Mégse

Pulai Imre: „Olyan nincs, hogy nincs kenu”

Ötven esztendős lett olimpiai bajnok kenusunk, Pulai Imre. Sportágunk "Sumákjának" az Ahogy tőlünk telt című sportágtörténeti könyvbe készült beszélgetéssel kívánunk boldog születésnapot. Azóta párja, Novák Ferenc hazatért már külföldi "kiküldetéséből", míg Sumák az észt csapat felkészülését irányítja.

Születésnap
Hír

Mi van, Sumák, csak nem megnőttél? – szólt a „frocli” a jó két méter magas óriásnak, olimpiai bajnok kenusunknak, Pulai Imrének egy nyár esti, üde honvédos összejövetelen. Egy estén, amikor tért nyernek az emlékek, amikor egy habos sör felett jó elmerengeni a múlton, és úgy igazán jó érzés örülni az összetartozásnak. Még akkor is, ha az ember párja, az érme „másik oldala”, Novák Ferenc több ezer kilométerre van tőle.

Megtalálta az igazit?

Ó hogyne! – nevet Pulai Imre. – Egyértelműen Feri volt az. Még úgy is, hogy elsőre nem állt össze a mozgásunk. Ettől függetlenül az első közös edzésünkön jó időt mentünk, és tudtam, hogy ha sikerül megtalálnunk a ritmust, ebből valami nagyon jó is kisülhet.

Kisült, hiszen Sydneyben lett egy olimpiai bajnok párosunk, és ha úgy vesszük: összeállt, az egyik legmókásabb formáció, amelyet a magyar kajak-kenu sport magáénak tudhat.

Az kétségtelen, hogy jól elszórakoztattuk egymást Ferivel. Poénokért sosem kellett a szomszédba mennünk. Legalábbis nekem nem, mert Feri – remélem, olvassa ezt a könyvet – folyton csak másolt engem. Mindig mondtam neki, hogy ne legyen már annyira esetlen, találjon ki valami újat, valami egyedit.

Mondana néhány példát, hogy a kevésbé unalmas perceiket mivel ütötték el?

Van egy-két jó történetünk. Például Feri futócipőit télen rendszeresen feltöltöttem vízzel, ami természetesen jégtömbként fagyott bele. Aztán megesett, hogy a tavaszi, nyári edzéseken a vízre szállást követően Feri cipőit gyorsan leszögeztem a stégre, Dunavarsányban pedig rendszeresen leragasztottam az ágya elé a papucsát. Remek pillanatokat szereztem ezzel magamnak. És remélem, neki is, így lesz mit mesélnie az unokáinak. Amúgy a viccet félre téve: tényleg jó kettős volt a miénk. Ha megnézi a magyar sportot vagy szűkebben a kajak-kenut: hány olyan páros van, amelynek tagjai vérig tudják sérteni egymást, nagy összeveszéseket élnek meg. Mi találtunk egy sajátos kommunikációt, poénokkal közvetítettük egymásnak az érzéseinket, az örömünket vagy éppen a kritikáinkat a másikkal kapcsolatban. Szerintem így jobban be is tudja fogadni, jobban meg is tudja élni az ember.

Ha a vízparti pletykáknak hinni lehet, gyerekként sem tartozott a mimózák közé.

Hát nem. Már az első versenyemet meg akartam óvni. Úgy tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk, kétezer méteren indultunk, ráadásul úgy, hogy a hét elején mentünk le először a vízitelepre, akkor kezdtünk el ismerkedni a sportággal. Annyira újoncok voltunk a srácokkal, hogy még fordulni sem tudtunk. Természetesen tök utolsók lettünk a versenyben, sőt, mire célba értünk, a versenybíróság már össze is pakolt és hazament. Na, ezen én vérig sértődtem, mondtam is a többieknek, hogy óvjuk meg a futamot. Így kezdődött minden, a BSE-ben. Emlékszik még arra a vízitelepre?  Arra a nagy sóderdombra? Nem? Pedig arra vittük fel a négyest, és a tetejéről úgy csúsztunk le a vízbe, mintha szánkóztunk volna. Volt nagy öröm, amikor az edzőink meglátták, hogy tönkrevágtuk a hajó alját. Igen, valóban elég nehezen kezelhető kölyök voltam, de éppen ezért nekem találták ki ezt a sportágat. Imádtam a vízitelepet, a jó kis társaságot, és a srácokkal alig vártuk a pénteki edzések végét, hogy másnap indulhassunk Szentendrére sátrazni. Nagyon szép időszaka volt az életemnek. De valójában minden korszaknak megvolt a maga szépsége és a maga nehézsége is.

Melyik volt a legjobb?

Ha a kenuzás élményét és az eredményességet nézem, az atlantai olimpia előtti két évem. Hihetetlen volt megélni, hogy akármennyit edzhettem, egyszerűen képtelen voltam elfáradni. Ha tíz résztávunk volt, akkor is úgy éreztem, hogy még képes lennék kettőre-háromra. Nagyon jó érzés ennyire tudatában lenni annak, hogy kirobbansz az erőtől és bármit véghez tudsz vinni.

