Rakusz Éva: maradok a kicsik csillogó szeménél

Borsod-Abaúj-Zemplén megye Prima Primissima díjasa lett Rakusz Éva, olimpiai ezüst- és bronzérmes kajakosunk, aki a Tiszaújvárosi VSE utánpótlás edzője, nem mellesleg a Sárkányanyák csapatának oszlopos tagja. Őt faggattuk a kitüntetésről, a mindennapokról és arról, hogy a kajakozást sosem lehet abbahagyni.

Hír

Megyei Prima Primissima-díjas lett a hétvégén, amelyhez szívből gratulálunk. Sokak szerint már régóta járt volna önnek ez az elismerés.

Örülök, hogy gondoltak rám, köszönöm azoknak az embereknek, akik felterjesztettek erre a díjra, ami nagy jelentőséggel bír az életemben. Ez elismerése a kajakos és az edzői pályafutásomnak is, fontos, hogy nagyra értékelik azt a munkát, amelyet gyerekekkel végez az ember – mondja Rakusz Éva.

Főállásban testnevelő tanárként dolgozik, mit jelent önnek a napi gyerekzsivaj után délután lemenni a vízitelepre?

Élményt. Eddig heti háromszor, az ősztől azonban négyszer tartok edzést a gyerekeimnek. Két úszás, két szárazföldi edzés van a programunkban. Mivel kicsikkel foglalkozom, így inkább a kajakozás alapjaira, a vízenjárás szabályaira tanítom őket. Nekem ez élmény, játék, egyáltalán nem munka. És nem csak a partról irányítom őket, a mai napig beülök a kajakba is. Az új gyerekek elsőként velem, MK párosban jönnek ki a vízre, és jelentem büszkén, még beleférek. Ez a legjobb megoldás, ha már látom, hogy megvan a kellő biztonságuk, egyedül is vízre szállhatnak. Nem akarom, hogy elsőre rossz élményeket éljenek át.

A kicsik tudják, hogy kicsoda „Éva néni”?

Persze. A szülők is sokszor kifejezetten hozzám hozzák le őket. A múltamat ismerik, és azt is, hogy gyerekcentrikus vagyok.

Az utánpótlás korosztályból a legkisebbek tartoznak önhöz. Sosem gondolkozott azon, hogy egészen a felnőtt korosztályig továbbvigyen egy-egy csoportot?

Nem. Én annál jobban sajnálom őket. Egyszer Kati néni nyilatkozta azt, hogy nem szabad megsajnálni a versenyzőket a vízen. Nos, nálam biztos, hogy eljönne az a pont, amikor megállnék, amit már nem tudnék átlépni, és talán ezért, nem is lennék eredményes. A kicsikkel remekül érzem magam, szeretek velük foglalkozni, a nagyoknak ott van Jancsár László, aki kellő fegyelemmel és határozottsággal irányítja őket. Szóval én inkább maradok a kicsik csillogó szeménél.

A versenyhelyzetet pedig megéli a Sárkányanyákkal, hiszen ön is tagja ennek a masters csapatnak. 

Meg, de az is inkább a jó társaságról, a csapatérzésről szól. A pesti lányok heti háromszor közösen edzenek, én általában a nagy versenyeken csatlakozom hozzájuk. Sajnos az iskolai elfoglaltságaim miatt a tavalyi moszkvai világbajnokságra nem tudtam velük tartani, pedig szívesen megnéztem volna, hogy az 1980-as olimpia óta milyen változáson ment keresztül a pálya. A lényeg, hogy szeretek a vízen lenni, legyen szó sárkányhajó-versenyről vagy a masters magyar bajnokságról.

És milyen célokkal fut neki a 2018-as esztendőnek?

Edzőként továbbra is eredményesen szeretném terelgetni a gyerekeket, a vízen pedig mindig akadnak célok. Hol kisebbek, hol nagyobbak. De ilyenkor már nem is a cél a lényeg, hanem az odavezető út. És az, hogy az ember élvezze, amit csinál.

fotó: Varga Tamás/kulcsmagazin.hu

Átadták a Jövő Reménységei program ösztöndíjait

A Kolonics György Alapítvány a tavalyi év lezárásaként gálavacsorát tartott, amelyen öt kiváló utánpótláskorú versenyző kapott fél éves ösztöndíjat. A kuratórium döntése értelmében a pályázat 2018-as díjazottja lett Opavszky Réka, Nagy Viktória, Kiss Ádám, Zombori Dominik és Horváth Benedek is.

