Mégse

Muzsikáló hajó, generációváltás, „arany nyolcas”…

Az 1988-as szöuli olimpiára emlékezünk

1988, szöul
Hír

Kerek harminc évvel ezelőtt sajátos történelmi-politikai helyzetben ugrott nagyot az „ázsiai kistigris” – és vele együtt a magyar csapat is, amely Helsinki után a második legeredményesebb olimpiai szereplését produkálta. A 159 nemzet részvételével megrendezett  XXIV. nyári olimpiai játékokon nyújtott kiváló teljesítményhez  két arannyal, egy ezüst, – és egy bronzéremmel, valamint három negyedik,- és két hatodik helyezéssel  járult hozzá a kajak-kenu válogatott. Az évforduló kapcsán számos emlék elevenedett meg ; az egykori helyszínen   – és idehaza is.

Nehéz elhinni, hogy már ennyi idő eltelt – mondja Kőbán Rita, aki 18 évesen már indult volna Los Angelesben. – Én láttam sírni Vaskutit 1984-ben, de hogy mit vesztettünk a bojkott révén, azt igazából csak Szöulban tudtam megérteni. Óriási várakozás volt bennünk, már csak a hely egzotikuma miatt is, elvégre Koreába nem mindennap jut el az ember. Emellett pedig ez volt az első ilyen léptékű világverseny számomra. Minden hatalmasnak tűnt. Az, hogy ott lehettem a nyitó- és a záróünnepségen, hogy együtt fotózkodhattam a világ legjobb úszóival – borzasztó nagy élmény volt számomra, ami átírta az egész kajakozáshoz való viszonyomat is. El is döntöttem, hogy mindenképp szeretném ezt újra átélni és még egy olimpián szerepelni.

– Mennyire jelentettek terhet az akkori elvárások?

– Annyira nem. A baj az volt, hogy a hosszú repülőúton kiszáradt a nyálkahártyám és emiatt fájt a torkom, ami lényegét tekintve egy érmembe került.  Negyedik lettem, mindössze 15 centivel lemaradva attól a Dylewská-tól, aki két-három évvel később doppingolás miatt lebukott. Azóta minden lehetséges fórumon elmondom, hogy aki érzékeny a légkondicionálóra, az okuljon a példámon és ügyeljen erre a hosszú távú utazásoknál.

– A négyes ezüstje gondolom, jelentett némi kárpótlást…

– Mindenképp. Dobogóra vártuk magunkat és elég sokáig partiban is voltunk a németekkel a győzelemért. Csak az utolsó százon tudtak megverni bennünket. Ez pedig azért is volt nagy dolog számunkra, mert a magyar nők bizonyították, hogy dopping nélkül is helyt lehet állni. Vannak dolgok, amin lehetne keseregni, de az élet nem állt meg és jöttek új kihívások. Az embert pedig büszkeség tölti el, hogy részese lehetett a sportág történelmének.

A nők színrelépése  – vagy stílszerűbben: vízre szállása előtt már sikerült megtörni a német hegemóniát, mégpedig egy huszonnégy éves ifjú édesapa jóvoltából, aki saját bevallása szerint  mindig szeretett nagyot álmodni… Aki látta a hajdani döntőt, jó eséllyel emlékezik rá ma is, ahogyan célba érve boldogságában az öklébe harap, ahogyan a kamerába integet a néhány napos Blanka Olimpiának. Gyulay Zsolt 500-as győzelme hatalmas áttörést jelentett, tekintve, hogy hasonló, egyes hajóban való olimpiai diadalt húsz évvel korábban aratott csak a sportág, a szintén váci gyökerekkel rendelkező Hesz Mihály 1000 méteren való győzelme 1968-as révén. A Csipes, Hódosi, Gyulay, Ábrahám alkotta férfi négyes aranya pedig olyan fegyvertényként vonult be a sportág történetébe, amelyre soha addig nem akadt példa. A szöuli aranynégyes mindmáig nagy lelkesedéssel ünnepli az újabb és újabb évfordulókat, ám a kerek dátumnak köszönhetően a legénység három tagja ezúttal az egykori helyszínre is visszalátogatott.

