoportjához, leköltöztél Szolnokra, de mégsem sikerült úgy a szezonod, ahogy szeretted volna. Mi volta baj?

Nem szeretek a rossz élményeken rágódni, ami elmúlt, elmúlt. Próbálok mindig azzal foglalkozni, ami sikeres volt. De annyit elárulhatok, hogy nem az edzésmódszerekkel volt a baj, hanem a lelki állapotommal. Az igaz, hogy nekem más típusú munkára van szükségem, mint amit Bodonyi Dóriékkal végeztünk, de fizikálisan alapvetően jól fel voltam készítve, a pszichés állapotommal volt a gond.

Nem volt elég a mentális feltöltődésre az egy kihagyott szezon?

Ezt így nem mondanám. Nem bántam meg, hogy beleálltam a 2018-as szezonba. Jó lecke volt, megismertem saját magam. Nem volt jó ötlet leköltözni Szolnokra, rájöttem, hogy mennyire fontos nekem, hogy napi szinten közel legyenek hozzám azok az emberek, akik tényleg számítanak.

Alapvetően egy kishitű versenyző vagyok, ami mondjuk ebben a bivalyerős magyar mezőnyben nem is csoda.

Kényszeres is vagyok, kevésbé szeretem az újdonságokat, szeretem viszont a bevett dolgokat csinálni. Leköltöztem Szolnokra, megpróbáltam, nem jött be.

Ekkor jött Tóth László (Vackor), akivel az utolsó két olimpiai aranyérmedet nyerted. Ki keresett meg kit?

Hiába, hogy különváltak az útjaink, nekünk a 2016-os olimpia után is megmaradt a jó viszonyunk, köszönhetően talán annak is, hogy a felesége az egyik legjobb barátnőm. Tavaly az első válogató után, ami rosszul sikerült, már megpendítette nekem, hogy ha a második válogató sem jön össze, akkor üljünk le beszélgetni. Aztán a nyáron hagyta érlelődni bennem ezt a gondolat, majd szeptember végén leültünk. Akkor helyére tettünk minden mozaikot, kibeszéltük minden problémánkat, átrágtuk, hogy korábban mit csináltunk jól és mit rosszul. Mi 2013-ban együtt álltunk fel a padlóról, és négy versenyszezont küzdöttünk végig, és mivel Vackor most is azt mondta, hogy lát bennem fantáziát, ezért úgy döntöttünk, hogy ismét megpróbáljuk együtt.

Erre a beszélgetésre már úgy ültél le, hogy feladtad a pályafutásodat?

Igen, akkor már elveszítettem a hitemet. Egyébként is megfogalmazódott már bennem, hogy van három olimpiai bajnoki címem, hova feszüljek még tovább? A kihagyott szezon és a rosszul sikerült 2018 után ráadásul nem volt mibe kapaszkodnom.

Vannak versenyzők, akik jól bírják a kudarcokat, én nem ilyen típus vagyok.

Ha viszont ez a szezonom is rosszul sikerül, akkor tényleg nem lesz mibe kapaszkodnom. Nem akartam október elsején elkezdeni a munkát, le is volt szervezve sok utazásom, amit aztán le kellett mondanom, mert fejest ugrottunk a munkába.

Úgy tűnik, újra van motivációd.

Vackor rengeteg erőt ad. Ő egy rendkívül realista edző, és ha azt mondja, hogy fel tud készíteni, akkor azt elhiszem neki, mert a közös eredményeink hitelessé teszik. Naponta csepegteti belém, minden nap elmondja, hogy meg tudjuk csinálni, ennek köszönhetően elkezdtem én is hinni magunkban.

Olyannyira hisz benned, hogy leadta a fiú csoportját is, és csak veled foglalkozik. Teherként éled ezt meg, vagy ezzel is azt erősiti benned, hogy képesek vagytok visszatérni a csúcsra?

Ne is mondd, erre gondolni sem merek, ez egy hatalmas felelősség nekem! De tény, hogy erőt is ad, hogy ennyire bízik bennem. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire sokat számít a jelenléte. A múlt héten például síelni volt, délelőttönként a honvédos srácokkal megcsináltam az úszóedzést, délutánonként pedig Mócsy Peti edzőtársammal a kondit, de nagyon hiányzott, hogy nem volt ott, mert szinte csak ketten dolgozunk, nem csoportban. Olyan, mintha csinálná velem az edzéseket, és nagyon jó érzés, ha a végén ad egy pacsit. Végre nem várom a tél végét, nem vagyok belefásulva a munkába, élvezek minden egyes edzést.

Milyen célokat tűztetek ki magatok elé 2019-re? Páros és négyes hajó, esetleg ismét összeülsz Kozák Danutával, akivel mind a három olimpiai bajnoki címedet nyerted?

