Mégse

Nem hattyúdal. Örömzene!

„Van Gödön egy kissrác, aki hetente akár többször is megkerüli a szigetet és bírja”- rebesgették a dunakanyarbéli edzők a kilencvenes évek elején. Kammerer Zoltán teljesítménye már akkor kiemelkedően ígéretesnek látszott, de azt még senki sem sejtette, hogy egy valódi „időutazó” lépett színre a Dunán, aki mellett rendre felbukkannak majd eltűnnek a sporttársak - ő viszont marad… A kajakos mezőny nagy rangidőse negyvenéves - és bár tisztában van vele, hogy „most múlik pontosan”, abban sem kételkedik, hogy „ez tényleg szerelem”…

Hír

– Van az a gondolat, miszerint „ez csak mással történik meg”. Aztán kiderül, hogy tévedtünk

– Ez nagyon így van. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én is valóban negyven leszek, azt meg főleg nem, hogy ezt a napot is egy külföldi edzőtáborban fogom tölteni. Sokkal inkább, hogy egy nagy baráti- családi összejövetel keretében ünneplem majd, mert ez korábban úgyis elmaradt. A huszadik születésnapomat Ausztráliában töltöttem, emlékszem, anyukám hívott vonalas telefonon… A harmincadikon szintén ausztráliai edzőtáborban voltam és az időeltolódás miatt az akkor használt közösségi portál szerint még másnap is csak 29 voltam, ami nagyon tetszett, de aztán az is átváltott harmincra… A kajak-kenuban ez az életkor már akkor öregnek számított, azóta pedig eltelt még tíz év, ráadásul olyan gyorsan, hogy az hihetetlen. Egy barátom azt mondta, hogy most figyeljek, mert ez csak fokozódik és negyven meg ötven közt háromszor ilyen gyorsan múlik majd idő, szóval ne legyenek hiú ábrándjaim.

– Amúgy lennének?

– Azt gondolom, ez van, ezt kell szeretni: kétségtelen, hogy most már a “lemez B-oldala forog” és sportolóként jóval kevesebb van előttem, mint mögöttem. Ugyanakkor meg büszke vagyok rá, hogy ennyi idősen is itt lehetek a sportágban és azt csinálhatom, amit szeretek, ami számomra öröm.

– 2015-ben azt nyilatkozta: Rió után lesz még egy levezető év…

– …aztán újrakezdem.

– Nem, akkor a végleges lezárást prognosztizálta így.

– Menet közben átíródnak a dolgok. Újratervezés van. Szoktam improvizálni is, főleg, amikor letérek a tervezett útvonalról. 2016-ot nyilván nem így terveztük, nem abban gondolkodtunk, hogy nem jutunk ki az olimpiára. Az ma is itt van bennem, ahogy jöttem haza a válogatóról Szolnokról és a nullás híd környékén rájöttem, hogy folytatni akarom, mert annál sokkal jobban szeretem ezt az egészet, mint hogy elengedjem egy rossz év után.

– Meg sem fordult a fejében, hogy ez egy határozott jelzés arra nézve, hogy szép-szép a kitartás meg a lelkesedés, de most már itt az ideje a befejezésnek?

– Nem volt olyan gondolatom, hogy álljak meg és forduljak valami más felé. Azokban a pillanatokban nagyon sok minden eszembe jutott, de hogy ez lenne a vége, az aztán nem. Jöttem hazafelé, osztottam-szoroztam, nem is éreztem a fáradtságot, de azt tudtam, hogy azzal a szolnoki válogatóval egy fejezet lezáródott és kezdek egy újat. Hogy ez meddig tart, azt nem látom és nem is tervezem már. Egész egyszerűen addig akarok kajakozni, amíg élvezem. Nekem már nincsenek olyan céljaim, hogy olimpiai- vagy világbajnoki aranyat kell nyernem. Tavaly szereztünk egy ezüstérmet a vb-n, emiatt persze nagyon boldog voltam és még most is keresem az új kihívásokat. Például Győrbe mentem egy erős csapathoz. Amúgy 22 éve vagyok győri sportoló, de most élek ott életvitelszerűen először, éppen azért, hogy minél hatékonyabban tudjak edzeni.

– Valószínűleg nem sokan vannak, akik ilyen hosszú időn át aktív élversenyzőként teljesítettek volna a magyar kajak-kenuban…

– Sokan biztosan nem vagyunk. Öt olimpián vettem részt, három olimpiai aranyat szereztem 22 év alatt. Talán senki sem csinált még ilyet.

– Bizonyos értelemben tehát már mindenképp csúcstartóként fejezi be…

– Végül is, igen. Nehéz lesz überelni.

– Mit gondol, minek köszönhető mindez, de legfőképp a 22 év?

