– Mit gondol, kik vannak most többen: akik egy elnéző mosollyal őrültségnek tartják a bevállalását vagy akik kalapot emelnek a teljesítménye előtt?
– Én inkább azok többségére szavaznék, akik őrültségnek tekintik, mert ez a háromszoros szigetkerülés még kajakos szemmel sem kevés, főleg a sajátos időpontválasztás miatt.
– Mi motiválta erre a rendhagyó megmozdulásra?
– Ez az ötlet már régóta ott motoszkált a fejemben. De hogy konkrét dolgot mondjak: van egy „Ördögi kör” elnevezésű őszi versenyünk, amiből idén már a tízediket fogjuk tartani. Egyszer, amikor a táv teljesítése közben a sárkányosaim nagyon szenvedtek Dunabogdány környékén, megígértem nekik, hogy én majd egy húszas sárkányban egyedül teljesítem ezt a távot. Hogy miért háromszor? Gondoltam, egyszer már annyian megkerülték ezt a nyomorult szigetet, legyen akkor a körökből inkább kettő. A kettő viszont annyira banális szám, meg aztán az egyfejű sárkány után is háromfejű jön. Így jött össze a tripla táv terve, az első outriggerrel, a második egy húszas sárkányhajóval, a finálé pedig – szintén egymagamban – négyes kenuval.
– Feltételezem, hogy egy ilyen súlyú bevállalás mögött azért vannak mélyebb indokok is, még ha nem is a kommentelők által tréfásan megemlített férfiklimax …
– Kétségtelen, hogy közrejátszik az is, hiszen az ember ilyenkor önmaga felé is bizonyít. Nehezen fogadja el, hogy öregszik, és azt gondolja: még mindig tudok teljesíteni. Tudja, hogy meg fogja csinálni, de közben kíváncsi a szervezet jelzéseire, hogy az hogyan reagál. Persze előtte felmértem a dolgokat, nem csak úgy nekiszaladtam. Ezzel együtt sok hibát is elkövettünk a szervezés rövid ideje alatt. Közbejött ugyanis a kínai jégsárkány verseny, amit első körben kihagytam volna, de utólag nagyon örülök, hogy bevállaltuk, mert azt a hangulatot hozta vissza, ami a kezdeteket jellemezte és iszonyatos lökést adott arra nézve, hogy érdemes a sárkányhajót művelni. Viszont ez az egyhetes kinntartózkodás éppen attól vette el az időt, hogy jobban felkészüljünk. A miérthez visszatérve: a cél többek közt egyfajta példamutatás volt, hogy az élet nem áll meg ötvenévesen illetve mindenekelőtt a kenuzás népszerűsítése. Ezért jó értelemben megpróbáltunk kampányolni is, mert különben csak csendben megkerültem volna a szigetet és a barátaim megveregették volna a vállamat, ami egyébként nekem ugyanakkora elismerés.
– Vállalhatta volna mindezt oly módon is, hogy nincs „ éjszakai járat”, a körök közt szépen kialussza, feltölti magát – vagy ez a változat fel sem merült?
– Épp ez volt benne a lényeg. A folyamatos teljesítés, megállás nélkül, egy szuszra. A kajak-kenuban az ilyen jellegű teljesítménytúrák persze még ritkák és szokatlanok. Amúgy nem ittam közben kávét vagy energiaitalt és másféle élénkítő szerrel sem éltem.
– A extrém sportteljesítmények valószínűleg eddig sem álltak távol Öntől…
– Több extrém túrán vagyok túl. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a teljesített Kinizsi 100-as megmérettetéseim száma tíz fölött van. Hatalmas élmény. Ezeken ugyan nem versenysportolókkal, de vérbeli sportemberekkel lehet találkozni; a hetvenéves nénike meg a hátizsákos bácsika úgy sétál el mellettünk, hogy csak sír-zokog az ember és elgondolkodik azon, ki is az igazán kemény. A „Dögölj meg Börzsöny!” elnevezésű túra – amiben ugye benne van kétszer a Csóványos és kétszer a Hideg-hegy – gyakorlatilag hasonló időtartamot feltételez, 15 órától felfelé 30 óráig. Egyébként akkor jó, ha a hó legalább combközépig ér, amit nekem legutóbb sikerült is kifognom. Így föl tudtam mérni, mi az, amit teljesíteni tudok és a hármas kerülés abszolút bevállalhatónak tűnt. Egyedül a sárkányhajó volt ebben a formában ismeretlen tényező, bár azzal is voltak már extrém dolgaim, például este 10 órai indulással leeveztem már Rácalmásra.
