Nem hattyúdal. Örömzene!

„Van Gödön egy kissrác, aki hetente akár többször is megkerüli a szigetet és bírja”- rebesgették a dunakanyarbéli edzők a kilencvenes évek elején. Kammerer Zoltán teljesítménye már akkor kiemelkedően ígéretesnek látszott, de azt még senki sem sejtette, hogy egy valódi „időutazó” lépett színre a Dunán, aki mellett rendre felbukkannak majd eltűnnek a sporttársak - ő viszont marad… A kajakos mezőny nagy rangidőse negyvenéves - és bár tisztában van vele, hogy „most múlik pontosan”, abban sem kételkedik, hogy „ez tényleg szerelem”…

Hír

– Van az a gondolat, miszerint „ez csak mással történik meg”. Aztán kiderül, hogy tévedtünk

– Ez nagyon így van. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én is valóban negyven leszek, azt meg főleg nem, hogy ezt a napot is egy külföldi edzőtáborban fogom tölteni. Sokkal inkább, hogy egy nagy baráti- családi összejövetel keretében ünneplem majd, mert ez korábban úgyis elmaradt. A huszadik születésnapomat Ausztráliában töltöttem, emlékszem, anyukám hívott vonalas telefonon… A harmincadikon szintén ausztráliai edzőtáborban voltam és az időeltolódás miatt az akkor használt közösségi portál szerint még másnap is csak 29 voltam, ami nagyon tetszett, de aztán az is átváltott harmincra… A kajak-kenuban ez az életkor már akkor öregnek számított, azóta pedig eltelt még tíz év, ráadásul olyan gyorsan, hogy az hihetetlen. Egy barátom azt mondta, hogy most figyeljek, mert ez csak fokozódik és negyven meg ötven közt háromszor ilyen gyorsan múlik majd idő, szóval ne legyenek hiú ábrándjaim.

– Amúgy lennének?

– Azt gondolom, ez van, ezt kell szeretni: kétségtelen, hogy most már a “lemez B-oldala forog” és sportolóként jóval kevesebb van előttem, mint mögöttem. Ugyanakkor meg büszke vagyok rá, hogy ennyi idősen is itt lehetek a sportágban és azt csinálhatom, amit szeretek, ami számomra öröm.

– 2015-ben azt nyilatkozta: Rió után lesz még egy levezető év…

– …aztán újrakezdem.

– Nem, akkor a végleges lezárást prognosztizálta így.

– Menet közben átíródnak a dolgok. Újratervezés van. Szoktam improvizálni is, főleg, amikor letérek a tervezett útvonalról. 2016-ot nyilván nem így terveztük, nem abban gondolkodtunk, hogy nem jutunk ki az olimpiára. Az ma is itt van bennem, ahogy jöttem haza a válogatóról Szolnokról és a nullás híd környékén rájöttem, hogy folytatni akarom, mert annál sokkal jobban szeretem ezt az egészet, mint hogy elengedjem egy rossz év után.

– Meg sem fordult a fejében, hogy ez egy határozott jelzés arra nézve, hogy szép-szép a kitartás meg a lelkesedés, de most már itt az ideje a befejezésnek?

– Nem volt olyan gondolatom, hogy álljak meg és forduljak valami más felé. Azokban a pillanatokban nagyon sok minden eszembe jutott, de hogy ez lenne a vége, az aztán nem. Jöttem hazafelé, osztottam-szoroztam, nem is éreztem a fáradtságot, de azt tudtam, hogy azzal a szolnoki válogatóval egy fejezet lezáródott és kezdek egy újat. Hogy ez meddig tart, azt nem látom és nem is tervezem már. Egész egyszerűen addig akarok kajakozni, amíg élvezem. Nekem már nincsenek olyan céljaim, hogy olimpiai- vagy világbajnoki aranyat kell nyernem. Tavaly szereztünk egy ezüstérmet a vb-n, emiatt persze nagyon boldog voltam és még most is keresem az új kihívásokat. Például Győrbe mentem egy erős csapathoz. Amúgy 22 éve vagyok győri sportoló, de most élek ott életvitelszerűen először, éppen azért, hogy minél hatékonyabban tudjak edzeni.