– Szerintem egy dolognak: nagyon szeretem, amit csinálok.

Amikor fölkelek reggel, persze fáradtabb vagyok, mint 20 évvel ezelőtt, de annyira természetes, hogy felveszem a futócipőt és edzéssel kezdődik a napom, meg aztán azzal is fejeződik be. Az egész életem mindig akörül forog, hogy jobb lehessek.

Ami pedig a fizikai adottságokat illeti: szerencsés vagyok, főleg abban az értelemben, hogy nem vagyok sérülékeny.

– Az életkor előrehaladtával létezik egy olyan élsportolói dilemma is, miszerint a stabil magánélet nehezen egyeztethető össze a versenyzői életformával. Ön ezt hogyan éli meg?

– Ez így van. Megpróbáltam kétszer is a kettőt együtt csinálni, de be kellett látnom, így nem lehet. Legalábbis nálunk nem. Ha az ember mondjuk Sevillában él, ott a klubja, az más történet. De ha Magyarországon, akkor tizenkét hónapból jószerivel nyolcat-kilencet edzőtáborban tölt a lakhelyétől, a családjától távol, szóval így nem fog menni. Mellette még tanultam is folyamatosan; a második diplomámat szerzem a Testnevelési Egyetemen. A családi élet elég húzós történet, de nem hárítom el a felelősséget: senki nem kényszerített, nem tartottak fegyvert a fejemhez, egyszerűen nekem még az élsport volt a fontosabb.

– Többektől hallottam már, hogy „Kamera nagyon tudatosan törekszik a fiatalos feelingre…” Ebben mennyi az igazság?

– Nem tudom. Arckrémeket nem használok… De azért teszek érte, hogy megőrizzem a formámat: sokat alszom, nem éjszakázom, nem cigarettázom. Persze, ennél többről van szó és ez valahol törvényszerű: a csapattársaim ’97-’98-as születésűek, ilyen korú srácokkal vagyok körülvéve és nekem fel kell vennem velük a ritmust. Nyilvánvaló, hogy az öltözködésem már így is öregesebb, mint az övék. Én már betűröm a pólót, én már sapkát hordok és kesztyűt, amit ők majd csak húsz év múlva. De a magam módján igyekszem mindenben lépést tartani velük.

– Annak idején 18 évesen robbant be az akkori menők közé.  Milyen volt az akkori Kammerer Zoltán?

– Hogy tudatos, az enyhe túlzás. Mondjuk úgy, hogy ösztönösen voltam tudatos. Halálosan ösztönösen cselekedtem abban az időszakban. Tapogatóztam a sötétben a szeleburdiság útján és valahogy jól jöttem ki belőle. Talán vigyáztak is rám odaföntről. Az életemet a sportnak rendeltem alá, miközben nagyon sok csábító dolog volt körülöttem: a barátaim szórakozni jártak, csajozni, meg a Balatonra… De mindig az mondom: fogalmam sincs, milyen a csoki fagyi, ha sose kóstoltam. Vagyis nem tudom, miről maradtam le az elmúlt harminc évben.

– Egy alkalommal mesélt arról, hogy milyen óriási ösztönzést adott a vágy, hogy olyan edzőcipőben járhasson, mint a többiek…

– Igen, én olyan családban növekedtem fel, ahol nem az volt a legfontosabb, hogy márkás cipőben járjon a gyerek. Átlagos család voltunk, nálunk mindig meleg volt télen, mindig volt mit enni. Nem volt zsebpénzem, de volt uzsonnám. Amikor a faterom azt mondta, hogy nem fog Adidas cipőt venni háromezerért, akkor nagy gyűjtésbe kezdtem, de nem nagyon jött össze a szükséges összeg. Ha jól emlékszem, 1990-et írtunk akkor és miután megnyertem a magyar bajnokságot, mondtam az akkori edzőmnek, Stucinak (Nieberl László), hogy szerezzen nekem valami munkát. Egy háromszáz négyzetméternyi gödröt kellett kiásnom Nagymaroson és ötezer forint járt érte. Szívós, agyagos talaj volt, két és fél hétig reggeltől estig csináltam, aztán megkaptam a pénzt és életemben először vettem vonatjegyet és beutaztam Pestre a cipőért. Megvettem, megebédeltem az akkor nyitott McDonald’s-ban…

– Hogy érezte akkor magát?

– Mint egy király! Jöttem hazafelé a vonattal, kiraktam a cipőt a kis dohányzóasztalra és gyönyörködtem benne. Novemberben aztán a gödi kajakosok meghívást kaptak Matya (Matyus Zsolt) esküvőjére. Kölcsönkértem a szomszéd Lajostól a szürke öltönyét és mondtam otthon, hogy kéne egy ünnepi cipő is hozzá. Apám akkor azt mondta: ide figyelj, fiam, én háromezerért öt pár cipőt is vettem volna; most már menj abba, amit te vettél! Így végül ott égtem szürke öltönyben és edzőcipőben az esküvőn, ami ettől függetlenül nagy élmény volt.

