Az újságírók már helyet foglaltak, a vendégek a teraszon kapaszkodnak össze egy kihagyhatatlan fotó kedvéért – stílszerű dunai látvánnyal a hátuk mögött. Ivan – a maga hetven évével és az elmaradhatatlan hosszú copfjával – továbbra is egy éles szemű, fürge indián benyomását kelti, Tamás pedig a sokat tapasztalt emberek jellegzetes tekintetével és tekintélyével hitelesen alakítja mellette a törzs bölcsét. Néhány perccel később hangsúlyozza is: – „tartalmas életút van mögöttünk”…
A házigazda szerepét betöltő Vaskuti István személyes emlékekkel indítja a beszélgetést, hiszen tizenéves kenusként kortársaival egyetemben – ahogyan ő maga fogalmaz – „szent áhítattal„ nézett fel a két ikonra. A mindössze egy év korkülönbséggel bíró példaképek akkoriban már javában vívták világraszóló csatáikat, melyeknek következményeképpen idővel nemcsak közismertté, hanem kiemelten közkedveltté is váltak a hazájukban. Ivan-t beválasztották a többek közt művészeket, tudósokat, pop-sztárokat is felvonultató „minden idők 100 legnagyobb román személyisége” közé, Wichmannt pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetsége által 1991-ben kezdeményezett szavazáson sorolták a legnépszerűbb magyar sportolók közé. A minden idők legeredményesebb kenusaként tisztelt román Patzaichin versenyzőként öt olimpián vett részt, melyekről összesen négy arannyal és három ezüsttel tért haza. Wichmann Tamás két olimpiai ezüst-, egy bronz-, valamint kilenc világbajnoki aranyérem és nem utolsósorban egy UNESCO Fair Play-díj birtokosaként vált igazi legendává.
Hogy mi a titka a legendaságnak? Részben természetesen az elért eredmények, ez kétségtelen. De nem csupán azok. Ahhoz, hogy valaki valódi, őszinte közszeretetnek örvendhessen, a nagy dobás nem elegendő. Több kell annál. Valami, ami minden bizonnyal az adott sportoló személyiségével áll összefüggésben, sokszor meg sem magyarázható, csak érzékelhető módon.
– Érdekes kérdés, hogy ki lesz népszerű – fejtegeti Tamás is, aki nem titkolja, számára fontos, hogy szeressék. – Manapság sokan dolgoznak azon, hogy bizonyos emberek népszerűségét növelni tudják. Ivan nem foglalkozott ezzel, csak célokat tűzött ki maga elé és azt csinálta, amit fontosnak tartott. Nekem pedig a sport mellett egy-egy tévészereplés illetve a szakácstudományom is hozzájárulhatott ahhoz, hogy valamilyen szinten belophattam magam a közönség szívébe.
Ivan szerint az olyan nyilvános elismerés, mint egy nemzet száz „legnagyobbja” közt lenni, óriási megtiszteltetés ugyan, de hatalmas felelősség is. – Egyébként én igazából sosem szerettem magamról beszélni. Mindig mások beszéltek rólam – teszi hozzá nevetve.
Ezúttal viszont szerencsére nem marad szűkszavú. Közvetlen hangon mesél, ha nem is annyira önmagáról, inkább az egykori élményekről. Arról, hogy az első edzője milyen sokat emlegette a magyar csapatot, hangsúlyozva, hogy a magyaroknak csapatuk van! De megtudjuk azt is, hogy a hetvenes években nagy valószínűséggel az az ezüstszínű, vörös kárpitos Ford Taunus volt a leggyönyörűbb autó Bukarestben (de az ő számára egészen biztosan), amit az akkori viszonyok közt kalandos úton, a nagy német rivális, Detlef Lewe közreműködésével tudott megvásárolni. Természetesen, a vízen való legemlékezetesebb összecsapások felelevenítése sem maradt ki a délután programjából. Patzaichin – akiről úgy tartják, hogy előbb tudott kenuzni, mint járni – a müncheni olimpián való szereplést idézi fel, ahol az előfutamban az első csapások után eltört a lapátja. Mivel a jelzése ellenére nem fújták vissza a rajtot, jobb híján a lapátcsonkkal teljesítette végig a távot. – Amikor beért, a többiek már lezuhanyoztak – kommentálja a történteket Tamás, aki akkor rövid ideig úgy érezhette, a fináléban már csak a német favorit legyőzésére kell koncentrálnia. A döntőben azonban a reményfutamból továbbjutva újra ott volt mellette Ivan, aki ráadásul hasonló taktikát tartogatott a táv második felére.
– Úgy gondoltam, 500-nál megindítom a hajót és hajtok, mint az őrült… de arra nem számítottam, hogy ő is akkor indul el. Az ő hajója akkor sokkal gyorsabb volt, mint az enyém, és végül az ő nyakába akasztották az aranyérmet, nekem pedig be kellett érnem a második hellyel. Lewe lett a harmadik – meséli Wichmann.
Amikor a sportág jelenlegi történései felé fordul a diskurzus, Ivan gratulációját fejezi ki az augusztusi, kvalifikációs világbajnokság rendezési jogának megszerzéséért. Mint mondja, ez a legegyértelműbb elismerése a magyar szövetség munkájának. Meggyőződése, hogy különleges Vb-t fognak szervezni a szegedi pályán, ahol a versenyek hangulata is mindig nagyszerű.
A nemzetközi színtéren való küzdelmek ideje számukra ugyan lejárt, a két kenus kapcsolata viszont nem ért véget. Sőt. Az utóbbi években a vendéglátásban jeleskedő egykori bajnok és a divatszakmában tevékenykedő hajdani ellenfele egyre gyakrabban kereste egymás társaságát. A tisztelet egymás iránt mindig is megvolt, mondják, annak idején sem ellenségként, hanem kollégaként tekintettek egymásra, de a sporttársi viszony az idő múlásával valódi barátsággá formálódott. A kérdésre, hogy a kenuzáson kívül mi is a közös kettőjükben, Tamás már a hivatalos program után válaszol: – nézd meg a tekintetünket…van benne némi rokonság… Természetesen, arra is kíváncsi vagyok, vajon megtanított-e legalább egy, igazi, autentikus magyar kenus nótát a román kajak-kenu hősének. No és persze, mi volt Ivan reakciója? – Hát persze hogy daloltam neki… Jókat nevetett a szövegen…-hangzik a válasz.
A mostani látogatásnak egyébként még egy sajátos apropója is van: a Wichmann Tamás életéről készülő film forgatása, amelyben kihagyhatatlanul feltűnik Patzaichin is. Dokumentumfilm lévén ezúttal mindketten önmagukat alakítják: a legeredményesebb, illetve a legnagyobb szívű kenust…