– Minden évben koccintunk a győzelemre a négyes tagjaival és az edzőnkkel, Angyal Zoltánnal –  meséli Gyulay Zsolt. – Húsz éve kezdődött ez a hagyomány, amikor összehívtam a csapatot és mindenkit megajándékoztam egy-egy befutóról készült fotóval. Ezeken az összejöveteleken már régóta beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne egyszer visszamenni. Most belátogathattunk  a stadionba, ahol felvonultunk annak idején, a hatalmas kivetítőkön megnézhettük a döntőket és lejátszották nekünk a magyar himnuszt , ami tényleg meghatott bennünket. Maga az  ünnepség is jól sikerült, a  helyiek pedig nagyon aranyosak voltak. A olimpia más pályára állította az országot, azt mondják, azóta változott meg az életük, így ők ezt egyfajta nemzeti ünnepként fogják fel. Én ugyan nem használom a Facebookot, de el kell ismernem, hogy az egyik legjobb élményt az okozta, hogy amikor Gida megosztotta az ott készült fotónkat, egy pillanaton belül  már jöttek a nemzetközi kommentek – többek közt például Knut Holmann-tól – , hogy „üdvözöljük a 88-as hősöket”!

– Hogyan éli meg az ember, hogy  „hősként” emlékeznek rá  – még az országhatárokon kívül is?

– Én harminc éve úgy élem az életemet, hogy ne merüljek el túlságosan a múltban és ne abból a sikerből akarjak megélni. Majd ha idősebb leszek, biztos többször elmerengek rajta. Persze, az nagyon jó érzés, hogy emlékeznek ránk.

Szöul, 1988. október 1.
Az olimpiai bajnok aranyérmes férfi kajak négyes: (b-j) Csipes Ferenc, Hódosi Sándor, Gyulay Zsolt és Ábrahám Attila a győzelmi dobogón a XXIV. nyári olimpiai játékok eredményhirdetésén.
MTI Fotó: Németh Ferenc

„Gida”, azaz Ábrahám Attila nem csupán lelkiekben, hanem fizikai síkon, tárgyi emlékekkel –ereklyékkel is készült a szöulii kirándulásra: magával vitte az egykori lapát egyik tollát, sőt, még a győztes futam idején viselt tornanadrágját is…

– Amikor kimentünk a pályára, belemártottam a lapát tollát a vízbe, meg az elhíresült tornagatyát is, jelezve, hogy jelképesen egy kicsit ők is „hazatértek”. Meglehetősen emocionális élmény volt.  A helyszín egyébként nagyon sokat változott: megnőttek a fák, a bokrok, más arculata lett az egész olimpiai falunak, ami a bevett szokások szerint ma lakótelepként funkcionál. Kívülről be sem tudtuk azonosítani az egykori szálláshelyünket, viszont megszervezték, hogy bemehessünk az egyik lakásba, ahol aztán előjöttek a régi képek-érzések: ahogy megyünk haza edzés után, ahogy kártyázunk a nappaliban… Vagy később, amikor az ezres rajtnál belenéztünk a pálya egyenesébe, ahol annak idején összeszorított foggal igyekeztünk , hogy ne látsszon, mennyire izgulunk, szintén előjöttek a régi érzések. Aztán pedig annak az  eufórikus öröme is élénken visszatért, amikor az ember már olimpiai bajnokként állhatott anno a záróünnepségen. Az eredeti helyszínek elég markánsan felszínre hozták  ezeket az emlékeket.  De úgy látszik, nem csak bennünk maradtak meg az élmények. Vitray Tamásnak arról az olimpiáról egy csomó közvetítése klasszikussá vált és az egyik kiposztolt fotónk láttán többen is sorolták az ő egykori mondatait, amik a futamunk  alatt elhangoztak: „nem lehet képet alkotni”, „de igen, lehet képet alkotni” , „hú, de elmentünk!”…

– Ahogyan az is már-már klasszikus mondattá vált, hogy „muzsikált alattunk a hajó”… Azt az érzést – állapotot is vissza lehet idézni?

– Azt bármikor! Ahhoz nem kell a helyszín. Akkor még fahajóban versenyeztünk és ahogy a hajó siklott a vízen, a kormánylapát bowdenje a különböző feszességi állásoknál úgy működött, mint egy húr, aminek a rezgése változott a lapáthúzásoknál. Szóval, az, hogy muzsikált a hajó, az nem csak átvitt értelemben volt igaz. A mai napig a fülemben van ez a rezonáló hang.