– Az a tanulság viszont mindenképp megmaradt, hogy ha vállalja a belefektetett munkát, akkor annak kézzelfogható eredménye lesz…

– Ez biztos. Egyébként én mindig azt hallottam, hogy „bezzeg az én időmben”. Ez a mondás számomra azért érdekes, mert én végigkövettem a különféle kajakos generációkat. A válogatottban a ’64-esekkel kezdtem, Gyulayékkal, láttam, milyenek voltak, aztán végignéztem az utánuk következőket, Storcz-, Vereckei-, Kucsera-éráját, aztán a Kulifai-generációt és most a fiatalokat. Mit mondjak? Ég és föld a különbség. Most egy kajakos srác teljesen másképp néz ki, mint mi annak idején. Testalkatban és megjelenésben is. Régen, amikor magyar bajnok lett valaki, kapott egy piros mini kajakot, ami nagyon nagy dolognak számított. Én is nagyon büszke voltam rá. El lehet képzelni, ma mit jelentene egy ilyen hajó, mikor a gyerekeknek már úgyis megveszi a szülő a legmenőbb Nelo-t, lapátot meg egyéb felszereléseket. Amikor lemegy az ember egy utánpótlás versenyre és jön a serdülő döntő, úgy néz ki a kilenc gyerek, mint egy olimpiai döntőben a vérprofi egyes menők, mondjuk Max Hoff.

– Nyilvánvaló, hogy a fizikai adottságok mellett a dunakanyari mentalitás, meg a rengeteg szigetkerülés alapozta meg a teljesítményét, a legtöbbet mégis a társadalmi-családi indíttatásról mesél. Ennyire meghatározónak érzi?

– Sokszor elmondtam már, ha a szüleim tehetősebbek lettek volna, már nem biztos, hogy kijött volna belőlem ez az eredmény, lehet, hogy nem itt tartanék. Mert akkor eljártunk volna nyaralni edzések helyett és így tovább. Hál’ Istennek, nem mehettünk. Egyszer voltunk a Balatonon, amikor apukám kapott egy vállalati beutalót. Emlékszem, májusban történt, ültünk a faházban, mert tíz fok hideg volt, fújt a szél és szakadt az eső. Nekem ez a volt a balatoni nyaralás. De ahhoz, hogy most itt üljünk és erről beszéljünk, ez kellett. Nem alakult volna ki az a mentalitásom, ami most van. Elég szigorú vagyok önmagamhoz, de látom, hogy már a saját gyerekemre se sikerül ráerőltetnem dolgokat ebben a világban. Nem is beszélve a mai lehetőségek tárházáról: Gödön régen két sportág volt, kajak és foci, ma viszont fejből tudok sorolni legalább tizenöt olyan elfoglaltságot, ami sokkal kényelmesebb és szellősebb időbeosztású, mint a kajak. Azt hiszem, ezért sem lennék utánpótlásedző.

– Felnőtt versenyzőkkel sem foglalkozna szívesen?

– U23-asokkal már igen. Tudatos versenyzőkkel nagyon szívesen. Van ilyen elképzelésem, de nekem még a vérmérsékletem nincs ehhez visszahűlve. Edző szerepben is még versenyzőként viselkednék. Én még mindig edzeni, versenyezni szeretnék.

– El tud múlni ez a késztetés? Mi van, ha nem múlik el soha?

– Ettől félek én is. Na de csak elmúlik egyszer! Két hete beszélgettem valakivel Győrben, aki azt kérdezte, mit várok még a kajakozástól.

Azt várom, hogy egyik reggel úgy keljek fel, hogy ne akarjak többet menni. Kíváncsi vagyok, mikor jön el ez a pillanat.

Rossz lenne úgy abbahagyni, ha ottmarad a gondolat, mi lett volna ha még tovább csinálom. Ezt nem akarom. Akkor inkább kivéreztettem az egészet.

– Az edzés szeretetén kívül mi az, ami leginkább motiválja most és motiválta mondjuk Athén előtt is?