Például egyéni aranyat tud nyerni C–1 1000 méteren?

Na, az a duisburgi világbajnokság volt életem egyik csúcspontja. Az a győzelem ugyanannyit adott érzésekben, mint a sydneyi olimpia aranya. Ráadásul annak idején jóval erősebb és nagyobb volt a hazai mezőny, sokkal nehezebb volt egy-egy világversenyre kikerülni, mint mondjuk most, amikor szinte már csak egy döntőnyi versenyzőt lehet összekaparni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy időben versenyezhettem Kolonics Gyuriékkal, sőt korábban Vaskuti és Sarusi Kis ellen is. És hálás vagyok azért is, hogy ilyen sokáig a pályán tudtam maradni.

Az újabb sportága, a szánkózás vagy most éppen a bob afféle pótlék? Egy versenyző mindig versenyző marad, és egész életen át nem tud kibújni a bőréből?

Nem, ez egyáltalán nem pótlék. Már korábban is sokat néztem ezeket a sportágakat a televízióban, és mindig bennem volt, hogy egyszer szeretném kipróbálni. A száguldás élménye és az, hogy minden évben előrébb lépjek, igazi kihívást jelent. Itt is meg tudom élni a magam sikereit. Például amikor egy edzésen meg tudtam verni a németek legjobbját, Felix Lochot, az fantasztikus érzéseket adott.

Össze lehet hasonlítani a téli sportokban és a kenuzásban szerzett élményeket?

Felesleges mérlegre tenni őket, mert mást és mást jelentenek az életemben. Harmincöt évig kenuztam, az egyes olimpiai győzelem kivételével mindent megkaptam ettől a sportágtól, amelyben a mai napig úgy mozgok, mint a saját otthonomban. Még most, jóval negyvenen túl is lemegyek edzeni a hajómmal, és rendszeresen indulok a mastersbajnokságokon, mert kitörölhetetlen ez az egész életemből. Olyan nincs, hogy nincs kenu. A szánkó és a bob más világ, profibb közeg, profi versenyrendszerrel, amelyhez jó tartozni, aminek szintén jó részesévé válni.

Ünnepeltek a szegedi bajnokok

Megtartott évzáróját a NKM Szegedi Vízisport Egyesület, amely a masters és a sárkányhajós eredményeket nem számítva az idén megnyerte az országos bajnoki pontversenyt.

Hír

A szegedi Novotel Hotelben tartott évzárót Petrovics Kálmán klubigazgató nagyon sportszerűen azzal nyitotta, hogy a mögöttük a második helyen zárt, az összetett pontversenyt megnyerő Graboplast Győri Vízisport Egyesület nélkül nem sikerült volna ilyen kiváló eredményeket hoznia a szegedi klubnak sem, hiszen egymást húzta a két rivális egész évben.

Az idei világbajnokságon egyedül a szegedi klub képviseltette magát mind az öt szakágban, és minden versenyzőjük bejutott a döntőbe, összesen három arany-, egy ezüst-, és két bronzéremmel zárták a portugáliai vébét. A világbajnokságon indult kilenc szegedi kajak-kenus (Kárász Anna, Nagy Bianka, Molnár Csenge, Varga Katalin, Suba Róbert, Birkás Balázs, Nádas Bence, Kuli István és Bodonyi András) közül csak Bodonyi András nem vett részt az évzárón, de ő is igazoltan volt távol, hiszen edzőtáborozik.

Az ünnepségen a Nemzeti Közművek különdíjat kapta az utánpótláskorú Nagy Bianka, Molnár Csenge és Kocsis Ádám, de a parasportolók közül Varga Katalint és Suba Róbertet is díjazták.

Hivatalosan elbúcsúztatták Dervarics Attila korábbi elnököt, aki mintegy másfél évtizeden át vezette a klubot – ő egy kajakot kapott búcsúajándékként.

Az eseményt megtisztelte jelenlétével Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke és Hüttner Csaba felnőtt szövetségi kapitány is. Az elnök amellett, hogy méltatta a kiváló szegedi eredményeket, kiemelte, hogy fontos alappillére a magyar kajak-kenu sportnak a klub, amelyre a jövő évi, szegedi világbajnokságon is számítanak.

A KSI is megtartotta évzáróját:

Akárcsak az AVSE:

Köszönöm, Ági néni, hogy érmet nyerhettem!

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség hétvégi szakmai konferenciájának gálavacsoráján több évtizedes utánpótlás-nevelői munkájának elismeréseként Csathó Józsefné és Rasztotzky János kapta az első Aranylapát-díjat. Áldozatos munkájuknak köszönhetően rengeteg gyerek tanult meg kajak-kenuzni. A két kiváló szakember szerint az őszinteség, a hitelesség, a felelősségtudat és a sok játék a legfontosabb az utánpótlásnevelésben.