– Valószínűleg nem sokan vannak, akik ilyen hosszú időn át aktív élversenyzőként teljesítettek volna a magyar kajak-kenuban…

– Sokan biztosan nem vagyunk. Öt olimpián vettem részt, három olimpiai aranyat szereztem 22 év alatt. Talán senki sem csinált még ilyet.

– Bizonyos értelemben tehát már mindenképp csúcstartóként fejezi be…

– Végül is, igen. Nehéz lesz überelni.

– Mit gondol, minek köszönhető mindez, de legfőképp a 22 év?

– Szerintem egy dolognak: nagyon szeretem, amit csinálok.

Amikor fölkelek reggel, persze fáradtabb vagyok, mint 20 évvel ezelőtt, de annyira természetes, hogy felveszem a futócipőt és edzéssel kezdődik a napom, meg aztán azzal is fejeződik be. Az egész életem mindig akörül forog, hogy jobb lehessek.

Ami pedig a fizikai adottságokat illeti: szerencsés vagyok, főleg abban az értelemben, hogy nem vagyok sérülékeny.

– Az életkor előrehaladtával létezik egy olyan élsportolói dilemma is, miszerint a stabil magánélet nehezen egyeztethető össze a versenyzői életformával. Ön ezt hogyan éli meg?

– Ez így van. Megpróbáltam kétszer is a kettőt együtt csinálni, de be kellett látnom, így nem lehet. Legalábbis nálunk nem. Ha az ember mondjuk Sevillában él, ott a klubja, az más történet. De ha Magyarországon, akkor tizenkét hónapból jószerivel nyolcat-kilencet edzőtáborban tölt a lakhelyétől, a családjától távol, szóval így nem fog menni. Mellette még tanultam is folyamatosan; a második diplomámat szerzem a Testnevelési Egyetemen. A családi élet elég húzós történet, de nem hárítom el a felelősséget: senki nem kényszerített, nem tartottak fegyvert a fejemhez, egyszerűen nekem még az élsport volt a fontosabb.

– Többektől hallottam már, hogy „Kamera nagyon tudatosan törekszik a fiatalos feelingre…” Ebben mennyi az igazság?

– Nem tudom. Arckrémeket nem használok… De azért teszek érte, hogy megőrizzem a formámat: sokat alszom, nem éjszakázom, nem cigarettázom. Persze, ennél többről van szó és ez valahol törvényszerű: a csapattársaim ’97-’98-as születésűek, ilyen korú srácokkal vagyok körülvéve és nekem fel kell vennem velük a ritmust. Nyilvánvaló, hogy az öltözködésem már így is öregesebb, mint az övék. Én már betűröm a pólót, én már sapkát hordok és kesztyűt, amit ők majd csak húsz év múlva. De a magam módján igyekszem mindenben lépést tartani velük.

– Annak idején 18 évesen robbant be az akkori menők közé.  Milyen volt az akkori Kammerer Zoltán?

– Hogy tudatos, az enyhe túlzás. Mondjuk úgy, hogy ösztönösen voltam tudatos. Halálosan ösztönösen cselekedtem abban az időszakban. Tapogatóztam a sötétben a szeleburdiság útján és valahogy jól jöttem ki belőle. Talán vigyáztak is rám odaföntről. Az életemet a sportnak rendeltem alá, miközben nagyon sok csábító dolog volt körülöttem: a barátaim szórakozni jártak, csajozni, meg a Balatonra… De mindig az mondom: fogalmam sincs, milyen a csoki fagyi, ha sose kóstoltam. Vagyis nem tudom, miről maradtam le az elmúlt harminc évben.

– Egy alkalommal mesélt arról, hogy milyen óriási ösztönzést adott a vágy, hogy olyan edzőcipőben járhasson, mint a többiek…

– Igen, én olyan családban növekedtem fel, ahol nem az volt a legfontosabb, hogy márkás cipőben járjon a gyerek. Átlagos család voltunk, nálunk mindig meleg volt télen, mindig volt mit enni. Nem volt zsebpénzem, de volt uzsonnám. Amikor a faterom azt mondta, hogy nem fog Adidas cipőt venni háromezerért, akkor nagy gyűjtésbe kezdtem, de nem nagyon jött össze a szükséges összeg. Ha jól emlékszem, 1990-et írtunk akkor és miután megnyertem a magyar bajnokságot, mondtam az akkori edzőmnek, Stucinak (Nieberl László), hogy szerezzen nekem valami munkát. Egy háromszáz négyzetméternyi gödröt kellett kiásnom Nagymaroson és ötezer forint járt érte. Szívós, agyagos talaj volt, két és fél hétig reggeltől estig csináltam, aztán megkaptam a pénzt és életemben először vettem vonatjegyet és beutaztam Pestre a cipőért. Megvettem, megebédeltem az akkor nyitott McDonald’s-ban…

– Hogy érezte akkor magát?