– Van egy dolog: mikor olimpiai bajnok lesz az ember, megtapasztal egy állapotot, egy érzést, amit senki sem tud leírni, elmagyarázni, csak átélni lehet. Körülbelül 15-20 percről van szó. Amikor először nyertünk Sydney-ben 2000. szeptember 30-án, arra gondoltam, bárcsak még egyszer átélhetném. Aztán másnap megint nyertünk és megint gyorsan kiesett az az idő, nem tudta igazán megfogni, mi is történik ilyenkor. Athénra már úgy készültem, hogy ha még egyszer sikerül megtapasztalni, akkor majd nagyon figyelek. Meghatározni, elraktározni persze akkor sem lehetett. Kokóval beszélgettünk erről nemrég, aki azt mondta: figyelj barátom, tudod, van az az érzés, amit mindannyian keresünk, ha már egyszer átéltük. Menj el egy  ironman versenyre, ott mindegy, hogy hányadik leszel, ha célba érsz, átéled. Meg fogom csinálni egyszer.

– Csak a sportban lehet ilyet átélni?

– Nem tudom. Az biztos, hogy nagyon magas a mérce.

– 18 évesen hogyan képzelte el a negyvenéves önmagát?

– Úgy, hogy Gödön fogok élni, lesz két-három gyerekem, délelőttönként a helyi iskolában fogok tanítani kizárólag testnevelést, délután pedig a gödi klubban fogok edzősködni. Én erről álmodtam mindig. Akkor nem tűnt reálisnak. Most az lehetne, de ma már minden más…

– Miután jöttek a látványos sikerek, volt egy időszak, amikor saját bevallása szerint magához képest „elszállt egy kicsit”.Mit jelentett ez pontosan?

– ’98-ban történt – akkor már háromszoros ifi világbajnok voltam, kinn voltam az olimpián, 19 évesen vb-győzelem, Eb-arany és ezüst volt a zsebemben – amikor is teljesen elhittem, hogy  már egy nagyon nagy valaki vagyok. Ültünk a belga sörházban, ment a foci-vb, néztem a brazil Ronaldo-t, akivel egyidősek vagyunk és arra gondoltam, hogy én már egy szinten vagyok vele. Az első válogatón még minden rendben is volt, a másodikon viszont elbuktuk a szétlövést és nem jutottam ki a szegedi világbajnokságra. Otthon, fél kómában néztem a tévét, nem a részegségtől, hanem mert durcás voltam, dacos. Mindenféle bajom volt. Láttam a csapattársaimat: Vereckei Ákos világbajnok, a másik ezüstérmes, a harmadik bronzérmes lett. Mindenki ott volt, csak én nem. Annyira kijózanító pofon volt – főként, hogy Szegeden tartották a versenyt – hogy a vb-t követő héten rögtön mentem Csepelre Sári Nándihoz, hogy szeretném megemberelni magam…

– Az eredmények tükrében sikerült is…

– Többet nem fordult ilyen elő. Ez az egy ilyen megingásom volt, éppen húsz éve. Akkor ez egy intő jel volt. Nem vagyok túlzottan spirituális, de ennek így kellett lennie.

– Ennyi idős korban már elveszít az ember egy-két illúziót és kialakul egyfajta személyes életfilozófiája is. Az Öné milyen?

– Van egy alapvető elvem, amit már 10 éves koromtól betartok. Mondtam a napokban épp a fiamnak is, hogy egyetlen szabály van: nő miatt soha nem hagyunk ki edzést! Persze azért van még több is, például amivel nap mint nap kelek és fekszem: ami ma elég volt, az holnap kevés lesz.

– Mivel lenne elégedett a következő kerek évforduló alkalmával?

– Tulajdonképpen most is arra vágyom, mint 18 évesen: olyan munkát szeretnék, amit örömmel tudok végezni és jó lenne, ha nem a puszta megélhetés miatt kellene dolgoznom. Ha például valaki azt mondaná, hogy Zoli, menj el egymillióért pincérnek vagy ötvenezerért edzőnek, akkor megtehessem, hogy inkább edző legyek. Érezzem, hogy szükség van rám és ki tudjak benne teljesedni.

– A személye addigra már igazi dunakanyarbéli sportlegendává érik..

– A legenda mindig a sportpályafutás után születik. Nagyon megtisztelő ez a státusz, de azért én szívesen elcserélném mínusz tíz évre.

„Túl tudok lépni önmagamon”

„Hit és türelem – a legfontosabb erények, amire edzőként szükség lehet”- állítja Vajda Attila, aki Tajvan és Japán után Dunaújvárosban, a Dunaferr SE kenusaival készül az elkövetkezendő megmérettetésekre.