Reménységek
Hír

A Kolonics György Alapítvány magánadományokból indította tavaly útjára a Jövő Reménységei programját. A fél éves ösztöndíjra összesen 34 pályázat érkezett, közülük választotta ki az alapítvány kuratóriuma az öt győztest:

  • Férfi kajak: Kiss Ádám (Váci Kajak-Kenu SE)
  • Férfi kenu: Zombori Dominik (NKM Szeged VE)
  • Női kajak: Nagy Viktória (Szekszárdi Kajak-Kenu Egyesület)
  • Női kenu: Opavszky Réka (Pacs-Pacs SE)
  • Különdíj: Horváth Benedek – kenu (Rácalmás SE)

A nyertes pályázok idén februártól kezdve fél éven keresztül havi negyvenezer forintos támogatásban részesülnek. A kuratórium a sportsikerek mellett figyelembe vette a nyertesek tanulmányi eredményeit is, és olyan versenyzőknek ítélet oda a díjakat, akiknek a sportágban a továbblépésükhöz anyagi segítségre van szükségük.

“Nagyon sokat segít a visszajelzés, az erkölcsi támogatás, vagyis jól esik, hogy engem választottak ki a legendás kenusról elnevezett alapítvány kurátorai – mondta a női kajakban győztes Nagy Viktória. – A támogatást leginkább a megfelelő táplálkozásra fogom fordítani, ami egy élsportolónál nem csekély összeg, idén a maraton mellett szeretnék jól szerepelni a gyorsasági szakágban is.”

A férfi kenusok között győztes Zombori Dominik 2017-ben ezüstérmes lett az ifi világbajnokságon és az Európa-bajnokságon is, a szeptemberi racice-i ORV-n pedig minden számban győzött, amelyikben rajthoz állt, ezzel öt aranyérmet szerezve.

“Szeretném azokat az értékeket és szellemiséget továbbvinni, ami jellemző volt Kolóra. Valószínűleg ő volt a világ egyik legcéltudatosabb sportolója, aki soha nem adta fel” – mondta a szegediek kenusa, Zombori Dominik.

Az eseményen személyesen köszönte meg a Kolonics György Alapítvány egész éves munkáját, valamint emlékezett meg a kétszeres olimpiai bajnokról többek között Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, Sárfalvi Péter, az EMMI helyettes-államtitkára, Révész Máriusz kormánybiztos, Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke, valamint Borbély Lénárd, Csepel polgármestere is. A kerület vezetője arról is beszélt, hogy idén nyáron a Kolonics Alapítvánnyal szoros együttműködésben szerveznek megemlékezést a kenus halálának 10. évfordulóján, miután Koló Csepelen lakott, sportolt és a városrész díszpolgára volt.

Dombi Rudolf: Kívül kerültem a komfortzónámon és élvezem

31 évesen döntött az élsportolói pálya lezárása mellett londoni aranyérmesünk, Dombi Rudolf. A motiváció és a dinamizmus korántsem veszett ki belőle: továbbra is az a célja, hogy képességeit a sport terén kamatoztassa – csak éppen más vizeken.

Hír

– Hogyan fogadták a döntést, milyen visszajelzéseket kapott?

– Sokakat letaglózott, sokan meglepődtek, ami aztán engem lepett meg.  Nem is értettem, hiszen köztudott volt, hogy az elmúlt két-három évben már nem úgy jöttek az eredmények, ahogy én szerettem volna. Mindenesetre, jó érzés volt megtapasztalni, hogy még sokan szurkoltak nekem.

– Életkorát tekintve azért nem számít még „túlkorosnak” a sportágban…

– Valóban nem, de ha belegondolunk, mennyi idős valaki, amikor kijön egy egyetemről és mennyi  vagyok én most, nem gondolom, hogy a klasszikus értelemben fiatal lennék. Jó döntést hoztam.

– Volt konkrét impulzus is, ami azt súgta: eddig és ne tovább?

– Nem, semmi konkrét dolog nem történt. Semmi nem ábrándított ki a sportágból, sőt, ugyanúgy szerettem, élveztem, mint korábban és ez bizonyos tekintetben így is marad, hiszen ha versenykajakba nem is ülök egy darabig, ugyanúgy le fogok járni a Dunára. Megérett bennem a váltás. Sportolói karrierem beteljesült, már olimpiai bajnok vagyok.  Most civilként szeretnék bizonyítani.