– Mint egy király! Jöttem hazafelé a vonattal, kiraktam a cipőt a kis dohányzóasztalra és gyönyörködtem benne. Novemberben aztán a gödi kajakosok meghívást kaptak Matya (Matyus Zsolt) esküvőjére. Kölcsönkértem a szomszéd Lajostól a szürke öltönyét és mondtam otthon, hogy kéne egy ünnepi cipő is hozzá. Apám akkor azt mondta: ide figyelj, fiam, én háromezerért öt pár cipőt is vettem volna; most már menj abba, amit te vettél! Így végül ott égtem szürke öltönyben és edzőcipőben az esküvőn, ami ettől függetlenül nagy élmény volt.

– Az a tanulság viszont mindenképp megmaradt, hogy ha vállalja a belefektetett munkát, akkor annak kézzelfogható eredménye lesz…

– Ez biztos. Egyébként én mindig azt hallottam, hogy „bezzeg az én időmben”. Ez a mondás számomra azért érdekes, mert én végigkövettem a különféle kajakos generációkat. A válogatottban a ’64-esekkel kezdtem, Gyulayékkal, láttam, milyenek voltak, aztán végignéztem az utánuk következőket, Storcz-, Vereckei-, Kucsera-éráját, aztán a Kulifai-generációt és most a fiatalokat. Mit mondjak? Ég és föld a különbség. Most egy kajakos srác teljesen másképp néz ki, mint mi annak idején. Testalkatban és megjelenésben is. Régen, amikor magyar bajnok lett valaki, kapott egy piros mini kajakot, ami nagyon nagy dolognak számított. Én is nagyon büszke voltam rá. El lehet képzelni, ma mit jelentene egy ilyen hajó, mikor a gyerekeknek már úgyis megveszi a szülő a legmenőbb Nelo-t, lapátot meg egyéb felszereléseket. Amikor lemegy az ember egy utánpótlás versenyre és jön a serdülő döntő, úgy néz ki a kilenc gyerek, mint egy olimpiai döntőben a vérprofi egyes menők, mondjuk Max Hoff.

– Nyilvánvaló, hogy a fizikai adottságok mellett a dunakanyari mentalitás, meg a rengeteg szigetkerülés alapozta meg a teljesítményét, a legtöbbet mégis a társadalmi-családi indíttatásról mesél. Ennyire meghatározónak érzi?

– Sokszor elmondtam már, ha a szüleim tehetősebbek lettek volna, már nem biztos, hogy kijött volna belőlem ez az eredmény, lehet, hogy nem itt tartanék. Mert akkor eljártunk volna nyaralni edzések helyett és így tovább. Hál’ Istennek, nem mehettünk. Egyszer voltunk a Balatonon, amikor apukám kapott egy vállalati beutalót. Emlékszem, májusban történt, ültünk a faházban, mert tíz fok hideg volt, fújt a szél és szakadt az eső. Nekem ez a volt a balatoni nyaralás. De ahhoz, hogy most itt üljünk és erről beszéljünk, ez kellett. Nem alakult volna ki az a mentalitásom, ami most van. Elég szigorú vagyok önmagamhoz, de látom, hogy már a saját gyerekemre se sikerül ráerőltetnem dolgokat ebben a világban. Nem is beszélve a mai lehetőségek tárházáról: Gödön régen két sportág volt, kajak és foci, ma viszont fejből tudok sorolni legalább tizenöt olyan elfoglaltságot, ami sokkal kényelmesebb és szellősebb időbeosztású, mint a kajak. Azt hiszem, ezért sem lennék utánpótlásedző.

– Felnőtt versenyzőkkel sem foglalkozna szívesen?