Hír

Amikor az ember egy új tevékenységbe kezd – még ha a megszokott közegén belül is – lehet egyfajta elképzelése, feltételezése arról, hogy a gyakorlatban milyen lesz. Hogy érzed, mennyire találkozott a valóság az elvárásaiddal

Amikor abbahagytam az élsportot, nem tudtam, hogy edző leszek; az csak később alakult ki. Ezért nem is voltak különösebb elvárásaim. Minden nap egy újabb kihívást jelent és a lehetőségekhez képest megpróbálok mindenből a legjobbat kihozni. Azt gondolom, ha valaki edző akar lenni, akkor nem lehet ragaszkodni mindenképpen valamilyen sémához, hanem meg kell ismerni a csapatot, aztán a csapat igényeinek kell megfelelni. Én hoztam a múltból dolgokat, mint versenyző, illetve Ázsiában már foglalkoztam gyerekekkel, bár hozzá kell tenni, hogy az egy egészen más kultúra, ahol egészen mások a motiváló tényezők is. Az mindenképpen nagyon jót tesz nekem, hogy edzőként nem kell egyedül dolgoznom, hiszen ott van mellettem Molnár Gergely, akinek már jóval több tapasztalata van és sokat át is ad abból nekem. Ő ismerte a csapatot, ami nagy könnyebbséget jelent. Így fel tudom gyorsítani azt a folyamatot, ami eljuttat oda, hogy a csapat maximálisan megbízzék bennem.

A saját személységét, habitusát, hitvallását nem tudja félretenni az ember. Mi az, ami a te edzői munkádban sajátosan „vajdaattilás”?

Következetesnek tartom magam és határozottnak. Én pontosan tudom, hogyan lehetséges elérni azt a célt, amit a versenyzők el akarnak érni, hiszen én már elértem. Tudom, hogy ezért mennyit kell dolgozni és milyen áldozatokat kell hozni. Ha azt akarom, hogy a tanítványom versenyzőként olyan legyen, mint én, akkor nyilván egyfajta szigornak is meg kell lennie és el kell végezni egy bizonyos edzésmunkát. Ugyanakkor, nem csak így tréningezem őket. Nagyon sokat beszélgetek velük, mondjuk úgy: coachingolom is őket, vagyis mentálisan is felkészítem a versenyzőimet az előttük álló feladatokra és az azokkal járó érzésekre. El tudom nekik mondani, hogy a fájdalom mikor fog jelentkezni és pontosan milyen lesz. Azt, hogy „750 méterig el tudsz jutni, de utána csillagokat fogsz látni, le fog szakadni a karod és főképpen azt fogod mondani, hogy mi keresek itt?”

Ennyi feladattal elbír manapság egy edző egymaga edző?

Valóban, ez egy nagyon nagy team-munka, ami nem csak az edzőről szól. Versenyzőként mellettem is volt ilyen, pontosabban én megkerestem magamnak azt a csapatot, akivel együtt tudtam dolgozni. Volt benne pszichológus, dietetikus, belgyógyász is. Ennek köszönhetően vagyok az, aki most vagyok. A versenyzőim számára is próbálok hasonló, támogató hátországot teremteni és szerencsére az egyesület vezetése partner ebben. Pető Zsolt nagyon jó elnök; valóban jót akar a versenyzőknek, igyekszik lehetőségeket biztosítani arra, hogy profi szinten tudjunk dolgozni.

A kiemelkedően sikeres élversenyzőkből ritkábban lesz edző vagy csak ideig-óráig. Te mitől válhatsz a szabályt erősítő kivétellé?

Én ezt

úgy élem meg, hogy nincs bennem önzőség.

Túl tudok lépni önmagamon. Nekem az az érdekem, hogy ezek a srácok sikeresek legyenek és számukra a legjobb edző legyek. Persze ez a kategória viszonylagos, illetve nincs is. Már csak azért is, a legjobb edző is holtig tanul, mint a jó pap. Folyamatosan új dolgok, kutatási eredmények, új edzésmódszerek jönnek, vannak nagyon jó előadások a szövetség és a Magyar Edzők Társasága szervezésében is, amiket érdemes figyelemmel követni. Azok a dolgok, amik régen beváltak, nem biztos, hogy most is helytállóak.

Maradjunk még egy gondolat erejéig az edző személyénél. Mit gondolsz, a folyamatos önképzés, a korszerűség mellett milyen ismérvekkel, képességekkel kell rendelkeznie?

Például pedagógiai érzékkel. Ez nagyon fontos. Látnia kell a versenyzőt és megérteni. A versenyzőnek az edző a legfőbb támasza, és ha azt látja rajtam, hogy hiszek benne, akkor mindent meg is fog tenni azért, hogy megfeleljen ennek a hitnek.

Említetted, hogy sok mindent hoztál haza Ázsiából szakmailag, emberileg egyaránt.

Nem minden arany, ami fénylik. Nem biztos, hogy az az igazi érték, amit annak gondolunk. Érdemes saját magunkban tisztázni, mi az, ami valóban az.

Számodra most mi tekinthető valós értéknek?