De akadnak másféle emlékek és relikviák is. A moszkvai olimpia aranyérmese, Vaskuti István egy kézzel írt levelet őriz, amit a hajdani szövetségi kapitány, Parti János küldött neki Szöul után. Az ikonikus levél jelentőségét persze akkor érthetjük meg igazán, ha belegondolunk, milyen érzés lehetett egy generáció „utolsó mohikánjaként” csatába indulni…

– Az 1984-es olimpiától való távolmaradás óriási törés volt; nem csak egy-egy pályafutás, hanem a csapat folytonossága tekintetében is. Abszolút esélyesként mentünk volna ki, aztán jött a műszöveg, hogy miért nem megyünk és mire eltelt újabb négy év, már minden megváltozott. A  válogatottban én maradtam az egyetlen aktív versenyző a korábbiak közül. Egy totális generációváltás ment végbe és azzal együtt megváltozott a korábbi szemlélet, a csapatdinamika, a vezetőkhöz való viszony. Ebből táplálkozott az sportág újjászületése és ez volt az egyik titka az eredményeknek is.  Ugyanakkor ezekhez az előzményekhez kötődik az én személyes történetem is, mivel mint „nagy öreget”, engem kértek fel az eskü szövegének tolmácsolására, majd zászlóvivőnek is.

– Ami mindenképp megtisztelő szerep…

– Természetesen, bár én sosem akartam különösebben szerepelni, nem is éreztem magam jól ilyen helyzetekben. Becsülettel bemagoltam az eskü szövegét – volt rá több hetem – aztán amikor az eskütétel napján a zsúfolásig megtelt Vígszínházban felgördült a függöny, el is felejtettem rögtön… Szerencsére, felolvasni  azért fel tudtam… Sokkoló élmény volt. Ezután jött az a  felkérés, hogy vigyem a csapatzászlót a megnyitóünnepségen. Parti – akit én mindig nagyon komolyan vettem – rögtön győzködni kezdett, hogy ne vállaljam el, mert régi, de működő babona: aki a zászlót viszi, mindig leszerepel. Tudtam, hogy nem a levegőbe beszél és hezitáltam is az utolsó pillanatig.

– Megbánta, hogy végül igent mondott?

– Annak, hogy nem úgy sikerültek a dolgok , ahogy szerettük volna, több oka is volt; részben, hogy nem voltam már a csúcson, hogy nem aludtunk jól, hogy elizgultuk a versenyt – arról nem is beszélve, amit jóval később tudtam csak meg, hogy asztmás tünetek miatt nem volt elég levegőm. Parti Jánostól mindenesetre kaptam egy levelet az olimpia után, hogy „én megmondtam ”…  Mindezzel együtt egy komoly lélektani dilemmáról van szó, hiszen tényleg óriási megtiszteltetés egy ilyen felkérés és bár nem tőlem lett olcsóbb akkor a kenyér, azért pár napig az ember mégis a figyelem középpontjába kerül és közszereplővé válik, akinek aztán a versenyen is virítania kell. Pekingben Kammerer Zoli is belefutott ebbe a szituációba. Hogy megbántam-e? Utólag azt mondom: egyáltalán nem bánom és nagyon büszke vagyok rá, hogy nyolc év után még ott lehettem ebben a szerepkörben is.

Az idei megemlékezések során a „fiúk” egy sajátos mozzanattal színesítik a már meglévő hagyományokat: a szintén évfordulós Sydney-i aranynégyes együtt ünnepel a szöuli négyes legénységével. Először – de vélhetőleg , nem utoljára.

Szöul kajak-kenus érmesei és helyezettjei:

Gyulay Zsolt 
férfi kajak egyes,  500 m: arany

Csipes Ferenc – Hódosi Sándor – Gyulay Zsolt – Ábrahám Attila
férfi kajak négyes, 1000 m: arany

Géczi Erika – Mészáros Erika – Rakusz Éva – Kőbán Rita
női kajak négyes, 500 m : ezüst