Nincs létjogosultsága annak, hogy két ilyen szezon után beüljek Dana mellé, ráadásul ő most nyert világbajnokságot Kárász Annával. Igaz, hogy nekem sem volt bérelt helyem soha mellette. De természetesen

az a célom, hogy párosban és négyesben is ott lehessek Tokióban,

viszont ahhoz még képbe kell, hogy kerüljek egyesben. Addig is próbálom nem a válogatottságot kitűzni célul, hanem napi szinten megfelelni azoknak az elvárásoknak, amiket már 2016-ban is magunk elé állítottunk Vackorral. Edzésről edzésre haladunk, meglátjuk, hogy ez mire lesz elég.

Ennek megfelelően hogy néz ki a felkészülésed?

Most három hetet még itthon vagyunk, utána pedig megyünk Floridába, oda, ahol 2014-ben, 2015-ben és 2016-ban is voltunk. Az akkor bevált, most visszatérünk oda. Dél-Afrikába nem szeretnék kimenni, mert sok versenyző lesz ott, és bár ez költségesebb edzőtábor, de úgy érzem, erre van szükségem. Hat hétre megyünk ki, a közepén két hétig kint lesz velem a testvérem is, hogy megtörjük a monoton egyedüllétet. Sajnos a kiskutyámat nem tudom vinni, mert egy mopszot nem lehet ilyen hosszú útnak kitenni, ezen már most stresszelek, de nagyon remélem, hogy Vackor felesége és kislánya is meglátogat majd bennünket. Utána hazajövünk, itthon készülünk a Gubacsinál, majd leköltözünk Szolnokra.

Kicsit olyan a sztori, mint amikor a szélső pályán, ahol senki nem figyel rád, meglépsz, és megnyered a futamot.

Nem titkoltan ilyesmi a célom.

Minden éremből jutott a magyaroknak

Három érmet nyertek a magyar kajak-kenusok a racicei korosztályos Európa-bajnokság szombat délelőtti 1000 méteres versenyein.

Hír

Csikós Zsóka kezdte az éremszerzést, az ifjúsági lányok kajak egyesének A döntőjében nagyon szép versenyzéssel, magabiztosan győzött, megszerezve ezzel a magyar válogatott első érmét.

A férfiak ugyanezen számában az U23-as korosztályban Béke Kornél is kiválóan kajakozott, ez pedig a harmadik helyre volt elég.

A szombati nap harmadik magyar érmét a Majoros Mátyás, Nyerges Áron ifjúsági duó szerezte, amely K2-ben ezüstérmes lett.

A Koleszár Mátyás, Németh Viktor (K2 U23) páros a negyedik, Posta Réka (K1 U23) az ötödik, Fejes Dániel (C1 U23) és a Lelovics Dávid, Bakó Tamás (C2 U23) kettős egyaránt a hatodik, a Kollár Kristóf, Hodován Dávid (C2 ifi) egység pedig a nyolcadik helyen zárt.

„Összességében teljesen elégedett vagyok, eddig sokkal jobb eredmények születtek, mint tavaly. Nagyon örülünk annak, hogy a közvetlen második vonalunk meg tudta méretni magát a nemzetközi porondon, és helyt is álltak eddig – kezdte az értékelést Makrai Csaba utánpótlás szövetségi kapitány, utalva arra, hogy több számban nem a válogatók győztesei indultak az Eb-n. – Csikós Zsóka fantasztikus győzelme mellett Béke Kornél harmadik helye nálam igazi szenzációnak számít, de nagyon nagy dolog a Majoros, Nyerges páros ezüstérme is. Eddig úgy tűnik, hogy

nagyon jó döntés volt ezeket a gyerekeket hozni az Eb-re,

az ő szereplésükkel fel tudjuk mérni a nemzetközi mezőnyt, és tudunk kalkulálni, hogy az első vonalba tartozó versenyzőink mire számíthatnak majd a világbajnokságon. Remélem, hogy a 200 és az 500 méteres távokon is hasonló eredményeket fogunk hozni.”

A délutáni 200-as középdöntőből az ifista Máró Anna futamgyőztesként jutott a fináléba K1-ben. Szintén A döntős Orosz Adrienn (U23 K1) és a Horányi Dóra, Mile Sára (ifi C2) páros. B döntős Vigassy Barnabás (ifi K1) és Kőszegi Milán (ifi C1). Nem jutott viszont tovább a sprinttávon Molnár Csenge (ifi C1), Nikodém Patrik (U23 K1) és Némedi Konrád (U23 C1).

Vasárnap a két rövidebb táv döntőivel zárul az Eb.

Drága Anikó!

Bevallom, én gondolatban már akkor elkezdtem írni ezt a levelet, amikor először osztottad meg a közösségi oldaladon, hogy „most már ne keressetek”… Tiszteletben akartam tartani a kérésedet, ugyanakkor szólni is szerettem volna Hozzád, legalább így, egyoldalúan. Persze úgy képzeltem, hogy valamiképpen mégiscsak Veled vagyok abban a székekkel telirakott szobában, ahová már csak a laptopodat, az emlékeidet és a mindig megcsodált emberi méltóságodat vitted magaddal.