Például, ha szeretem azt, amit csinálok. Az pedig, hogy később lesz valami anyagi vonzata, huszadrangú számomra. Nagyon örülnék neki, hogy ha a tanítványaim sikeresebbek lennének nálam és annak is, hogy én ehhez hozzá tudtam segíteni őket.

Korábban egyszer úgy fogalmaztál, hogy „itt gladiátorokra van szükség”. Mondhatjuk akkor, hogy most a te műhelyed voltaképp egy gladiátorképző?

Igen, mondhatjuk így is. De azért nem úgy kell elképzelni, hogy akkor én most kőkemény ridegtartással sanyargatom a tanítványaimat. Viszont meg kell edzenem őket, szellemileg és testileg egyaránt.

A szellemieket, morális értékeket tekintve, a mai korosztály a sportágban is sajátos kihívások elé állítja a legtöbb edzőt…

Úgy gondolom, van egy generációs váltás, amit meg kell tanulnunk kezelni. A mai fiatalok sokkal nehezebben motiválhatóak, nehezebb velük együtt dolgozni, sőt, küzdelem, de csak addig, amíg az ember meg nem találja a hozzájuk való kulcsot és el nem kezdenek bennünk bízni. Az értékrendeket persze helyre kell rakni. Amíg valakinek az a legfőbb érték, hogy meg tud venni egy iPhone 10-est, addig nem biztos, hogy jó helyen vagyunk.

Mi a kulcs a te versenyzőidhez? Például Hajdu Jonatánhoz?

A türelem. Az egyetlen dolog, amivel kezelni lehet. Nála nem használ semmi más. Nem érdekli a pénz, nem érdekli semmi. Öntörvényű, de türelemmel el tudom érni, hogy meghallgat és kinyílik.

Mennyire látod reális célkitűzésnek, hogy edzőként érdekelt legyél a tokiói olimpián?

Nem tartom lehetetlennek. Nagyon bízom Kiss Balázsban, aki talán a leginkább esélyes erre, de Slihoczky Ádám, Bucsi Bence is sokat fejlődött és Johnny-ról (Hajdu Jonatán) se feledkezzünk meg. Két év elég hosszú ahhoz, hogy még bármi kialakuljon. Az első és legfontosabb, hogy az idei versenyeken megszerezzük a kvótát. Mindegy, ki szerzi most meg, csak legyen meg, aztán úgyis lesz egy újabb válogató 2020-ban, amikor oda kell állni.

Milyen egy átlagos napod manapság?

Mindegyik más. Sose tudom, hogy milyen aktuális helyzet adódik, kezdve attól, hogy valamelyik versenyző esetleg bal lábbal kel fel, nem tudom, mivel kell szembenéznem, így minden eshetőségre fel kell készülnöm. De mindennap úgy kelek fel, hogy bármi is lesz, meg fogom oldani.

Segítsünk egy kicsit a versenyzőidnek: ha adott esetben netán te kelnél bal lábbal, hozzád mi a kulcs?

Nyilván az én magánéletemben is vannak olyan dolgok, amelyek befolyásolják a kedélyemet, de én azokat nem viszem magammal. Nyilván, majd otthon tovább kattogok a problémáimon, de azokkal nem akarok kihatni másokra.

Szóval ezt a rizikófaktort máris törölhetik a Vajda-csapat gladiátor-jelöltjei?

Abszolút. Régen rossz, ha egy edző a bal lábas énjét is becipeli az edzésre…

Aki esélyt adott mindenkinek

Spang Ottó nevét jobbára onnantól jegyzi a sportági szakirodalom, hogy a nyolcvanas évek elején Kőbán Rita trénere lett. A nyolcvanadik születésnapját ünneplő mesteredző szakmai pályafutása azonban jóval korábban indult. „ Ottó bácsi lányai” pedig a kilencvenes években szerezték legmeghatározóbb kajakos emlékeiket…

80 éves Spang Ottó
Hír

– Mindig víz mellett laktam. Először a Tisza mellett aztán Budafokon. Miután az árvíz kiöntött minket, Pesterzsébeten kaptunk lakást az ötvenes évek közepén. Ott szintén a Duna mellé kerültünk, így a víz közelsége miatt hamar kikötöttem a Pesterzsébeti Vasas Testedző Körnél,  bár akkor még nem fogott meg különösebben a kajakozás. Pár évvel később viszont, amikor az öcsém kezdett lejárni, elkísérgettem és én is evezgettem. Segítettem az akkori edzőmnek, ellestem tőle dolgokat és közben versenyeztem is. A hatvanas évek végén aztán elment a trénerünk és mivel én voltam a legidősebb, nekem kellett a lelket tartani a többiekben. Három évig még fenntartottuk a csapatot, de ehhez el kellett végeznem egy segédedzői tanfolyamot. ’71-ben szűnt meg a szakosztály, akkor a csapattal együtt átkerültem Csepelre.