Csipes Ferenc – Ábrahám Attila 
férfi kajak kettes, 500 m: bronz

Szabó Attila
kenu egyes, 500 m: 4. helyezett

Kőbán Rita
kajak egyes, 500 m: 4. helyezett

Mészáros Erika- Rakusz Éva
kajak kettes, 500 m: 4. helyezett

Pulai Imre 
kenu egyes, 1000 m: 6. helyezett

Sarusi Kis János – Vaskuti István
kenu kettes, 500 m: 6. helyezett

Júliusra elkészül a felújított szegedi kajak-kenu pálya

Sajtóbejárást tartott a Nemzeti Sportközpontok (NSK) és a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) a Szegedi Olimpiai Központban, ahol a létesítmény történetének legnagyobb szabású beruházása zajlik. A jelentősen megújult és kibővített maty-éri pálya július végére készül el, augusztusban már negyedszer ad otthont gyorsasági kajak-kenu világbajnokságnak.

Hír

A bejáráson részt vett többek között az Emberi Erőforrások Minisztériumából Szabó Tünde sportért felelős államtitkár, Schmidt Gábor, az MKKSZ elnöke, a 2019. évi szegedi kajak-kenu vb szervezőbizottságának vezetője, Hüttner Csaba, a felnőtt kajak-kenu válogatott szövetségi kapitánya, valamint Kopasz Bálint Eb-ezüstérmes kajakos.

Szabó Tünde szerint a Magyar Kormány számára fontos, hogy minél több sportágnak adja meg azokat a feltételeket, hogy a legnagyobb eseményeit hazánkba tudja hozni.

„Kajak-kenuban már voltak itthon nagy világesemények, de olyan gyorsan fejlődik maga a sportág, hogy a sportlétesítményekben is követnünk kell ezt a fejlődést.

A kajak-kenu a legeredményesebb magyar sportág,

és ahhoz, hogy a legjobb körülmények között szerepelhessenek a versenyzők, a sportlétesítményeket is fejlesztenünk kell. Minden országból örömmel érkeznek Szegedre, és ha már olimpiai kvalifikációs világbajnokságnak adunk otthont, akkor nem engedhetjük meg, hogy ne a legjobb feltételek között rendezzük meg a vébét” – nyilatkozta a sportért felelős államtitkár.

Schmidt Gábor szerint a Magyar Kormány jelentős támogatásával megújuló létesítmény a mostani beruházás befejezése után már nemcsak a versenysportot szolgálja majd, hanem szabadidősport-események lebonyolítására is alkalmas lesz, ezzel hozzájárulva a lakosság egészségmegőrzéséhez.

„Ez a beruházás kezdettől fogva úgy állt össze, hogy ne csak a kajak-kenut szolgálja, hanem más sportágakat is, például a triatlont, a hosszútávúszást, a horgászatot vagy akár a gördeszkázást. Fontos volt, hogy ez egy olyan szabadidős létesítmény legyen, amelyet a mindennapokban Szeged lakossága is használni tud. A vébé szempontjából a legnagyobb változás az osztószigeti híd, valamint az új utak és parkolók, amelyekkel tágasabb lett a pálya” – mondta Schmidt Gábor.

A Maty-éren a 156 méter hosszú, 3,5 méter széles osztószigeti híd, valamint az átvágási híd, a 2,6 kilométeres új út építése és a már meglévő, öt kilométer út felújítása mellett számos fejlesztést hajtanak végre. Felújítják a rajtgépet, a pályarendszert, 1000 négyzetméternyi pontont szereznek be, épül két új médiastég, átépítik a díjátadóhelyet a fotósok és a tévék számára, valamint modernizálják a teljes csapadékvíz-rendszert.

Új területek vásárlására is lehetőséget adott a kormányzati támogatás, a pálya keleti oldalán négy hektáron parkolót és médiaközpontot alakítanak ki, a déli zárógát mögötti mély terület feltöltésével pedig rendezvényhelyszínt lehet ott kialakítani.

A lelátókat és a VIP épületet lefedik, a céltornyot felújítják és bővítik, lecserélik a motel épületének és a hajótároló burkolatának szigetelését, valamint felújításra kerül a barakk, a porta és a régi üzemeltetési épület is.