– Ennek is megvan a maga sajátos kihívása. Több egykori olimpiai bajnok, világbajnok is említette, hogy miután megízlelte a „a világ legjobbja vagyok” élményét, nehéz ehhez foghatót találni…

– Biztos, hogy egészen más helyzet. Felülírni nem lehet ezeket az élményeket, legalábbis a szó szoros értelmében nem, de ha az ember a civil életében előre tud lépni a ranglétrán és idővel megbecsült tagja lesz a sportéletet támogatók közösségének, szerintem az is óriási sikerélmény lehet. Ami a szükséges adrenalint illeti: számomra jelenleg épp elegendő az, hogy mennyi új dologgal kell foglalkoznom. Nincs ugyan olyan hatalmas téthelyzet, de nem is bánom, ebből nekem már volt elég. Kihoztam belőle a maximumot és boldog ember vagyok. Ebből a szempontból már kiteljesedtem, nincs mit hajkurásszak, ami miatt önigazolást kellene keressek.

– Édesapja – akinek fontos része van abban, hogy kajakos lett – azt mondta, utólag sajnálja, hogy ő maga nem ezt a sportágat választotta. Úgy sejtem, Önben ilyen megbánás biztosan nincsen, de biztos tett egyfajta visszatekintést, összegzést. Mi az, amit esetleg másképp csinálna?

– Most elkezdtek bennem kavarogni a gondolatok és eszembe jutottak a középiskolás korombeli hajnali edzések, a hajtás, aztán a délutáni összerogyás. Azt nem tudom, hogy csinálnám még egyszer végig. Valójában egyetlen dolog van, amit bánok, ami nem volt szép: a Kökény Rolanddal való szétválásom. Azt bánom, hogy ott nem voltam elég okos vagy tapasztalt, hogy másképp legyen. Nem mondom, hogy ez rajtam múlt teljesen, de azt gondolom, néha talán az is elég, ha az egyik fél fel tudja nyitni a másik szemét  – vagy  a sajátját. Ezt sajnálom egyedül, mert Rolit én nagyon szeretem és ennek nem így kellett volna történnie.

– Egy nagyon diplomatikus megfogalmazással azt nyilatkozta: „kommunikációs hiba” történt. Mit jelentett ez pontosan? Akár elkerülhető is lett volna, vagy csupán szebb lehetett volna az elválás?

– Nem kellett volna, hogy hagyjuk, hogy bárki más vagy mások kívülről  beleszóljanak abba, ami egyébként működik. Csak azért, mert nekik sajátos meglátásai vannak a saját karrierjükre nézve.

– Szóval akár együtt is maradhattak volna?

– Igen, én azt gondolom.

– Mi adta ennek a duónak a hatékonyságát?

– Nagyon jól kiegészítettük egymást. Roli volt a rutin, a sok tapasztalat, a bástya, amire én támaszkodni tudtam. Ez nagyon meghatározta az egészet. Nekem meg ott volt a fiatalságom, a robbanékonyságom, a dinamikus lendületem, amit ő nagyon jól tudott használni.  Mindkettőnk adottságaira szükség volt és mi szerencsésen ötvöztük egymás tulajdonságait.

– Ennek a szakításnak ellenére már így is a hűséges versenyzők közé van elkönyvelve, hiszen nem váltogatta sűrűn sem a párokat, sem az edzőket. Mit gondol, mi az oka annak, hogy Szilárdi Katalinnal ilyen hosszú ideig tudott összhangban együttműködni?

– Ez mindenképpen Katinak köszönhető, aki nagyon jól bánt velem, nagyon jó dolgokra tanított. Illetve annak, hogy én is lojális ember vagyok.

– Emlékszem, milyen lelkesedéssel mesélte azt a számára máig meghatározó élményt, amikor ön annak idején először és a többiek közt egyetlenként érezte meg és adta vissza azt a ritmust, azt a „dallamot”, amit ő edzőként elvárt. Hogyan emlékszik erre?

– Bennem nem fogalmazódott meg, hogy ez egy különös ritmus, csak annyit éreztem, hogy sokkal kisebb erőfeszítéssel sokkal gyorsabban tudom futtatni a hajót, mint mások. És ezt én is nagyon élveztem.

– Az olimpiai győzelmük talán azért is volt „nagy dobás”, mert ennek az egységnek a sikerében talán kevésbé bíztak. Ön ezt hogy élte meg?

