– Van az a gondolat, miszerint „ez csak mással történik meg”. Aztán kiderül, hogy tévedtünk…
– Ez nagyon így van. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én is valóban negyven leszek, azt meg főleg nem, hogy ezt a napot is egy külföldi edzőtáborban fogom tölteni. Sokkal inkább, hogy egy nagy baráti- családi összejövetel keretében ünneplem majd, mert ez korábban úgyis elmaradt. A huszadik születésnapomat Ausztráliában töltöttem, emlékszem, anyukám hívott vonalas telefonon… A harmincadikon szintén ausztráliai edzőtáborban voltam és az időeltolódás miatt az akkor használt közösségi portál szerint még másnap is csak 29 voltam, ami nagyon tetszett, de aztán az is átváltott harmincra… A kajak-kenuban ez az életkor már akkor öregnek számított, azóta pedig eltelt még tíz év, ráadásul olyan gyorsan, hogy az hihetetlen. Egy barátom azt mondta, hogy most figyeljek, mert ez csak fokozódik és negyven meg ötven közt háromszor ilyen gyorsan múlik majd idő, szóval ne legyenek hiú ábrándjaim.
– Amúgy lennének?
– Azt gondolom, ez van, ezt kell szeretni: kétségtelen, hogy most már a “lemez B-oldala forog” és sportolóként jóval kevesebb van előttem, mint mögöttem. Ugyanakkor meg büszke vagyok rá, hogy ennyi idősen is itt lehetek a sportágban és azt csinálhatom, amit szeretek, ami számomra öröm.
– 2015-ben azt nyilatkozta: Rió után lesz még egy levezető év…
– …aztán újrakezdem.
– Nem, akkor a végleges lezárást prognosztizálta így.
– Menet közben átíródnak a dolgok. Újratervezés van. Szoktam improvizálni is, főleg, amikor letérek a tervezett útvonalról. 2016-ot nyilván nem így terveztük, nem abban gondolkodtunk, hogy nem jutunk ki az olimpiára. Az ma is itt van bennem, ahogy jöttem haza a válogatóról Szolnokról és a nullás híd környékén rájöttem, hogy folytatni akarom, mert annál sokkal jobban szeretem ezt az egészet, mint hogy elengedjem egy rossz év után.
– Meg sem fordult a fejében, hogy ez egy határozott jelzés arra nézve, hogy szép-szép a kitartás meg a lelkesedés, de most már itt az ideje a befejezésnek?
– Nem volt olyan gondolatom, hogy álljak meg és forduljak valami más felé. Azokban a pillanatokban nagyon sok minden eszembe jutott, de hogy ez lenne a vége, az aztán nem. Jöttem hazafelé, osztottam-szoroztam, nem is éreztem a fáradtságot, de azt tudtam, hogy azzal a szolnoki válogatóval egy fejezet lezáródott és kezdek egy újat. Hogy ez meddig tart, azt nem látom és nem is tervezem már. Egész egyszerűen addig akarok kajakozni, amíg élvezem. Nekem már nincsenek olyan céljaim, hogy olimpiai- vagy világbajnoki aranyat kell nyernem. Tavaly szereztünk egy ezüstérmet a vb-n, emiatt persze nagyon boldog voltam és még most is keresem az új kihívásokat. Például Győrbe mentem egy erős csapathoz. Amúgy 22 éve vagyok győri sportoló, de most élek ott életvitelszerűen először, éppen azért, hogy minél hatékonyabban tudjak edzeni.
– Valószínűleg nem sokan vannak, akik ilyen hosszú időn át aktív élversenyzőként teljesítettek volna a magyar kajak-kenuban…
– Sokan biztosan nem vagyunk. Öt olimpián vettem részt, három olimpiai aranyat szereztem 22 év alatt. Talán senki sem csinált még ilyet.
– Bizonyos értelemben tehát már mindenképp csúcstartóként fejezi be…
– Végül is, igen. Nehéz lesz überelni.
– Mit gondol, minek köszönhető mindez, de legfőképp a 22 év?
– Szerintem egy dolognak: nagyon szeretem, amit csinálok.
Amikor fölkelek reggel, persze fáradtabb vagyok, mint 20 évvel ezelőtt, de annyira természetes, hogy felveszem a futócipőt és edzéssel kezdődik a napom, meg aztán azzal is fejeződik be. Az egész életem mindig akörül forog, hogy jobb lehessek.