 

 

Egyszer csak melletted van a kajak-kenu társadalom és az egész ország

Tóth Róbert mellé állt a teljes kajak-kenu társadalom, amelyre jó példa, hogy a 16 éves Szellák Szabina is eladta három hajóját, és az értük kapott 800 ezer forintot átutalta a jelenleg Houstonban kezelt rákbeteg sportolónak. Az U23-as Európa-bajnok, 29 éves kajakos kendőzetlen őszinteséggel mesélte el honlapunknak a több mint két éve kezdődött vesszőfutását. Megjárta a poklot és volt, hogy már feladta, de mindig jött egy halvány reménysugár és az összefogás, amelynek köszönhetően a mai napig küzd, sőt, kajakozni is lejár az Egyesült Államokban.

Hír

Az egész 2017 januárjában kezdődött, amikor Tóth Róbert elment a Sportkórházba a szemészetre, mivel egy ideje kezdett kidülledni a bal szeme, majd az Onkológiai Intézetben biopsziát vettek tőle, és megállapították, hogy rosszindulatú basaloid hámtumora van. Erre gyógyszeres kezelést írtak elő, de mivel egy nagyon drága gyógyszerről volt szó, három hónapot várnia kellett rá az U23-as Európa-bajnok kajakosnak. Amikor májusban végre elkezdhette szedni, már nagyon csúnya volt a szeme.

„Júliusra már nagyon fáradékony lettem, és amikor bementünk az orvoshoz, hogy valami nincs rendben, kiírt teljes test CT-re – kezdte a visszaemlékezést Tóth Róbert. – Még rosszabbul lettem, megint bementünk, és a helyettes orvos közölte, hogy nincsenek jó hírei,

vannak áttétek a májamban és a gerincemen.

Ez 2017. augusztusában volt, igazából azóta tart ez a rémálom. Lesokkolódtunk teljesen. Senkinek nem kívánom ezt az érzést, a félelemmel, a kérdésekkel, amikre senki nem tudja a választ. Bevallom, akkor kellett pár hét, hogy elkezdjünk küzdeni.”

Másodvéleményre Tóth Róberték a milánói Európai Onkológiai Központba küldtek szövetmintát, és elvégeztek egy itthoni magánkórházban egy molekuláris diagnosztikát.

„Akkor ért a második sokk, az itthoni diagnózis nem volt pontos, fél évig félrekezeltek, kiderült, hogy ez adenoid cystic carcinoma. Nincs rá magyar kifejezés, nagyon ritka betegség, nem is tudják nagyon kezelni. A kezelést úgy folytattuk, ahogy az olasz orvos javasolta. Kaptam sugarat és kemoterápiát 2017 szeptemberétől 2018 januárjáig, ebben az időszakban nem is dolgoztam, de minden nap edzettem. Az állapotom javult, a tumorok kisebbek lettek, és amikor az orvost kérdeztük, hogyan tovább, azt mondta, sehogy, majd akkor folytatjuk a kezelést, ha újra romlik az állapotom. Bevallom, mi nem igazán értettünk ezzel egyet, de nem volt kihez fordulni. Otthon mindenki őt tartotta a szakma csúcsának. Persze minden alkalommal közölte, beleszőtte a mondandójába, hogy

beteg vagyok, nem lehet segíteni rajtam.”

Közben a molkeuláris diagnosztikának is meglett az eredménye, így felvették a kapcsolatot egy amerikai kutatóintézettel (Adenoid Cystic Carcinoma Research Foundation), amely csak ezzel a típusú betegséggel foglalkozik.

„Az ottani vezető egy nap után válaszolt a levelünkre, bekérve az összes leletemet, hogy erre a mutációra indulnak célzott kezelések. Így el tudtunk indulni egy újabb vonalon. Közben kiutaztunk június elején egy olasz orvoshoz Milánóba, ott sajnos közölték, hogy a májamban progresszió van, a tumorok elkezdtek nőni. Kimentünk egy német magánklinikára Stuttgartba, ahol biztosítottak nekünk egy TACE nevű eljárást, lokális kemót a májamba, mert elvileg ez elpusztítja a daganatokat.

Ekkor már muszáj volt segítséget kérnünk, mert nem bírtuk anyagilag,

egy kezelés ára hatmillió forint volt és kettőre volt szükség előzetesen” – mesélte a kajakos.

A médiához fordultak, amelytől nagyon féltek, hogy hogyan fog elsülni, de nem volt más választásuk. Az első cikk megjelenését követően pár órával elkezdtek özönleni az adományok és a jókívánságok.