– U23-asokkal már igen. Tudatos versenyzőkkel nagyon szívesen. Van ilyen elképzelésem, de nekem még a vérmérsékletem nincs ehhez visszahűlve. Edző szerepben is még versenyzőként viselkednék. Én még mindig edzeni, versenyezni szeretnék.

– El tud múlni ez a késztetés? Mi van, ha nem múlik el soha?

– Ettől félek én is. Na de csak elmúlik egyszer! Két hete beszélgettem valakivel Győrben, aki azt kérdezte, mit várok még a kajakozástól.

Azt várom, hogy egyik reggel úgy keljek fel, hogy ne akarjak többet menni. Kíváncsi vagyok, mikor jön el ez a pillanat.

Rossz lenne úgy abbahagyni, ha ottmarad a gondolat, mi lett volna ha még tovább csinálom. Ezt nem akarom. Akkor inkább kivéreztettem az egészet.

– Az edzés szeretetén kívül mi az, ami leginkább motiválja most és motiválta mondjuk Athén előtt is?

– Van egy dolog: mikor olimpiai bajnok lesz az ember, megtapasztal egy állapotot, egy érzést, amit senki sem tud leírni, elmagyarázni, csak átélni lehet. Körülbelül 15-20 percről van szó. Amikor először nyertünk Sydney-ben 2000. szeptember 30-án, arra gondoltam, bárcsak még egyszer átélhetném. Aztán másnap megint nyertünk és megint gyorsan kiesett az az idő, nem tudta igazán megfogni, mi is történik ilyenkor. Athénra már úgy készültem, hogy ha még egyszer sikerül megtapasztalni, akkor majd nagyon figyelek. Meghatározni, elraktározni persze akkor sem lehetett. Kokóval beszélgettünk erről nemrég, aki azt mondta: figyelj barátom, tudod, van az az érzés, amit mindannyian keresünk, ha már egyszer átéltük. Menj el egy  ironman versenyre, ott mindegy, hogy hányadik leszel, ha célba érsz, átéled. Meg fogom csinálni egyszer.

– Csak a sportban lehet ilyet átélni?

– Nem tudom. Az biztos, hogy nagyon magas a mérce.

– 18 évesen hogyan képzelte el a negyvenéves önmagát?

– Úgy, hogy Gödön fogok élni, lesz két-három gyerekem, délelőttönként a helyi iskolában fogok tanítani kizárólag testnevelést, délután pedig a gödi klubban fogok edzősködni. Én erről álmodtam mindig. Akkor nem tűnt reálisnak. Most az lehetne, de ma már minden más…

– Miután jöttek a látványos sikerek, volt egy időszak, amikor saját bevallása szerint magához képest „elszállt egy kicsit”.Mit jelentett ez pontosan?

– ’98-ban történt – akkor már háromszoros ifi világbajnok voltam, kinn voltam az olimpián, 19 évesen vb-győzelem, Eb-arany és ezüst volt a zsebemben – amikor is teljesen elhittem, hogy  már egy nagyon nagy valaki vagyok. Ültünk a belga sörházban, ment a foci-vb, néztem a brazil Ronaldo-t, akivel egyidősek vagyunk és arra gondoltam, hogy én már egy szinten vagyok vele. Az első válogatón még minden rendben is volt, a másodikon viszont elbuktuk a szétlövést és nem jutottam ki a szegedi világbajnokságra. Otthon, fél kómában néztem a tévét, nem a részegségtől, hanem mert durcás voltam, dacos. Mindenféle bajom volt. Láttam a csapattársaimat: Vereckei Ákos világbajnok, a másik ezüstérmes, a harmadik bronzérmes lett. Mindenki ott volt, csak én nem. Annyira kijózanító pofon volt – főként, hogy Szegeden tartották a versenyt – hogy a vb-t követő héten rögtön mentem Csepelre Sári Nándihoz, hogy szeretném megemberelni magam…

– Az eredmények tükrében sikerült is…

– Többet nem fordult ilyen elő. Ez az egy ilyen megingásom volt, éppen húsz éve. Akkor ez egy intő jel volt. Nem vagyok túlzottan spirituális, de ennek így kellett lennie.

– Ennyi idős korban már elveszít az ember egy-két illúziót és kialakul egyfajta személyes életfilozófiája is. Az Öné milyen?