Ami pedig a fizikai adottságokat illeti: szerencsés vagyok, főleg abban az értelemben, hogy nem vagyok sérülékeny.
– Az életkor előrehaladtával létezik egy olyan élsportolói dilemma is, miszerint a stabil magánélet nehezen egyeztethető össze a versenyzői életformával. Ön ezt hogyan éli meg?
– Ez így van. Megpróbáltam kétszer is a kettőt együtt csinálni, de be kellett látnom, így nem lehet. Legalábbis nálunk nem. Ha az ember mondjuk Sevillában él, ott a klubja, az más történet. De ha Magyarországon, akkor tizenkét hónapból jószerivel nyolcat-kilencet edzőtáborban tölt a lakhelyétől, a családjától távol, szóval így nem fog menni. Mellette még tanultam is folyamatosan; a második diplomámat szerzem a Testnevelési Egyetemen. A családi élet elég húzós történet, de nem hárítom el a felelősséget: senki nem kényszerített, nem tartottak fegyvert a fejemhez, egyszerűen nekem még az élsport volt a fontosabb.
– Többektől hallottam már, hogy „Kamera nagyon tudatosan törekszik a fiatalos feelingre…” Ebben mennyi az igazság?
– Nem tudom. Arckrémeket nem használok… De azért teszek érte, hogy megőrizzem a formámat: sokat alszom, nem éjszakázom, nem cigarettázom. Persze, ennél többről van szó és ez valahol törvényszerű: a csapattársaim ’97-’98-as születésűek, ilyen korú srácokkal vagyok körülvéve és nekem fel kell vennem velük a ritmust. Nyilvánvaló, hogy az öltözködésem már így is öregesebb, mint az övék. Én már betűröm a pólót, én már sapkát hordok és kesztyűt, amit ők majd csak húsz év múlva. De a magam módján igyekszem mindenben lépést tartani velük.
– Annak idején 18 évesen robbant be az akkori menők közé. Milyen volt az akkori Kammerer Zoltán?
– Hogy tudatos, az enyhe túlzás. Mondjuk úgy, hogy ösztönösen voltam tudatos. Halálosan ösztönösen cselekedtem abban az időszakban. Tapogatóztam a sötétben a szeleburdiság útján és valahogy jól jöttem ki belőle. Talán vigyáztak is rám odaföntről. Az életemet a sportnak rendeltem alá, miközben nagyon sok csábító dolog volt körülöttem: a barátaim szórakozni jártak, csajozni, meg a Balatonra… De mindig az mondom: fogalmam sincs, milyen a csoki fagyi, ha sose kóstoltam. Vagyis nem tudom, miről maradtam le az elmúlt harminc évben.
– Egy alkalommal mesélt arról, hogy milyen óriási ösztönzést adott a vágy, hogy olyan edzőcipőben járhasson, mint a többiek…
– Igen, én olyan családban növekedtem fel, ahol nem az volt a legfontosabb, hogy márkás cipőben járjon a gyerek. Átlagos család voltunk, nálunk mindig meleg volt télen, mindig volt mit enni. Nem volt zsebpénzem, de volt uzsonnám. Amikor a faterom azt mondta, hogy nem fog Adidas cipőt venni háromezerért, akkor nagy gyűjtésbe kezdtem, de nem nagyon jött össze a szükséges összeg. Ha jól emlékszem, 1990-et írtunk akkor és miután megnyertem a magyar bajnokságot, mondtam az akkori edzőmnek, Stucinak (Nieberl László), hogy szerezzen nekem valami munkát. Egy háromszáz négyzetméternyi gödröt kellett kiásnom Nagymaroson és ötezer forint járt érte. Szívós, agyagos talaj volt, két és fél hétig reggeltől estig csináltam, aztán megkaptam a pénzt és életemben először vettem vonatjegyet és beutaztam Pestre a cipőért. Megvettem, megebédeltem az akkor nyitott McDonald’s-ban…
– Hogy érezte akkor magát?
– Mint egy király! Jöttem hazafelé a vonattal, kiraktam a cipőt a kis dohányzóasztalra és gyönyörködtem benne. Novemberben aztán a gödi kajakosok meghívást kaptak Matya (Matyus Zsolt) esküvőjére. Kölcsönkértem a szomszéd Lajostól a szürke öltönyét és mondtam otthon, hogy kéne egy ünnepi cipő is hozzá. Apám akkor azt mondta: ide figyelj, fiam, én háromezerért öt pár cipőt is vettem volna; most már menj abba, amit te vettél! Így végül ott égtem szürke öltönyben és edzőcipőben az esküvőn, ami ettől függetlenül nagy élmény volt.