Hír

„Nem a díjért csináljuk, a gyerekkel való foglalkozás komoly önzetlenséget és odaadást igényel. Nem is értem, hogy miért jár nekem azért jutalom, amit szeretek csinálni, és amit szívből csinálok” – értetlenkedett Csathó Józsefné, Ági néni (fenti képen), akivel még a galyatetői átadón beszélgettünk.

„Egyébként én nem is akartam edző lenni. Élversenyzőként azt mondtam magamnak, hogy soha nem leszek edző, de beleragadtam a sportágba, mint légy a mézbe. Az első igazán megható eset az volt, amikor egy 10 éves tanítványom odajött hozzám egy diákolimpia után, és azt mondta nekem, hogy köszöni, hogy érmet nyerhetett.

Akkor, ott elsírtam magam,

ez volt az a pillanat, amikor megfogott ez a szakma” – mesélte Ági néni.

Rasztotzky János helyett viszont lánya vette át a díjat. „Ott voltam ugyan Galyatetőn, de egy polgármesteri fogadás miatt vissza kellett jönnöm Dunakeszire. Pont az ünnepi vacsorán ültem az asztalnál, amikor a lányom küldte a képet és a hírt. Nagyon meglepődtem, és rendkívül meghatódtam, nem tudtam, hogy díjat fogok kapni, de azonnal koccintottunk is rá egy pezsgővel” – mondta Rasztotzky.

Schmidt Gábor MKKSz-elnök adja át a díjat Rasztotzky János lányának

A Dunakeszin több mint 20 éve dolgozó kiváló szakember fontosnak tartotta megjegyezni, hogy nem egyedül érte el ezt a sikert. „Ugyan az én nevem szerepel a díjon, de feleségemmel, László Gizellával ketten dolgozunk, legalább annyira megérdemli ő is ezt a díjat, mint én. Az egyik első utánpótlásműhely voltunk az országban, nem sokkal Ági néniék után kezdtük el a munkát. Mi csak gyerekekkel foglalkozunk, ugyanis csak az MKKSZ-től és a várostól kapunk támogatást, így felnőtt versenyzőkre nincs sem keretünk, sem pedig erőforrásunk. Egy felnőtt versenyző lefoglal egy teljes edzőt, mi pedig

nem szeretnénk elfordulni, vagy akár egy kis időt is elvenni a gyerekektől.”

Amikor azt kérdeztük a két díjazottól, hogy kikre a legbüszkébbek az eddigi neveltjeikből, egyikük sem nevezett meg senkit.

„Nem mindig a legsikeresebbekre a legbüszkébb az ember – kezdte Ági néni. – Arra is büszke tudok lenni, amikor egy csetlő-botló fióka elkezd kajakozni, és eljut egy szintre. Mindegy, hogy az ifi vb, diákolimpia vagy magyar bajnokság. Az idén például az volt az egyik legnagyobb sikerem, hogy voltak olyan srácaim, akik körbe tudták evezni a Szentendrei szigetet. Sok apró sikerből áll össze ez a szakma, nem lehet egyet kiemelni.”

Csathó Józsefné , Ági néni az Aranylapát-díjjal

„Sok nevet mondhatnék, de nem tudok kiemelni egy vagy két gyereket, az összesre nagyon büszke vagyok – kezdte Rasztotzky János, akinek a kezei alatt többek között Hagymási Réka és Lucz Dóra is megfordult. – Nagyon sok részsikert érünk el, mindenkire más miatt vagyok büszke. Az akarat, a hozzáállás, a győzni akarás, mindenkinél más és más emelhető ki. Van olyan, akinek egy ifi vb-arany a nagy siker, van, akinek egy országos bajnokság bajnoki cím, de van, akinél már az is hatalmas eredmény, ha megnyeri a Dunakanyar-versenyt – ez az egyéni képességektől függ.”

Arra a kérdésre, hogy mivel lehet megfogni, és a telepen tartani a gyerekeket, Rasztotzky így felelt:

„Játékkal, játékkal és játékkal.

Mi hosszú távon gondolkozunk, nincs nálunk eredménykényszer, de versenycentrikusak vagyunk, nem véletlen, hogy nagyon sok olyan gyerek van a válogatottban, aki Dunakesziről indult. Itt fokozatosan terheljük őket, először lejönnek, és végignézik az edzést, a következő alkalommal már edzenek is, és szépen folyamatosan csepegtetjük beléjük ezt a sportot. A legfontosabb pedig, hogy mindezt játékos módon tegyük!”

Rasztotzky János három tanítványával

Csathó Józsefné szerint a hitelesség, az őszinteség és a felelősségtudat a legfontosabb. „Akkor vagyunk hitelesek a gyerek szemében, ha érzi rajtunk, hogy szeretjük ezt a sportot. Az őszinteség pedig segít abban, hogy megtaláljuk a közös hangot.

A legfontosabb azonban a felelősségtudat kialakítása.

A víz egy veszélyes közeg, és a gyereknek meg kell tanulnia vigyáznia saját magára és a környezetére is. Ami a versenyzést illeti, nem kell feltétlenül mindenkinek jól teljesítenie, nekünk az a dolgunk, hogy megszerettessük velük ezt a sportot.”