– Edzői minőségben?

– Akkor ott ez egy kérdés volt, hogy hogyan szeretnék átigazolni. Versenyzőnek már elég idős voltam, ezért edzősködést vállaltam inkább. Persze, ennek érdekében újabb tanulmányokra volt szükség, így először elvégeztem egy két éves képzést, aztán pedig a Testnevelési Főiskola edzői szakát.

– Kikre tekintett fel példaként akkoriban? Kinek az evezési stílusát találta követésre, tanításra méltónak?

– Abban az időben sok jó versenyző volt; Hesz Mihály, Szöllősi Imre… de többekre is követendő példaként néztünk fel.

– Miben hoztak igazán nagy váltást a csepeli évek?

– Mindenekelőtt abban, hogy már nem csak kajakosokkal kellett foglalkoznom, hanem kenusokkal is. Amikor az akkori szakfelügyelő, Kulcsár János odakerült hozzánk vezetőedzőnek, készített egy felosztást, ki kikkel dolgozik majd. Énrám az utánpótlás-nevelést bízta, egy az egyben. Úgyhogy a csoportomban együtt voltak a kajakosok, kenusok, fiúk, lányok, mindenki. Elég szerteágazó feladat volt, de meg kellett csinálni. Sok mindent tanultam akkor a főnökömtől és a gyerekektől is.

– Mondana egy olyan dolgot, amit ez utóbbiaktól tanult, bármi is legyen az!

– Többek közt a megértést, a türelmet és azt, hogy ne ítélkezzek előre. Sokan vélekedtek úgy, hogy ha egy gyerek jelentkezik, mindjárt meg lehet állapítani, hogy válhat-e belőle „valaki” a sportágban, vagy nem. Én ezt tagadom, mert több olyan példával is találkoztam, ami megcáfolta ezt az elméletet. Például lejött egy 10 év körüli kislány, aki alig fért bele a kajakba, viszont nagyon igyekezett. Egy év múlva teljesen megváltozott az alkata, sudár lett és aztán ragyogó eredményeket ért el a korosztályában. Szóval

megtanultam, hogy ne higgyek a látszatnak,

adjak mindenkinek esélyt, aki sportolni szeretne.

– Ezen kívül mi jellemezte még az edzői stílusát, illetve szokásait?

– Például az, hogy mindent együtt csináltunk. Én is futottam, eveztem a tanítványaimmal.

– Ők hogyan élték ezt meg?

– Nagyon pozitív hatást gyakorolt rájuk, szerettek velem futni. Később már egy kicsit megterhelő volt nekem, hiszen a tanítványok túlszárnyaltak és koromnál fogva már nem ment annyira a mozgás. A másik dolog, ami edzőként jellemző volt rám: minden gyereket meghallgattam, megpróbáltam átérezni a gondjaikat, ha voltak. Komolyan vettem őket és ez tetszett nekik.

– Említene egy meghatározó élményt a hetvenes évekből?

– Nem egy konkrét esemény, de fontos és emlékezetes számomra: nekem akkor kialakult egy olyan csapatom, akik ifi szinten már válogatottak lettek, és bár teljes mértékben elfogadtak vezetőnek, mégis szinte baráti viszonyban voltunk. Minden problémájukat megosztották velem, még a magánjellegűeket is, nem volt olyan téma, amit ne tudtunk volna megbeszélni.

– Időközben azonban újabb vezetői utasítás érkezett…

– Igen, úgy alakult, hogy ismét vezetőedző-váltás történt: az előző szövetségi kapitány, Péhl József érkezett Kulcsár János helyére. Neki más felfogása volt az edzői munkavégzés terén, így új beosztást készített, amiben rám osztotta a női szakágat. Onnantól kezdve csak lányokkal foglalkoztam, egészen ’97-ig, amíg el nem jöttem Csepelről.

– Mit szólt akkor ehhez a döntéshez?

– Nem nagyon tetszett, bevallom őszintén. A csapatomban a fiúk voltak eredményesebbek; bár a lányok is igyekeztek, de ők valahogy nem találták meg annyira az érvényesülésüket a sportban. Így aztán keserű volt a szám íze, de nem volt mit tenni. Elfogadtam ezt a beosztást, ráálltam erre a vonalra és később bebizonyosodott, hogy nem is volt ez olyan rossz döntés.

