Régi idők sportja, ultramodern kivitelben

Mától vasárnapig a dél-afrikai Pietermaritzburgban rendezik meg a kajak-kenu maratoni világbajnokságot. Várhatóan nyomasztó magyar fölénnyel, ugyanakkor csekély érdeklődés közepette. Utóbbiért nagy kár. A maratoni szakág egyrészt látványos, másrészt – megkockáztatjuk – jobban megjeleníti a sportág szépségeit, lényegét, mint az olimpiacentrikus sík vízi műfaj. A Magyar Idők múltidéző, elemző cikkét olvashatjátok Novák Miklós tollából.

Hír

A magyar kajak-kenu első olimpiai aranyérmét Urányi János és Fábián László tízezer méteren szerezte 1956-ban Melbourne-ben. Négy év múlva, a római játékok műsorán már nem szerepelt a hosszútáv. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elfogadta a szervezők érvelését, miszerint a 3,5 kilométer hosszú – egyébként festői, vulkáni kúpban keletkezett – Albano-tó nem alkalmas ennek a megrendezésére. Ez az érvelés persze csak részben felelt meg a valóságnak. Akkoriban kétségtelenül úgy bonyolították le a tízezres futamokat, hogy a kajakosok, kenusok öt kilométert eveztek egy irányba, majd visszafordultak. Éppenséggel már 1960-ban is rájöhettek volna arra, sokkal érdekesebb úgy a küzdelem, ha a versenyzők kisebb kört teljesítenek többször is, de az olaszoknak a kajak-kenu igazából sohasem volt a szívük csücske.

Ennél is megmagyarázhatatlanabb, hogy a Nemzetközi Kajak-kenu Szövetség 1994-től miért vette le a világbajnokságok műsoráról a tízezer méteres számokat. Nem egyik évről a másikra, de idővel szerencsére felülbírálta a rossz döntést, 2010-től ötezer méteren osztanak érmeket; a körpályán zajló, hosszú távú elemeket felvonultató verseny roppant látványos, továbbá óriási a presztízse, a sportág nagyágyúi rendre rajthoz állnak.

Az első maratoni világbajnokságot 1988-ban rendezték, akkor még 42 km-t kellett lapátolni, a táv idővel rövidült, hajóegységtől függően 25–35 km-re. A hosszútáv-specialisták, akiknek még a tízezer méter is rövid, megtalálták a számításukat, s amióta futni is kell, végképp nehéz az átjárás sík vízről maratonira. Időről időre azért mindig akadnak próbálkozók, de ezek a kísérletek inkább azt mutatják, egy fenékkel két kajakot is nehéz megülni.

Csipes Ferenc például 1991-ben a sprinttől (akkor még 150 méter), az 500 és az 1000 méteren át 10 000 méterig valamennyi távon megnyerte az országos bajnokságot, s úgy volt vele, hogy teljes legyen az egyeduralma, begyűjti a maratoni ob-aranyat is. Tőle igazán nem állt távol ez a műfaj, köztudott, hogy edzésen felül, akár csak a maga örömére gyakran evezett „hosszút”. A maratonistákkal mégsem bírt, akik állítólag túljártak az eszén. Csipes egy idő után megszomjazott, s így szólt az élboly többi tagjához: „Iszunk?” „Igyunk!” – jött a válasz, s mindenki lapátolt tovább… Csipes kisvártatva ismét megszólalt: „Akkor iszunk?” „Rendben, igyál!” – felelték a többiek. Majd amikor Csipes lenyúlt a lába közé a kulacsért, hirtelen iramot váltottak, ledobták a vízről a nagy bajnokot, aki ezután már nem tudott visszazárkózni.

Idézhetnénk a serdülőként, ifistaként legalább heti rendszerességgel szigetet kerülő – de nem ám a Margitszigetet, hanem a Szentendreit! – Kammerer Zoltán esetét is. „1997-ben elindultam a válogatón. A rajt után az élen haladtam, az első fordulóból, máig nem értem, hogyan, mégis csak hetedikként jöttem ki. Visszaküzdöttem magam az élre, majd jött az első futószakasz, ami után hetedikként, leszakadva ültem vissza a kajakba. Kieveztem a stégre, elhatároztam, soha többé nem indulok maratonin” – elevenítette fel kérésükre az élményét. Vajda Attila viszonylag rendszeresen „maratonizott”, kétszer a világbajnokságra is kijutott, de a hetedik hely volt a legjobb eredménye. „Ha nyernék, szerinted kihagynám?” – Vereckei Ákos pályája csúcsán így kérdezett vissza, amikor azt firtattam, miért nem nevez be a maratonisták közé. Ám különösen a hölgyek között ma is általános, hogy fiatalon ezt a műfajt is űzik. Az év felfedezettje, Takács Tamara például az idén a kettesben a sprinttávon vb-aranyat nyert Hagymási Rékával lett bronzérmes a 2011-es világbajnokságon.