– Az a tanulság viszont mindenképp megmaradt, hogy ha vállalja a belefektetett munkát, akkor annak kézzelfogható eredménye lesz…
– Ez biztos. Egyébként én mindig azt hallottam, hogy „bezzeg az én időmben”. Ez a mondás számomra azért érdekes, mert én végigkövettem a különféle kajakos generációkat. A válogatottban a ’64-esekkel kezdtem, Gyulayékkal, láttam, milyenek voltak, aztán végignéztem az utánuk következőket, Storcz-, Vereckei-, Kucsera-éráját, aztán a Kulifai-generációt és most a fiatalokat. Mit mondjak? Ég és föld a különbség. Most egy kajakos srác teljesen másképp néz ki, mint mi annak idején. Testalkatban és megjelenésben is. Régen, amikor magyar bajnok lett valaki, kapott egy piros mini kajakot, ami nagyon nagy dolognak számított. Én is nagyon büszke voltam rá. El lehet képzelni, ma mit jelentene egy ilyen hajó, mikor a gyerekeknek már úgyis megveszi a szülő a legmenőbb Nelo-t, lapátot meg egyéb felszereléseket. Amikor lemegy az ember egy utánpótlás versenyre és jön a serdülő döntő, úgy néz ki a kilenc gyerek, mint egy olimpiai döntőben a vérprofi egyes menők, mondjuk Max Hoff.
– Nyilvánvaló, hogy a fizikai adottságok mellett a dunakanyari mentalitás, meg a rengeteg szigetkerülés alapozta meg a teljesítményét, a legtöbbet mégis a társadalmi-családi indíttatásról mesél. Ennyire meghatározónak érzi?
– Sokszor elmondtam már, ha a szüleim tehetősebbek lettek volna, már nem biztos, hogy kijött volna belőlem ez az eredmény, lehet, hogy nem itt tartanék. Mert akkor eljártunk volna nyaralni edzések helyett és így tovább. Hál’ Istennek, nem mehettünk. Egyszer voltunk a Balatonon, amikor apukám kapott egy vállalati beutalót. Emlékszem, májusban történt, ültünk a faházban, mert tíz fok hideg volt, fújt a szél és szakadt az eső. Nekem ez a volt a balatoni nyaralás. De ahhoz, hogy most itt üljünk és erről beszéljünk, ez kellett. Nem alakult volna ki az a mentalitásom, ami most van. Elég szigorú vagyok önmagamhoz, de látom, hogy már a saját gyerekemre se sikerül ráerőltetnem dolgokat ebben a világban. Nem is beszélve a mai lehetőségek tárházáról: Gödön régen két sportág volt, kajak és foci, ma viszont fejből tudok sorolni legalább tizenöt olyan elfoglaltságot, ami sokkal kényelmesebb és szellősebb időbeosztású, mint a kajak. Azt hiszem, ezért sem lennék utánpótlásedző.
– Felnőtt versenyzőkkel sem foglalkozna szívesen?
– U23-asokkal már igen. Tudatos versenyzőkkel nagyon szívesen. Van ilyen elképzelésem, de nekem még a vérmérsékletem nincs ehhez visszahűlve. Edző szerepben is még versenyzőként viselkednék. Én még mindig edzeni, versenyezni szeretnék.
– El tud múlni ez a késztetés? Mi van, ha nem múlik el soha?
– Ettől félek én is. Na de csak elmúlik egyszer! Két hete beszélgettem valakivel Győrben, aki azt kérdezte, mit várok még a kajakozástól.
Azt várom, hogy egyik reggel úgy keljek fel, hogy ne akarjak többet menni. Kíváncsi vagyok, mikor jön el ez a pillanat.
Rossz lenne úgy abbahagyni, ha ottmarad a gondolat, mi lett volna ha még tovább csinálom. Ezt nem akarom. Akkor inkább kivéreztettem az egészet.
– Az edzés szeretetén kívül mi az, ami leginkább motiválja most és motiválta mondjuk Athén előtt is?
