Megyei Prima Primissima-díjas lett a hétvégén, amelyhez szívből gratulálunk. Sokak szerint már régóta járt volna önnek ez az elismerés.
Örülök, hogy gondoltak rám, köszönöm azoknak az embereknek, akik felterjesztettek erre a díjra, ami nagy jelentőséggel bír az életemben. Ez elismerése a kajakos és az edzői pályafutásomnak is, fontos, hogy nagyra értékelik azt a munkát, amelyet gyerekekkel végez az ember – mondja Rakusz Éva.
Főállásban testnevelő tanárként dolgozik, mit jelent önnek a napi gyerekzsivaj után délután lemenni a vízitelepre?
Élményt. Eddig heti háromszor, az ősztől azonban négyszer tartok edzést a gyerekeimnek. Két úszás, két szárazföldi edzés van a programunkban. Mivel kicsikkel foglalkozom, így inkább a kajakozás alapjaira, a vízenjárás szabályaira tanítom őket. Nekem ez élmény, játék, egyáltalán nem munka. És nem csak a partról irányítom őket, a mai napig beülök a kajakba is. Az új gyerekek elsőként velem, MK párosban jönnek ki a vízre, és jelentem büszkén, még beleférek. Ez a legjobb megoldás, ha már látom, hogy megvan a kellő biztonságuk, egyedül is vízre szállhatnak. Nem akarom, hogy elsőre rossz élményeket éljenek át.
A kicsik tudják, hogy kicsoda „Éva néni”?
Persze. A szülők is sokszor kifejezetten hozzám hozzák le őket. A múltamat ismerik, és azt is, hogy gyerekcentrikus vagyok.
Az utánpótlás korosztályból a legkisebbek tartoznak önhöz. Sosem gondolkozott azon, hogy egészen a felnőtt korosztályig továbbvigyen egy-egy csoportot?
Nem. Én annál jobban sajnálom őket. Egyszer Kati néni nyilatkozta azt, hogy nem szabad megsajnálni a versenyzőket a vízen. Nos, nálam biztos, hogy eljönne az a pont, amikor megállnék, amit már nem tudnék átlépni, és talán ezért, nem is lennék eredményes. A kicsikkel remekül érzem magam, szeretek velük foglalkozni, a nagyoknak ott van Jancsár László, aki kellő fegyelemmel és határozottsággal irányítja őket. Szóval én inkább maradok a kicsik csillogó szeménél.
A versenyhelyzetet pedig megéli a Sárkányanyákkal, hiszen ön is tagja ennek a masters csapatnak.
Meg, de az is inkább a jó társaságról, a csapatérzésről szól. A pesti lányok heti háromszor közösen edzenek, én általában a nagy versenyeken csatlakozom hozzájuk. Sajnos az iskolai elfoglaltságaim miatt a tavalyi moszkvai világbajnokságra nem tudtam velük tartani, pedig szívesen megnéztem volna, hogy az 1980-as olimpia óta milyen változáson ment keresztül a pálya. A lényeg, hogy szeretek a vízen lenni, legyen szó sárkányhajó-versenyről vagy a masters magyar bajnokságról.
És milyen célokkal fut neki a 2018-as esztendőnek?
Edzőként továbbra is eredményesen szeretném terelgetni a gyerekeket, a vízen pedig mindig akadnak célok. Hol kisebbek, hol nagyobbak. De ilyenkor már nem is a cél a lényeg, hanem az odavezető út. És az, hogy az ember élvezze, amit csinál.
fotó: Varga Tamás/kulcsmagazin.hu