– Van egy alapvető elvem, amit már 10 éves koromtól betartok. Mondtam a napokban épp a fiamnak is, hogy egyetlen szabály van: nő miatt soha nem hagyunk ki edzést! Persze azért van még több is, például amivel nap mint nap kelek és fekszem: ami ma elég volt, az holnap kevés lesz.

– Mivel lenne elégedett a következő kerek évforduló alkalmával?

– Tulajdonképpen most is arra vágyom, mint 18 évesen: olyan munkát szeretnék, amit örömmel tudok végezni és jó lenne, ha nem a puszta megélhetés miatt kellene dolgoznom. Ha például valaki azt mondaná, hogy Zoli, menj el egymillióért pincérnek vagy ötvenezerért edzőnek, akkor megtehessem, hogy inkább edző legyek. Érezzem, hogy szükség van rám és ki tudjak benne teljesedni.

– A személye addigra már igazi dunakanyarbéli sportlegendává érik..

– A legenda mindig a sportpályafutás után születik. Nagyon megtisztelő ez a státusz, de azért én szívesen elcserélném mínusz tíz évre.

Kilenc döntőben hat magyar érem

Hat érmet szerzett a magyar kajak-kenu válogatott a szegedi Világkupa szombati versenynapján, amelyen összesen kilenc döntőt rendeztek. A magyar csapat így nyolc éremnél, a paraérmeket is beleszámolva, már tizenegynél jár a szezon első nemzetközi versenyén.

Hír

Női kajak egyes 500 méteren, tehát olimpiai számban két magyarért is szoríthattunk a döntőben, ahol Bodonyi Dóra nagyon érett versenyzéssel ezüstérmes lett az új-zélandi Ryan Caitilin mögött. Ugyanitt Medveczky Erika a hatodik helyen végzett.

Bodonyi Dórát nem lepte meg az eredmény. „Számítottam rá, hogy Caitlin jó lesz, az új-zélandiak csúcsformában versenyeznek, mert már túl vannak a válogatón, szóval nagyon örülök ennek a második helynek. A mi válogatónkon szeretnék jó pályákat menni. Az is eldőlt, hogy Szabó Gabival összeülök 500 párosban és szerintem 1000 párosban is odaállunk a rajthoz.”

A női kajak 500 párosok döntőjében is két magyar hajó volt érdekelt, de kisebb meglepetésre nem sikerült érmet szerezni egyiknek sem, a Takács Tamara, Vad Ninetta egység a negyedik, Szabó Ágnes és Racskó Fruzsina pedig hatodik lett. „Én nagyon meghaltam a végére. Csupán negyedszer ültünk ma össze, nem is edzettünk még így együtt. Levonjuk a következtetéseket, és tanulunk belőle” – mondta Vad Ninetta.

A király számban, férfi kajak egyes 1000 méteren Kopasz Bálint viszont ezüstérmet nyert. Az algyői versenyző a döntőben 250-nél a hatodik, 500-nál az ötödik helyen haladt, majd remek hajrával a második helyre jött fel, de a portugál Fernando Pimentát nem tudta befogni.

„Erős hátszél volt, amelyhez oldalszél is társult, így nem volt tökéletes a pálya, de nekem ez kedvezett – kezdte Kopasz Bálint. – 700 méteren keresztül mentem egy 90-95 százalékos tempóban, de éreztem még magamban erőt, szóval az utolsó 300 méteren megindultam. Gondoltam, hogy Pimenta nagyon gyors lesz, bár szerettem volna megnyerni a versenyt, de így is nagyon elégedett vagyok. Tervezem azért, hogy megverem őt.”

Hajdu Jonatán és Fekete Ádám zseniális versenyzéssel másodikként ért célba kenu kettes 500 méteren. Ugyanitt Slihoczki Ádám és Szőke Attila hatodik lett. „Az előfutamban volt egy kis diszharmónia, rossz érzéssel keltünk ki, ezt át kellett beszélnünk. Sikerült, és a döntőben meg is tudtuk csinálni azt, amit szerettünk volna” – mondta Fekete Ádám. Hajdu Jonatán hozzátette: a cél, hogy jövőre az olimpiai számban, 1000 méteren is jól tudjanak menni.

