Mégse

Sportági alternatíva Kalmopyrinre

Vasárnap, kora délelőtt. A komolyabb izgalmak még váratnak magukra, de már mindenki készülődik. A lelátó közönsége is. Előkerülnek a szalmakalapok, a látcsövek, a sípok és az első zöldpaprikás-házikolbászos szendvicsek. Akad, aki első ízben kóstol bele a kajak-kenu versenyek sajátos világába és persze itt van a kemény mag is, az „ősszurkolók”, akik már éppolyan elmaradhatatlan szereplői a sportági viadaloknak, mint az indítóbíró, vagy a szakkommentátor…

Hír

– Hát ez egy nagy szerelem – sóhajt Ladunga Károly, két futam közt persze, hiszen nincs az az interjú, ami kedvéért kihagyná a dobolást. A kötődés még versenyzőként kezdődött, a látványos, ütemdiktálós biztatás rituáléját viszont már egy meghatározó szurkolói élmény ihlette.
– Akkor kezdődött ez az egész, amikor a Kolonics Gyuriék Duisburgban öt számból ötöt megnyertek. Na, ott kaptam fejlövést. Azóta évente minimum négy versenyen jelen vagyok. Év elején, amikor megjelenik a versenyműsor, rögtön kiírom a családnak, hogy én ekkor meg ekkor nem vagyok beszámítható. De a feleségem már beletörődött.

– Ő nem csatlakozik?
– Nem, azt mondja, ő már járt eleget, amikor én versenyeztem. 1961 óta vagyok benne a kajak-kenu sportban és most a magam módján megpróbálok valamit segíteni a fiataloknak. Lehet, hogy ez csak egy álom, hogy ér valamit a dobolás, de mi ennyit tudunk hozzátenni.

Álom vagy sem, a hangulatot mindenképp felfokozza az intenzív dobpergés, sőt, egy gyors közvélemény-kutatás szerint a versenyzők kimondottan örülnek a leghangosabb szurkolók jelenlétének. Az utánpótlásról persze ebben a csapatban is gondoskodni kell, mondja Károly, már csak az átlagéletkor miatt is, meg hát nagyobb tömeg nagyobbat szól. Toborzás nincs, felvétel viszont bármikor, és még csak különösebb sportági múlt sem szükségeltetik hozzá. A kilencéves Határ Gergő például lelkes kézilabda-rajongó és most első ízben lát kajak-kenu versenyt, de máris hatékony segéderőként püföli a piros-fehér-zöld színekben pompázó dobot. „Csapatba kerülése” persze – mint meséli – egy teljesen korrekt és egyenrangú szakmai együttműködésen alapszik: “Én kölcsönadtam nekik a dudámat, ők meg ideadták a dobot.”

– Azt tudod, miért jó, ha te is dobolsz?
– Igen, ezzel tudok adni a versenyzőknek egy kis erőt.

A dobolás persze fárasztó mutatvány, de szerencsére kéznél van a hadtáp, vagyis a szintén „elsőversenyes” szegedi nagymama elemózsiás csomagja, ahonnan az ifjú szurkolópalánta két futam közt újraraktározhatja az elvesztett kalóriákat.

– A lényeg, hogy van utánpótlás – mondja Beé István, aki szintén a csapatot erősíti. – Nálam ez nagyjából onnan kezdődött, amikor annak idején éjjel két órakor közvetítették Mexikóból, hogy a kicsi fiam Szíjjártó Istvánnal minimális időkülönbséggel harmadik lett a vébén és én majdnem elsírtam magam. Azóta, ahová a munkám meg a pénztárcám engedi, oda elmegyek. Kicsit csalódás volt, hogy 2000-ben nem jutottak ki az olimpiára Fehérvári Vincével, de azt hiszem, azért az élet kárpótolta őket.

Bár sokan elvesztik a szurkolói lelkesedést, ha már szülőként közvetlenül nem érintettek, „Beé papa” szerint ez utóbbi tény még nem von le mindent egy verseny élvezeti értékéből. Sőt…
– Ha a fiam nincs is itt, nagyon sok régi versenyző igen, főleg a lányok, Szabó Szilvi, Patyi Melinda, Kovács Kati, meg a többiek. Olyan, mintha a saját gyerekeink lennének és jól esik velük beszélgetni meg puszilkodni.

A csapattagok bólogatnak és mosolyogva hozzáteszik:
– Olyan ez nekünk, mint a Kalmopyrin…

Köszönöm, Ági néni, hogy érmet nyerhettem!