– Van egy dolog: mikor olimpiai bajnok lesz az ember, megtapasztal egy állapotot, egy érzést, amit senki sem tud leírni, elmagyarázni, csak átélni lehet. Körülbelül 15-20 percről van szó. Amikor először nyertünk Sydney-ben 2000. szeptember 30-án, arra gondoltam, bárcsak még egyszer átélhetném. Aztán másnap megint nyertünk és megint gyorsan kiesett az az idő, nem tudta igazán megfogni, mi is történik ilyenkor. Athénra már úgy készültem, hogy ha még egyszer sikerül megtapasztalni, akkor majd nagyon figyelek. Meghatározni, elraktározni persze akkor sem lehetett. Kokóval beszélgettünk erről nemrég, aki azt mondta: figyelj barátom, tudod, van az az érzés, amit mindannyian keresünk, ha már egyszer átéltük. Menj el egy ironman versenyre, ott mindegy, hogy hányadik leszel, ha célba érsz, átéled. Meg fogom csinálni egyszer.
– Csak a sportban lehet ilyet átélni?
– Nem tudom. Az biztos, hogy nagyon magas a mérce.
– 18 évesen hogyan képzelte el a negyvenéves önmagát?
– Úgy, hogy Gödön fogok élni, lesz két-három gyerekem, délelőttönként a helyi iskolában fogok tanítani kizárólag testnevelést, délután pedig a gödi klubban fogok edzősködni. Én erről álmodtam mindig. Akkor nem tűnt reálisnak. Most az lehetne, de ma már minden más…
– Miután jöttek a látványos sikerek, volt egy időszak, amikor saját bevallása szerint magához képest „elszállt egy kicsit”.Mit jelentett ez pontosan?
– ’98-ban történt – akkor már háromszoros ifi világbajnok voltam, kinn voltam az olimpián, 19 évesen vb-győzelem, Eb-arany és ezüst volt a zsebemben – amikor is teljesen elhittem, hogy már egy nagyon nagy valaki vagyok. Ültünk a belga sörházban, ment a foci-vb, néztem a brazil Ronaldo-t, akivel egyidősek vagyunk és arra gondoltam, hogy én már egy szinten vagyok vele. Az első válogatón még minden rendben is volt, a másodikon viszont elbuktuk a szétlövést és nem jutottam ki a szegedi világbajnokságra. Otthon, fél kómában néztem a tévét, nem a részegségtől, hanem mert durcás voltam, dacos. Mindenféle bajom volt. Láttam a csapattársaimat: Vereckei Ákos világbajnok, a másik ezüstérmes, a harmadik bronzérmes lett. Mindenki ott volt, csak én nem. Annyira kijózanító pofon volt – főként, hogy Szegeden tartották a versenyt – hogy a vb-t követő héten rögtön mentem Csepelre Sári Nándihoz, hogy szeretném megemberelni magam…
– Az eredmények tükrében sikerült is…
– Többet nem fordult ilyen elő. Ez az egy ilyen megingásom volt, éppen húsz éve. Akkor ez egy intő jel volt. Nem vagyok túlzottan spirituális, de ennek így kellett lennie.
– Ennyi idős korban már elveszít az ember egy-két illúziót és kialakul egyfajta személyes életfilozófiája is. Az Öné milyen?
– Van egy alapvető elvem, amit már 10 éves koromtól betartok. Mondtam a napokban épp a fiamnak is, hogy egyetlen szabály van: nő miatt soha nem hagyunk ki edzést! Persze azért van még több is, például amivel nap mint nap kelek és fekszem: ami ma elég volt, az holnap kevés lesz.
– Mivel lenne elégedett a következő kerek évforduló alkalmával?
– Tulajdonképpen most is arra vágyom, mint 18 évesen: olyan munkát szeretnék, amit örömmel tudok végezni és jó lenne, ha nem a puszta megélhetés miatt kellene dolgoznom. Ha például valaki azt mondaná, hogy Zoli, menj el egymillióért pincérnek vagy ötvenezerért edzőnek, akkor megtehessem, hogy inkább edző legyek. Érezzem, hogy szükség van rám és ki tudjak benne teljesedni.
– A személye addigra már igazi dunakanyarbéli sportlegendává érik..
– A legenda mindig a sportpályafutás után születik. Nagyon megtisztelő ez a státusz, de azért én szívesen elcserélném mínusz tíz évre.