Ugyancsak 500 méter férfi párosban, csak a kajakosoknál született még egy magyar érem, Nádas Bence és Erdőssy Csaba harmadikként zárt, ugyanitt Németh Viktor és Koleszár Mátyás hatodik lett. „Nagyon örülök ennek a bronzéremnek. Kemény rajtot vettünk, és ezt az iramot akartuk tartani addig, ameddig csak tudjuk. A hoppot 350-nél mondtam be, abból próbáltunk egy újat indítani, szerintem sikerült” – nyilatkozta Erdőssy Csaba.

Női kenu párosunk, a Balla Virág, Takács Kincső kettős két bronzérmet is nyert, előbb 200 méteren, a gyengébbik számukban lettek harmadikak, majd fél órával később az új olimpiai számban, 500-on is odaálltak, és itt is harmadikként értek célba. Utóbbi versenyben a Kisbán Zsófia, Bragato Giada páros a hatodik helyen ért célba.

„Az 500-as futam sokkal nehezebb volt, nagyobb meccselés zajlott a pályán, mint 200-on. Úgy érzem, hogy a tavasz azon szakaszában vagyunk, amikor erős iramot tudunk menni, de a gyorsaság, a robbanékonyság még hiányzik” – mondta Takács Kincső.

Az új olimpiai számban, női kenu egyes 200-on rendkívül magas volt az indulói létszám, 45-en neveztek, öt előfutamot rendeztek, ahonnan csak a középdöntőbe lehetett bejutni, a két magyar, Takács Kincső és Balla Virág ezt magabiztosan abszolválta is.

Férfi kajak páros 200 méteren Apagyi Levente és Hérics Dávid a hatodik, Csizmadia Kolos és Varga Márk pedig a nyolcadik helyen zárt.

Lapozható galéria:

Kilenc döntőben hat magyar érem született a szegedi Világkupán szombaton. Részletek a Kajakkenusport.hu-n! #vilagkupa #canoe

Magyar Kajak-Kenu Szövetség (@kajakkenusport) által megosztott bejegyzés,

Kenu egyes 1000 méteren egy középdöntőbe került Kiss Tamás és Bodonyi András, utóbbinak sikerült kiharcolnia a fináléba jutást, ahol a hetedik helyen végzett. Olimpiai bronzérmesünk viszont a középdöntőben a táv első felében a mezőny hátsó régiójában ment, későn kezdte el a hajrát, és 0,01 másodperccel lemaradt az A döntőről. Kiss aztán a B döntőt simán megnyerte.

A pénteki két éremmel együtt már nyolcnál jár a magyar csapat. Ha a paraérmeket is beleszámítjuk, akkor már 11 érmünk van, miután a pénteki kettő mellé szombaton nyertünk még egyet. A VL2 férfi kenu 200 méteres számban Juhász Tamás végzett a harmadik helyen, ugyanitt Suba Róbert hatodik lett.

„Szeles volt a pálya nagyon, nekem nem volt kedvező, mivel én bal oldalt evezek, ki is sodródtam a pálya szélére. Én ugye kenuval kezdtem, majd kajakoztam, most tértem vissza ismét a kenuhoz. Az Eb-n és a vébén is dobogóra szeretnék állni” – monda Juhász Tamás. KL2 női kajak 200-on Varga Katalin hetedikként, KL3 női kajak 200-on pedig Fehér Annamária kilencedikként zárt.

Szombaton délután csak előfutamok és középdöntők lesznek, míg a vasárnapi zárónapon 15 A döntőt is rendeznek a szegedi Maty-éren.

Kiváló a hangulat, várunk mindenkit a szegedi Világkupán! #vilagkupa #szeged #cano #kajakkenusport

Magyar Kajak-Kenu Szövetség (@kajakkenusport) által megosztott bejegyzés,

Az első magyar érmek a Világkupán

Kárász Anna és Takács Tamara révén kettős magyar siker született a női kajakosok 1000 méteres egyes versenyében, így megvan az első magyar arany- és ezüstérem a szegedi Világkupán.

Hír

Kárász Anna tavalyi hosszú sérüléséből visszatérve nagyon magabiztosan versenyzett a hosszabb, számára újdonságot jelentő távon egészen az előfutamtól kezdve. A verseny második felében nagy fölénnyel vezetett a döntőben, és kétség sem fért a győzelméhez. A finálé másik magyarja, Takács Tamara az utolsó helyen is haladt, de fantasztikus hajrájának köszönhetően ezüstérmesként ért a célba.