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség hétvégi szakmai konferenciájának gálavacsoráján több évtizedes utánpótlás-nevelői munkájának elismeréseként Csathó Józsefné és Rasztotzky János kapta az első Aranylapát-díjat. Áldozatos munkájuknak köszönhetően rengeteg gyerek tanult meg kajak-kenuzni. A két kiváló szakember szerint az őszinteség, a hitelesség, a felelősségtudat és a sok játék a legfontosabb az utánpótlásnevelésben.

Hír

„Nem a díjért csináljuk, a gyerekkel való foglalkozás komoly önzetlenséget és odaadást igényel. Nem is értem, hogy miért jár nekem azért jutalom, amit szeretek csinálni, és amit szívből csinálok” – értetlenkedett Csathó Józsefné, Ági néni (fenti képen), akivel még a galyatetői átadón beszélgettünk.

„Egyébként én nem is akartam edző lenni. Élversenyzőként azt mondtam magamnak, hogy soha nem leszek edző, de beleragadtam a sportágba, mint légy a mézbe. Az első igazán megható eset az volt, amikor egy 10 éves tanítványom odajött hozzám egy diákolimpia után, és azt mondta nekem, hogy köszöni, hogy érmet nyerhetett.

Akkor, ott elsírtam magam,

ez volt az a pillanat, amikor megfogott ez a szakma” – mesélte Ági néni.

Rasztotzky János helyett viszont lánya vette át a díjat. „Ott voltam ugyan Galyatetőn, de egy polgármesteri fogadás miatt vissza kellett jönnöm Dunakeszire. Pont az ünnepi vacsorán ültem az asztalnál, amikor a lányom küldte a képet és a hírt. Nagyon meglepődtem, és rendkívül meghatódtam, nem tudtam, hogy díjat fogok kapni, de azonnal koccintottunk is rá egy pezsgővel” – mondta Rasztotzky.

Schmidt Gábor MKKSz-elnök adja át a díjat Rasztotzky János lányának

A Dunakeszin több mint 20 éve dolgozó kiváló szakember fontosnak tartotta megjegyezni, hogy nem egyedül érte el ezt a sikert. „Ugyan az én nevem szerepel a díjon, de feleségemmel, László Gizellával ketten dolgozunk, legalább annyira megérdemli ő is ezt a díjat, mint én. Az egyik első utánpótlásműhely voltunk az országban, nem sokkal Ági néniék után kezdtük el a munkát. Mi csak gyerekekkel foglalkozunk, ugyanis csak az MKKSZ-től és a várostól kapunk támogatást, így felnőtt versenyzőkre nincs sem keretünk, sem pedig erőforrásunk. Egy felnőtt versenyző lefoglal egy teljes edzőt, mi pedig

nem szeretnénk elfordulni, vagy akár egy kis időt is elvenni a gyerekektől.”

Amikor azt kérdeztük a két díjazottól, hogy kikre a legbüszkébbek az eddigi neveltjeikből, egyikük sem nevezett meg senkit.

„Nem mindig a legsikeresebbekre a legbüszkébb az ember – kezdte Ági néni. – Arra is büszke tudok lenni, amikor egy csetlő-botló fióka elkezd kajakozni, és eljut egy szintre. Mindegy, hogy az ifi vb, diákolimpia vagy magyar bajnokság. Az idén például az volt az egyik legnagyobb sikerem, hogy voltak olyan srácaim, akik körbe tudták evezni a Szentendrei szigetet. Sok apró sikerből áll össze ez a szakma, nem lehet egyet kiemelni.”

Csathó Józsefné , Ági néni az Aranylapát-díjjal

„Sok nevet mondhatnék, de nem tudok kiemelni egy vagy két gyereket, az összesre nagyon büszke vagyok – kezdte Rasztotzky János, akinek a kezei alatt többek között Hagymási Réka és Lucz Dóra is megfordult. – Nagyon sok részsikert érünk el, mindenkire más miatt vagyok büszke. Az akarat, a hozzáállás, a győzni akarás, mindenkinél más és más emelhető ki. Van olyan, akinek egy ifi vb-arany a nagy siker, van, akinek egy országos bajnokság bajnoki cím, de van, akinél már az is hatalmas eredmény, ha megnyeri a Dunakanyar-versenyt – ez az egyéni képességektől függ.”

Arra a kérdésre, hogy mivel lehet megfogni, és a telepen tartani a gyerekeket, Rasztotzky így felelt:

„Játékkal, játékkal és játékkal.

Mi hosszú távon gondolkozunk, nincs nálunk eredménykényszer, de versenycentrikusak vagyunk, nem véletlen, hogy nagyon sok olyan gyerek van a válogatottban, aki Dunakesziről indult. Itt fokozatosan terheljük őket, először lejönnek, és végignézik az edzést, a következő alkalommal már edzenek is, és szépen folyamatosan csepegtetjük beléjük ezt a sportot. A legfontosabb pedig, hogy mindezt játékos módon tegyük!”