– Valóban, igazán senki nem tett volna erre a győzelemre, de talán nem is miattunk. Roli akkor már kétszeres világbajnok volt, sokat bizonyított. Én fiatal voltam ugyan, de az utánpótlásban meghatározó, az Európa-bajnokságon legeredményesebb versenyző huszonkét-huszonhárom évesen. Viszont a nemzetközi mezőny nagyon kemény volt. Szóval, tényleg úgy éreztük, hogy annyira nem hisznek bennünk, de ez jót tett, mert mindhárman még inkább bizonyítani akartunk.

– A pályája utolsó szakaszában való edzőváltásban benne volt az a meggondolás, hogy akkor nézzük meg, mit lehet még kihozni ebből a történetből egy másféle edzői meglátás mellett?

– Nem, nem igazán. Nem kerestem más megoldást. Azért került képbe egyáltalán ez az egész, illetve a Hüvös Viktorral való munka, mert beszéltünk egy lehetséges négyes variációról, ami az ő keze alatt készült, ezért kerültem át hozzá, aztán ottmaradtam, mert szimpatikus volt a helyzet.

– Csapathajóban mindig Ön diktálta az iramot. Civilként is irányító-vezető típus marad?

– Azt gondolom, igen, de nem ezzel operálok. Nagyon praktikus agyam van és ezt szeretném használni, anélkül, hogy az elképzeléseimet ráerőltetném másokra. Remélem, hogy a jelenlegi helyemen, a Magyar Diáksport Szövetségnél is élni fognak ezzel a képességemmel.

– Mi a konkrét feladatkör, amelyben dolgozik?

– A sportba való bevonásról, a diákolimpiákról szól elsősorban ez a munka, minden sportágban, a kis házi versenyektől kezdve egészen az országos döntőkig. A szervezésről valamint a képzésről is, hiszen fontos, hogy a testnevelők elsajátítsanak bizonyos módszereket, melyek révén még felkészültebben tudnak foglalkozni a gyerekekkel. Központi irodaként is működünk, illetve a budapesti régió tartozik hozzánk. Az a dolgunk, hogy adjunk egy alapot az utánpótlásnak, hogy a fiatalok megszeressék a sportot, mert ez a legfontosabb. Ha valaki ebből kiindulva élsportoló lesz, az egy nagy siker, de ha csak rendszeresen lejár majd futni, az is fantasztikus dolog.

– Azt nyilatkozta, hogy az edzőség nem vonza, viszont a sportággal továbbra is szívesen együttműködne…..

– Valóban, az edző csak pár emberrel foglalkozik, akiknek bizonyos értelemben ki is szolgáltatott és sokat kell távol lennie , ami már szintén nem az én asztalom. Ennél jóval átfogóbban szeretnék sportolókkal foglalkozni és erre úgy néz ki, hogy kajak-kenu világában is módom nyílhat, a Dunakanyar-régió területi képviselőjeként.

– Lazítani is volt már némi ideje? Olyan dolgokra, amiket köztudottan szeret: mozi, főzés, vitorlázás…?

– Azokra mindig volt! De az az igazság, hogy most ugyanolyan komolyan veszem a dolgokat, mint eddig: nagyon sok mindent el kell sajátítanom és kicsit türelmetlen vagyok. A speciális tudásom még nincs meg, ott még nem tartok, de mindent megteszek azért, hogy ez minél előbb sikerüljön. Emiatt van bennem egy kis feszültség , hiszen már nem csak egy ember sorsáért tartozom felelősséggel, hanem rengeteg gyerekről van szó. Úgyhogy nem lazább a helyzet, csak más.

– Az olimpia utáni időszakban volt egy olyan kijelentése, hogy „ magamon kívül kerültem egy kicsit”. Azóta visszatalált?

– Igen. Bár ugye éppen most produkáltam egy olyan tényezőt, hogy nem vagyok birtokában minden tudásnak, amire szükségem van. Nem tudom, lesz-e egyáltalán ilyen, valahol remélem is, hogy nem, hiszen az ember élete végéig tanul és tapasztal, illetve rádöbben, mennyi mindent nem ismer még. Éppen úgy, mint például ha valaki elmegy külföldre és meglát egy gyönyörű új tájat, arra gondol: Úristen, milyen nagy a világ és mennyi ilyen szép hely lehet még…  Most azt mondhatni, kívül kerültem a komfortzónámon egy ideje  –  de ezt élvezem.

– A két karján London óta ott áll megörökítve egy jelmondat: „Hold fast”. Miben lesz kitartó most, hogy befejezte a kajakozást?

– Az elveimben és a hozzáállásomban. Ugyanúgy, mint eddig.