„Nem mondanám, hogy sima volt, de nagyon jó, egyenletes pályát jöttem. A végén tudtam indítani, és ez sokat jelentett. Vártam, hogy Tami a végén jönni fog, de szerencsére nem fogyott el az erőm” – nyilatkozta Kárász Anna.

Takács Tamara szándékosan építette fel így a pályát. „Ez volt most a taktikám, hogy az utolsó 300-on próbálom megverni a mezőnyt. Ninettával így beszéltük meg, mert egy óra múlva lesz egy páros versenyünk, az az olimpiai szám, az a fontosabb.”

Az első magyar arany- és ezüstérem a Világkupán. Kárász Anna nyert női kajak egyes 1000 méteren Takács Tamara előtt. @tamitakacs @anna__karasz #vilagkupa #canoe #kajakkenusport

Magyar Kajak-Kenu Szövetség (@kajakkenusport) által megosztott bejegyzés,

Jól tartalékolt Fábiánné Rozsnyói Katalin tanítványa, aki nem sokkal később 500 párosban futamgyőzelemmel jutott be a fináléba Vad Ninettával, míg a másik magyar kettős, Szabó Ágnes és Racskó Fruzsina ugyancsak a döntőben folytatja.

A férfi kenu párosok 1000 méteres versenyében a Korisánszky Dávid, Mike Róbert duó előbb futamgyőztesként bejutott a fináléba, majd ott hatodikként ért célba – a kubai Serguay Torres Madrigal, Fernando Dayan Jorge Enriquez páros nyert. Ugyanitt a B döntőben a Lelovics Dávid, Némedi Konrád kettős a hetedik lett.

Férfi kajak kettes 1000 méteren a Hufnágel Tibor, Ilyés Róbert egység a középdöntőben búcsúzott, ám a Gacsal Ákos, Kugler Attila páros kvalifikálta magát a döntőbe, ahol végül hetedikként zárt.

„Azt tudtuk, hogy egy nagyon erős mezőny lesz. Egy nap alatt három 1000 méteres pályát kellett menni, ez újdonság volt számunkra. Csupán augusztus óta edzünk együtt, nagyon örülünk ennek az eredménynek” – mondta Gacsal Ákos.

A győzelmet a kanadai Roland Varga és Connor Fitzpatrick szerezte meg, a párosból Varga magyar származású, 15 évesen költözött ki Kanadába, C4 500-on és 1000-en még magyar bajnok volt. Hufnágelék a B döntőben kilencedikként értek célba.

Az új olimpiai számban, női kenu 500 párosban a Balla Virág, Takács Kincső és a Kisbán Zsófia, Bragato Giada kettős második és harmadik hellyel kvalifikálta magát a fináléba. Kenu kettes 200 méteren a Molnár Csenge, Nagy Bianka kettős a középdöntőben búcsúzott. Utóbbi számban a Balla, Takács egység még az előfutamból bejutott a szombati döntőbe. Férfi kenu páros 500 méteren a Slihoczki Ádám, Szőke Attila egység ugyancsak döntős.

Férfi kajak egyes 500 méteren 49 induló volt, hat előfutamot rendeztek, Kopasz Bálint és Noé Zsombor is kvalifikálta magát a középdöntőbe.

Lapozható galéria Instagram-oldalunkról:

 

A péntek magyar érmesei a szegedi Világkupáról. #vilagkupa #canoe #kajakkenusport #kajak

Magyar Kajak-Kenu Szövetség (@kajakkenusport) által megosztott bejegyzés,

A paraversenyen Suba Róbert péntek délelőtti harmadik helye után délután VL3 200 méteren Molnárné Tóth Julianna is nyert egy bronzérmet, miután kizárták az előtte végzett egyik német versenyzőt, ugyanitt Varga Katalin negyedik lett. A KL3 férfi 200 méter B döntőjében Kiss Erik a harmadik, Török Dávid a hetedik helyen végzett.

Szombaton reggel 8 órakor rajtol a program a Maty-éren, a szurkolókat különböző nyereményjátékok is várják az ingyenes Világkupán.