– Bizony, az élet olykor nagy varázsló… hiszen nem sokkal később találkozott Kőbán Ritával…

– Igen, Rita ’81 végén került oda a Fradiból. De már előtte is volt olyan tanítványom, aki kiemelkedett a női mezőnyből: Huber Henriette. Rita átigazolása nem volt problémamentes, hiszen az érvényben lévő szabályok szerint egy évet ki kellett hagynia. Ez egy nagy próbatétel volt a számára, hiszen nehezebb úgy fenntartani a motivációt, hogy nincs bizonyítási lehetőség. De ő annyira céltudatos volt már fiatal korában is, amelyekkel áthidalta ezt az időszakot.

– Az imént azt mondta, nem szerencsés ítélkezni egy fiatal versenyző jövőjére vonatkozóan, legalábbis negatív irányban. Rita esetében mennyire volt előre sejthető, hogy mire lesz képes?

– Habitusát tekintve már akkor eléggé magabiztos volt, de főként az edzéseken nyújtott teljesítménye engedett arra következtetni, hogy nagy eredményekre képes. Amikor pályákat mentünk, már megmutatta az oroszlánkörmeit, hogy milyen fantasztikus energia van benne. ’83-ban már nyílt EB-t nyert Bydgoszcz-ban, ahová jöttek amerikaiak, kanadaiak is. Előtte, ugyanabban az évben lett első az IBV-n. Utolsó éves ifiként a szövetség már beválogatta a felnőtt keretbe. Akkor történt egy kis malőr, mert Rita nagyon szeretett motorozni és egy alkalommal, amikor elesett, Parti János, az akkori szövetségi kapitány kitiltotta őt a válogatott edzőtáborból és csak a központi időreevezésekre mehettünk le Dunavarsányba. Mivel nekünk kimért pályánk volt Csepelen, tudtam, hogy jobb bárkinél, aki az ellenfelei közül lenn van. Az első válogatón ezt meg is mutatta és ő lett az egyes menő.

– Los Angeles bojkottja bizonyos értelemben ismét próbára tette önöket…

– Igen, Rita jó esélyekkel indulhatott volna. Németországban, a pótolimpián Birgit Fischer mögött lett második, mégpedig úgy, hogy a győztessel ellenétben ő a legrosszabb pályát kapta. Aztán jöttek a világbajnokságok, Mechelen, Montreál, Duisburg… majd egy kisebb affér, ami miatt egy időre kicsit kikerültem a „pikszisből” azáltal, hogy nem egészen értettem egyet Parti válogatási elveivel. Később rendeződtek ezek a nézeteltérések és a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba. A kilencvenes évek elején viszont Rita úgy döntött, hogy egyesületet vált és elment Újpestre, ahol volt akkor egy feltörekvő lánycsapat.

– Hogyan élte meg akkor ezt a döntést?

– Egy kicsit fájt belül, de elgondolkodtam rajta és rájöttem, hogy a lánynak igaza van. Végül is, ő viszi vásárra a bőrét, ráadásul, nem kicsi a tét, hiszen benne van, hogy olimpiát nyerhet. Így aztán megértettem a döntését és áldásomat adtam rá.

– Ilyen helyzetben különösen fontos lehet, hogy az ember új célokat, új motivációkat találjon. Önnek mi segített ebben?

– Ismét egy vezetői döntés adott új irányt: Péhl József ezt követően az utánpótlás nevelésével bízott meg. Ebben az időben talán az ország egyik legjobb utánpótlás-korú lánycsapatát irányíthattam. Csepel után két évet töltöttem még el a Budapesti Spartacus-nál, aztán befejeztem a pályafutásomat.

– Vannak, akik ezáltal teljesen elszakadnak a sportágtól…

– Én is elszakadtam. De a kilencvenes évek közepén született unokáimmal sokat jártam vízre. Túrázni is elvittem őket a Felső-Tiszára, nagyon élvezték.

– Mit tart az edzőként töltött évtizedek legszebb emlékének?

– Mindig a legelső győzelem a legszebb, így számomra a montreáli VB ilyen, amikor Rita először lett világbajnok ’86-ban. De amikor Barcelonában illetve Atlantában olimpiát nyert, akkor is nagyon boldog voltam és arra gondoltam, hogy valahol nekem is van egy kis részem abban, hogy mindezt elérhette.

– Ha a sportélettel nem is, de az egykori tanítványokkal ma is aktív kapcsolatban áll…

– A már említett hajdani fiúcsapattal, akik a barátaim lettek, azóta is találkozunk. És a lányok közül is vannak néhányan, akik rendszeresen ellátogatnak hozzám. Ilyenkor jól kibeszélgetjük magunkat. Még Facebook-csoportot is kreáltak, „Ottó bácsi lányai” címszó alatt. Tudja, az az érdekes, hogy ők pont azok közül valók, akik nem is voltak annyira sikeresek. Mégis, mindig megköszönik, hogy foglalkoztam velük, mert úgy érzik, hogy sokat kaptak azoktól az időktől és a sporttól.