Idővel a többség a – ne szépítsük, a jobb anyagi lehetőségekkel kecsegtető – sík vízi, olimpiai számok felé fordul. A maratoni szakág báját részben éppen ez jelenti: nincs benne pénz, vagy legalábbis sokkal kevesebb. Így is kiváló sportembereket vonultat fel, mint korábban Csabai Edvint, az immár tizennyolcszoros világbajnok, negyvenévesen is aktív Csay Renátát, vagy éppen a kajakos Boros Adriánt. Utóbbi az idei válogatón úgy nyert, hogy az utolsó szakaszon a kajakját nekicsapta a kordonnak, s a hajó oldalán tenyérnyi lyuk tátongott. Ő mégsem esett kétségbe, a másik oldalára döntötte a hajót, úgy evezte le az utolsó ötszáz métert, s hajrázta le könnyedén a riválisát.
Régi idők sportja, modern kivitelben – ez a maratoni kajak-kenu.

Tokióban elindították az olimpiai visszaszámláló-órát

Leleplezték azt a három méter magas órát Tokióban, amely a 2020-as nyári olimpiáig hátralévő időt mutatja.

Hír

Az ünnepélyes ceremóniára a japán főváros Ginza nevű bevásárló negyedében került sor 981 nappal a játékok megnyitója előtt.

Az 1,2 tonnás óra a japán zászlóra emlékeztet: az ezüstlábakon álló szerkezet kör alakú és piros csakúgy, mint a nemzeti lobogóban található felkelő nap motívum.

Forrás: MOB

Edzői konzultáció már Tokió jegyében

Október végén Japánban, a 2020-as olimpiai játékok helyszínén járt Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke, valamint Hüttner Csaba felnőtt szövetségi kapitány. A szakemberek szerdán az olimpiai terepszemlén látottakat osztották meg a szakma képviselőivel, edzőkkel, egyesületi vezetőkkel.

Hír

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség székházában tájékoztatta a szakmát Hüttner Csaba felnőtt szövetségi kapitány és Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke a 2020-as olimpia előkészületeiről. Október végén egy kisebb magyar delegáció járt Japánban, ahol szakembereink az olimpiai pálya mellett feltérképezték a szállás és edzéslehetőségeket is a Szigetországban.

“Az edzőket ma tájékoztattuk a Japánban tapasztaltakról, arról, hogy milyen benyomásaink vannak az olimpiai pályáról és a körülményekről. A pályánál a hullámzás kulcsfontosságú kérdés, a japán szervezők most azon dolgoznak, hogy miként oldják meg a hullám elvezetést a betonfalak között, hogyan létesítsenek hullámfogókat, illetve hullámtörőket a pályán. A szakmát a két preferált szállodáról is tájékoztattuk, valamint megmutattuk azt a helyszínt is, amely jó edzőtáborozási lehetőséget jelenthet a magyar csapat számára – mondta Hüttner Csaba.

A szerdai megbeszéléséne 12 szakember volt jelen, többen is megfordultak már Ázsiában, Japánban, Szingapúrban, Malajziában, így Hüttner Csaba arra volt kíváncsi nekik milyen tapasztalataik vannak az akklimatizációval kapcsolatban. Tóth László 2003-ban ott volt Japánban az ifjúsági világbajnokságon, amelyen kiváló eredményeket könyvelhettek el versenyzőink.

“Mi csak az utolsó pillanatban érkeztünk meg a versenyhelyszínre, itthon készültünk az eseményre, de úgy tapasztaltuk, hogy a versenyzők számára két-három nap elegendő volt az akklimatizálódásra. Nehézséget a magas páratartalom és az erős hullámzás jelentett, de fiataljaink, akik közül többen a Dunán nőttek fel így is helyt tudtak állni. Nyilván egy olimpiai felkészülés egészen más előkészületet igényel, így a vezetőség tervei szerint jövőre két csapat is elutazik Japánba, hogy tesztelje az átállás nehézségeit, felmérje, milyen kényelmetlenségekkel jár a hosszú utazás. Ami még kulcsfontosságú lesz majd, hogy milyen ételeket tudnak enni versenyzőink a szigetországban, bár ahogy hallottuk, nem csak az ázsiai, de az európai konyha ízvilágából is választhatnak a sportolók” – tette hozzá Tóth László.