– Mindez hatalmas munkabírást és motiváltságot feltételez. Mondhatjuk, hogy ez a személyes beállítottság mellett a „váci iskola” szemléletéből fakad?
– Igen, ezt abszolút a versenyzői múltból hoztam. A példaképem ebben a tekintetben egyértelműen a nevelőedzőm, Csereklye József, aki ezt belénk ültette. Iszonyatosan tudta fanatizálni az embert és azt vallotta, hogy a sportolóval nem csak mint versenyzővel kell foglalkozni, hanem mint emberrel is. Ő volt az, aki reggel fél hatkor elindult egy kerékpárral és felzörgette azokat, akik nem tudtak korán kelni: mondjuk Gyulay Zsoltot Deákváron, Kovács Gyurit a Lemez utcában és így tovább. Kialakult egy olyan csapatmorál, ahol nem az volt a menő, aki lógott, hanem aki minél többet teljesített. Itt mindenki elhitte, hogy olimpiai bajnok lehet. Nem véletlen, hogy három embernek sikerült is ezt elérnie és ha a sportágban tevékenykedő, Vácról indult edzők számát nézzük, akkor azt mondhatjuk, nincs még egy bázis, ahol ilyen szűk keresztmetszetből ennyi sokan hasadtak volna ki az élsport számára. Ha pedig mérlegre teszem a pályafutásomat, hogy nekem miért érte meg fiatalkoromban állandóan megfeszülni és a maximumra törekedni, akkor egyértelmű, hogy ez a legnagyobb profit: az ember mindig a legjobb akar lenni abban, amit csinál és ha tízszer kiütik és padlóra kerül akkor tizenegyedszer is feláll.
– Van egy olyan szemlélet, ami szerint azok az egykori versenyzők vállalkoznak hasonló megmérettetésekre, azok „pörögnek” tovább, akik valami miatt annak idején nem futhatták ki magukat. Erről mit gondol?
– Nem tudom, lehet hogy így van. Én mondjuk mindig hajtós voltam és abból mentem, amit dolgoztam. Tény, hogy mindenkiből nem lehet olimpiai bajnok, még azokból sem mindig, akik amúgy tehetségesek és mindent megtesznek érte. Arról nem is beszélve, hogy létezik egyfajta sorsfaktor. Ami engem illet, volt egy kéztörésem, ami után már nem úgy mentek a dolgok, illetve az Építőkben – bár jó edzőnél, Koléder Vili bácsinál voltam, olyan kenusok közt, mint Vaskuti István vagy Sarusi Kis János – már valahogy nem éreztem jól a kenuban magam. Aztán jöttek más projektek, mint például a családalapítás meg egyebek és én azokban is spiccre járattam magamat.
– Edzőként mire fókuszál leginkább?
– Az aktuális sárkányhajós célok mellett van ugyan olyan terv, hogy Bánszki Imre csoportját átveszem, de én nem szeretnék csak az élsport irányába elmenni. Inkább azt szeretném, hogy minél többen tanuljanak meg evezni. Van egy pár meghatározó emlékem arról, mekkora öröm tud lenni ez egy gyerek számára. Fadd-Domborin történt, hogy az egész család ott állt a parton – apuka, anyuka, nagynéni, nagybácsi, nagyszülők, szemmel láthatóan víz ellen beoltva valamennyien – és velük szemben a gyerek egy MK-ban, ragyogó arccal. Mutatta mit tud: erre fordulni, arra fordulni és látszott a szemén, mennyire büszke rá, hogy ezt ő tudja és ezért őt csodálják. Nekem nem feltétlen az a sportélmény, ha valaki nyer egy olimpiát; hozzám sokkal közelebb állnak az ilyen élmények. A legfontosabb, hogy a fiatalok megszeressék a vizet és biztonságot szerezzenek rajta. Ehhez pedig a váci feltételek abszolút ideálisak. Ha nem is lesz mindenki élsportoló, de talán hetvenévesen is rendszeresen vízre száll majd, ahogy most is van olyan idős helyi ikonunk, aki minden nap lecipeli a mandulakajakját.
