Kedves Sporttársak!
Hihetetlenül gyorsan szalad az idő, tudjuk jól – és nap, mint nap meg is tapasztaljuk. De az egyik legmegdöbbentőbb módon talán akkor szembesülhetünk ezzel a ténnyel, amikor visszaemlékezünk valakire, akit ismertünk, és aki egykor itt járt közöttünk. „Mintha tegnap történt volna” – mondjuk ilyenkor – „vagy legalábbis, tegnapelőtt”….. Parti János, a sportág egyik legmeghatározóbb egyénisége ma 20 éve távozott közülünk és mégis: itt cseng a fülünkben a jellegzetes orgánuma, magunk előtt látjuk, ahogy Szent Jupát avatott főpapja kedvenc westernkalapjával a fején megérkezik…
Akik ismerték, tudják: Róma aranyérmese sokoldalú tehetséggel megáldott személyiség volt, zseniális kreátor és bajnok – a kiemelkedők öntörvényűségével. Fizikai adottságai éppen olyan egyértelműek és látványosak voltak, mint szellemi muníciója. Sajátos egyéniségét tervezte-alkotta bele legendás, „négycsillagos” hajóiba éppúgy, mint kapitányi működésének mozzanataiba. – „Ha a győzelem volt a tét, az ájulás határáig adtam ki magamból mindent „– vallotta magáról. Helsinki és Melbourne ezüstje után 1960-ban állhatott fel az olimpiai dobogó legfelső fokára és szerezte meg ezzel az „első magyar olimpiai bajnok kenus” címet is. 28 éves volt akkor… Sokak álmában szerepeltek hasonló sikerek – de számára mégsem tűnt felhőtlen diadalmenetnek ez a pályafutás. Úgy érezte, sok mindent későn ért el a sportban és a magánéletében egyaránt. Ez persze önmagában nem törte meg sem a lelkesedését, sem a sportág iránti elhivatottságát. Kapitánysága idején meghatározó sikerek születtek. Tette a dolgát a maga elszánt, határozott elvei szerint. Amint a hajdani csapattagok és sporttársak emlékeznek az egykori szövetségi kapitányra: „Rögtön döntött és ki is állt a döntése mellett. Ilyen értelemben nagyon kemény volt. És rendkívül értékelte a teljesítményt.”
A keménység és a megingathatatlan határozottság példájának fényében talán még megdöbbentőbbek voltak azok a pillanatok, amikor érzékenysége, sebezhetősége is leplezetlenül láthatóvá vált. Azok számára, akik jelen voltak, mindmáig feledhetetlen az a jelenet, amikor könnyeivel küszködve bejelentette a válogatott csapatnak, hogy nem vehetnek részt a Los Angeles-i olimpián.
Talán ez is egy ilyen pillanat. Ha most lát bennünket, biztosra veszem, hogy most is elérzékenyül, de talán el is mosolyodik a bajusza alatt:
– Hát itt vagytok, fiúk!…. Nem feledkeztetek el rólam….
Tudod János, amikor erre a megemlékezésre készültem, eszembe jutott még valami. Az az álmod, hogy némi szemléletváltással még visszatérhet az a kor, amikor a sportegyesületek csónakházai ismét megtelnek túrahajókkal és nemcsak a kiválasztott tehetségek lesznek ott rendszeresen, hanem a vizet kedvelő baráti társaságok is. Szeretném, ha tudnád, hogy ezt az álmodat sem felejtettük el és ennek érdekében is megtesszük, ami tőlünk telik….
Schmidt Gábor