Rasztotzky János három tanítványával

Csathó Józsefné szerint a hitelesség, az őszinteség és a felelősségtudat a legfontosabb. „Akkor vagyunk hitelesek a gyerek szemében, ha érzi rajtunk, hogy szeretjük ezt a sportot. Az őszinteség pedig segít abban, hogy megtaláljuk a közös hangot.

A legfontosabb azonban a felelősségtudat kialakítása.

A víz egy veszélyes közeg, és a gyereknek meg kell tanulnia vigyáznia saját magára és a környezetére is. Ami a versenyzést illeti, nem kell feltétlenül mindenkinek jól teljesítenie, nekünk az a dolgunk, hogy megszerettessük velük ezt a sportot.”

Bemutatták a Sport 2018 évkönyvet

A budapesti Larus étteremben hétfőn bemutatták a Sport 2018 évkönyvet. A Magyar Olimpiai Bizottság kiadványát Vékássy Bálint főtitkár és Szöllősi György, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke méltatta. A könyv szereplői közül részt vett az eseményen Knoch Viktor és Péni István is.

Hír

Vékássy Bálint azt mondta, a sportújságírók családja az olimpiai családhoz tartozik. Emlékeztetett, hogy éppen harminc éve, a szöuli olimpia után jelent meg az első hasonló kötet, akkor Dél-Korea került fókuszba, csakúgy, mint idén, a phjongcshangi téli olimpia kapcsán. „A magyar rövidpályás gyorskorcsolyázók sikere zseniális példája annak, hogy jó sportmenedzsmenttel hogyan lehet egy sportágat a nulláról indulva az olimpiai aranyig elvinni. Ez a sportág ezt 30 év alatt megcsinálta” – mondta a főtitkár. Hozzátette: a sportévkönyv megjelenése a karácsony közeledtét és egyben év végi számvetést is jelent.

Az ifjúsági olimpiáról a sportvezető azt mondta, Buenos Airesben hatványozottan jó volt magyarnak lenni, nagyon összetartó volt a csapat, a sportolók, az edzők szurkoltak egymásnak, remek volt a hangulat. Vékássy Bálint köszönetet mondott az újságíróknak, akik „hóban, fagyban, kánikulában” tudósítanak a sporteseményekről, közvetítve ezeket a szurkolóknak, s azt kívánta: 2019-ben is legyen elég muníció a kötet megalkotásához.

„Örülök, hogy a főtitkár úr családtagként köszöntött minket” – jelentette ki Szöllősi György. A Magyar Sportújságírók Szövetségének (MSÚSZ) elnöke kiemelte, hogy ezt a projektet mindenki a magáénak érzi, sportolóként és szerzőként is nagy megtiszteltetés a sportévkönyv szereplőjének lenni minden évben.

Nagy megtiszteltetés, hogy ebben az esztendőben is szerkesztő csapatunkat bízta meg a Magyar Olimpiai Bizottság a sportévkönyv elkészítésére. Szeretném kiemelni Báthori Zsófiát, aki ennek a kiadványnak a szíve-lelke, Dobos Sándor szerkesztő kollégámat, Keczeli Zoltán művészeti vezetőt, Szalmás Péter képszerkesztőt, Vasvári Ferencet, akik voltaképpen a munkafolyamatok nyári megkezdésétől a nyomdába adásig szinte minden nap hozzátettek valamit ahhoz, hogy megfelelő nívóban készülhessen el a könyv. És természetesen köszönöm minden szerzőnek, legyen szó cikkíróról vagy fotósról, hogy fantasztikus anyagokkal töltötték meg az oldalakat!” – fogalmazott Amler Zoltán, a Sport 2018 főszerkesztője, aki hozzátette: ezúttal is 512 oldalon taglalja a könyv az esztendő történéseit, 36 oldal mellékletben találhatóak meg az eredmények, egymillió karaktert és több mint hatszáz képet tartalmaz a kiadvány.

„Igyekeztünk ezúttal is többfajta műfajú írásokkal megtölteni a könyvet, szubjektív anyagok, glosszák, interjúk teszik teljessé, és természetesen külön kell említeni a sporttörténelmi phjongcshangi diadal feldolgozását. A gyorskoris fiúkkal és az őket felkészítő szakemberekkel kapcsolatos írásokhoz exkluzív fotózást rendeltünk – Baksa Norbert fotóművész szenzációs képeket készített, amelyek nagy örömünkre a főszereplőket is örömmel töltött el” – említetett még Amler Zoltán.

forrás: olimpia.hu