– A sárkányhajó révén számos középkorú szabadidős sportolót is hatékonyan motivál…
– Alapvetően egy optimista lelki alkat vagyok és mindenkit arra bíztatok, hogy sportoljon. Mindegy mit: kajakozzon, kenuzzon, fusson, cigánykerekezzen, lehetőleg közösségben – és soha ne adja föl. A sport mindenen átsegít. Amíg reggel fel tudunk kelni, nem lehet nagy baj. A sárkányos közegbe egy csomó olyan férfi és nő érkezik, akik már elvesztették a céljaikat és most végre találnak valamit. Van, amiért lelkesedjenek, dolgozzanak, amiért leszokjanak a cigiről és van, aki itt találta meg a párját.
– Visszatérve a túrához: van olyan helyzet, amikor az optimizmus önmagában már nem jó tanácsadó. Mikor jött el a pillanat, amikor bizonyossá vált, hogy a harmadik, négyes kenuban tervezett kört már nem szabad megkísérteni?
– Időben a Tahi hídnál még teljesen rendben voltam a tervezett 30 órához képest. Hét-nyolc órára terveztük az outriggert, azzal bejöttem 7:35-re, ha jól emlékszem. A sárkányos körre 14 órát számoltunk és teljesen úgy tűnt, hogy az is menni fog. Valójában a ruházattal számoltam el magamat, több speciális illetve száraz ruhára lett volna szükség. Átvizesedtem és abban a pillanatban, amikor nem voltam olyan hajtásban, ami elegendő hőt termel, elkezdtem fázni. Egy ponton aztán mondtam a kísérőknek, hogy akkor én itt kiszállok és tüzet fogok gyújtani. De kis híján úgy jártam, mint Jack London regényhőse, akinek nem sikerült meggyújtania a gyufáit és ott fagyott meg a parton. Ezért végül továbbeveztem, de gyakorlatilag ez akadályozta meg, hogy a harmadik körre átszálljak még a négyes kenuba, amit nagyon sajnálok, már csak azért is, mert Pörnyeszi Gyuri hozott egy gyönyörű, falevéldíszítésű csodát. Én sokat voltam már a Dunán hóesésben, de gyakorlatilag a 89-es bójától a 86-osig a motoros kísérő azt mondta, nem mer továbbmenni, mert nem lát semmit. Egy órát vacogtunk ott a hóesésben. Aztán talán még mentem is volna tovább, de szerencsére a fiúk meggyőztek, hogy itt kell megállni.
– Azt hiszem, sokak számára már az is hihetetlen kategória, hogy egy háromszáz kilós húszas sárkányhajóban valaki egyáltalán képes egyedül felfelé evezni. Tényleg, hogyan lehetséges?
– Ez egyfajta személyes, szükségszerű tapasztalás eredménye, ugyanis korábban már sokszor kényszerültem arra, hogy egyedül mozgassam a sárkányhajókat. A gyakorlottságon túl a lényeg a technikában van: a felsőtest súlyát kell használni, illetve a csípőnek is fontos szerepe van ebben hatékony mozgásban. Ha valaki ezt pusztán erőből akarná megoldani, belehalna. De nem csupán erről van szó, hanem például arról is, hogy felváltva, mindkét oldalon kell evezni, én konkrétan tízet húztam jobb és tízet bal oldalon, illetve, amennyit a kormányzás megkívánt. Mert ebben az esetben a hajtással, a két oldalon való húzással kell kormányozni, vagyis nem úgy, mint egy kenuban. Mindemellett pedig természetesen elengedhetetlen a folyamatos hajtás, hogy a megindított, nagy tömegű sárkányhajó folyamatosan mozgásban maradjon. Így aztán az egyik legfontosabb kulcs itt is a kitartás, hogy az ember a százezredik húzást is meg tudja tenni.
– Az utolsó, kenus kör elmaradása gondolom inkább tovább inspirálja, mintsem elkedvetleníti…
– Levonva a tanulságokat: már most elkezdjük a felkészülést a jövő évi háromszoros szigetkerülésre.
– Hogyan foglalná össze az esszenciáját annak, amiben ez a próba megerősítette?
– Az esszencia az, hogy mindig kell valami, ami az embert továbbviszi. Mindig azt szoktam mondani: arra vágyom, hogy élethosszig tartó munkára legyek ítélve, mert ha nem tevékenykednék, valószínűleg bele is halnék. Minden évben van valami, ami továbbtolja az embert, most például az, hogy 2019 januárjában megcsináljuk mind a három kört.
– A legszebb ajándék, amit a próba alatt kapott?
– Január 20-án, szombaton hajnalban láttam a Dunáról a napfelkeltét.
fotó: Facebook/Pörnyeszi György