Hír

Aznap még arról is írtál, hogy nyugodtak lehetünk, már megtaláltad az utódodat, aki máris sok mindent megtanult tőled és a Te elhivatottságod szellemében gondozza tovább a sportág egykori hőseinek emlékét. Biztos voltam benne, hogy ezt nem bízod a véletlenre. Ahogyan afelől sincs kétségem, hogy sokunknak tanítottál fontos dolgokat az életről, annak utolsó cseppig való öröméről és élvezetéről, az elfogadásról, az elmúlásról és az emberi kapcsolatok értékéről. Arról, hogy valaki nem csak azáltal lehet kiemelkedő, hogy önmaga nagyságát propagálja fennhangon, hanem azáltal is,  hogy mások nagyszerűségére emlékeztet. Mégpedig végtelen lelkesedéssel. Emlékszem, milyen boldog voltál, ha elkészült egy-egy tabló, valamelyik pályatársad fotóival… Valami egészen romlatlan gyermeki tisztasággal és vidámsággal tudtál rámosolyogni a világra és annak dolgaira, mindvégig. Nem tudom, hogy sikerült ezt megőrizned, hiszen ez a szemlélet könnyen elveszthető út közben….

Talán ez volt az egyik áldás, amit a Sors utalt ki részedre méltányosságból, mindazért, amit példa értékű tartással viseltél életed során. Sosem keseregtél se múlt, se jelen, se jövő felett. Noha tisztában voltál mindig mindennel, láttad a dolgokat a maguk nyers valóságában is, minden kozmetikázás nélkül.

Itt cseng a fülemben, milyen természetességgel beszéltél a szerepedről, amikor először invitáltunk kamera elé az egykori bajnokokat megszólaltató sorozatunkban. „Tisztában vagyok vele, hogy én nem azért ülök itt, mert olyan jelentős bajnok lettem volna, de végtelenül megtisztelő számomra”. És emlékszem arra is, ahogyan az egykori csupa kéz, csupa láb kislányról meséltél, aki korgó gyomorral is virgoncan szaladt a Tímár utcai vízi telepre. Aki féltékenységtől mentes lelkesedéssel tudta csodálni Bánfalvi Klárát, amint nőies idomaival, elegáns pörgős szoknyáival belibbent a úszóház kabinjába. Tisztelettel néztél fel rá – ahogy mindenki másra is – és bocsánatot kértél tőle, amikor először legyőzted…

Húsz évesen lettél válogatott kerettag, legendás idők legendás szereplői közt… El sem hiszed, mennyire előttem van az a jelenet, amikor Urányiról meséltél nagy szeretettel. Akinek „gyönyörű indián arca volt” és aki Macinak hívott Téged a dörmögő hangján… „Tüdőrákja volt, pedig sohasem dohányzott… nekem is az van…” – tetted hozzá, de csak egyetlen pillanatra lett fátyolosabb a hangod. A következő pillanatban már kacagva meséltél a mátrai edzőtáborokról, az általatok kreált, formabontó tornagyakorlatokról, arról, amikor Kemecsey magnójának jóvoltából twistelni tanult a társaság, egészen addig, amíg Granek fel nem fedezte a „botrányos” táncórát…

Beszéltél a lányokról, akikkel az idők során egy hajóban eveztél és arról, hogy sohasem ugrottál ki a rajtnál, mivel hosszabb távon voltál jobb mindig. „Esetleg én is érhettem volna el nagyobb sikereket” – mondtad még minden szomorúság nélkül, puszta múltbéli alternatívaként. Tudod, úgy gondolom, a Te igazi sikered  tényleg hosszabb távon mutatkozott meg, akkor, amikor a többiek már régen elfáradtak… Te még javában túráztál a tengeri kajakoddal, gyönyörködtél a természet, az emberi létezés csodáiban és  pályatársak tucatjainak gondoztad az emlékét.  TE AZ ÉLET FINISÉBEN VOLTÁL A LEGNAGYOBB BAJNOK.

Hálás vagyok azért, hogy ismerhettelek, hogy olvashattam a verseidet, hogy együtt dolgozhatunk egy közös ügyért. Amennyire tőlem telik, én is igyekszem majd továbbvinni valamit mindabból, amit Tőled tanultam.

Kevés olyan embert ismerek, aki tényleg szerelmes tud lenni. Te ilyen voltál. Szerelmes az életbe, a kajakozásba, a Duna kátrányos illatába, a barátságba, az érzésbe, amit a fiaid léte jelentett.

Tudom, hogy most is mosolyogva fogadod az új élményeket ott az égi vizeken; ott, ahol újra viszontláthatod a régi jó barátokat. A Mészáros-fiúkat, Tímár Pistát, a csupaszív „Öreg”-et, meg a többieket.

Egy ilyen levél végére – a szokásoknak megfelelően – talán azt kellene írnom: „nem felejtünk el Téged!”. Amiben persze valóban biztos is lehetsz.

De talán még inkább Hozzád méltó, ha azt írom:

tudjuk, hogy nem felejtesz el bennünket…

Ég Veled, Anikó!

Még találkozunk!

Pápay Eszter