“Ekkor kaptuk a következő sokkot. Nincsenek erre szavak, hogy egy ideig bírod, egyedül bolyongsz a sötétben, próbálkozol, a család is mindent megtesz, de ugyanolyan kétségbeesett mindenki, és

egyszer csak melletted van az egész ország, beleértve a kajak-kenu társadalmat is.”

Közben a kezelés sajnos nem járt sikerrel, pedig három hónap pokoli fájdalommal járt. Három hónappal később, novemberben a kontroll azt mutatta, hogy rosszabbodott Robi állapota, a mája tele lett áttéttel. Ekkor jelentkeztek ismét az Egyesült Államokból, hogy a betegséget célzó NOTCH gátló génmutációs program második fázisa indul 2019-ben. Houstonból válaszoltak, hogy mehet a magyar kajakos, ha megfelel a program követelményeinek. Ekkor felesége, Reményi Dia írt korábbi úszótársának, aki Houstonban járt egyetemre, és szerzett is nekik szállást egy amerikai házaspárnál.

Robi a mai napig lejár kajakozni az Egyesült Államokban is

„Itthon ekkor sikerült orvost váltani, kaptam újra kemót, mert a májammal kellett kezdeni valamit, és sajnos karácsony körül a szemem is újra rosszabbodott, rendkívül gyorsan kerültem olyan állapotba, hogy nem gondoltam volna, hogy eljutunk idáig.

Katasztrófa volt az egész ünnep,

a szemem kidülledt és vérzett, a fejem nonstop fájt, a két ünnep között pedig senki nem dolgozott. Januárra nagy nehezen sikerült elérni, hogy újra kapjak sugarat, mert így veszélybe került a kiutazás is. Attól megint vállalható állapotba került a szemem, és amint véget ért, vettük is a repülőjegyet. Február 11-én érkeztünk meg, és másnap már a kórházban kezdtünk.”

Minden megspórolt pénzüknek búcsút intve kifizettek első körben 26 800 dollárt (kb. 7,6 millió forint) a kezelésre. Elvégezték az elővizsgálatokat, újra vettek Robi májából biopsziát, és bár az értékek a vérvétel alapján olyan kritikus állapotot mutattak, hogy ez veszélyeztethette a programban való részvételét, de az orvos mégis biztosította, nem lesz baj, el kell kezdeni a kezelést. Így február 22-én el is kezdték volna, amikor egy nappal előtte jött egy e-mail, hogy 150 ezer dollárt (mintegy 43 millió forintot) ki kell fizetni, addig nem vágnak bele.

„Majdnem elkezdtem csomagolni,

elmondani nem tudom, menyire kétségbeestünk Diával,

hogy itt vagyunk, kijutottunk, megint egy hajszálon függ az életem, és akkor egy olyan akadályt gördítenek elénk, amit nem lehet csak úgy arrébb tolni. A Fidelio ekkor állt mellénk, mert Dia testvére ismerte a főszerkesztőt, tudtak az ügyünkről, kérdezték, hogyan tudnak segíteni, de ebben kérték a Kolonics Alapítvány segítségét is. Nekik sem tudom elégszer meghálálni az elmúlt heteket, hogy Csabai Edvin ment mindenhova, képviselve az ügyemet, nyilatkozott, tárgyalt, időt és energiát nem spórolva, és még Diában is tartotta a lelket, mert voltak nagyon kemény és kilátástalan napok. Az MKKSZ részéről Kárai Péterről ugyanez elmondható, 0-24-ben a rendelkezésünkre állt ő is, amikor szükség volt segítségre. Dia eközben napi szinten próbált eljutni a pénzügyi osztályhoz, az alapítvány gyűjtése mellett elindította a GoFundMe oldalunkat is.”

Végül az alapítvány március elején elutalta azt a pénzt, ami addig összejött, ez majdnem 20 ezer dollár (5,7 millió forint) volt, hogy ez elég legyen a kezdéshez. Március 7. óta heti egyszer, minden kedden kezelik Robit. Jelenleg azért folyik a gyűjtés, mert végül abban állapodtak meg, hogy fél évet kell kifizetni, amely 94 ezer dollár (26,8 millió forint).

Heti egyszer kezelik Houstonban Robit

Már az első houstoni kezelés után sokkal jobbak lettek Robi májértékei, lejjebb és lejjebb mennek a korábban kritikus értékek, emellett megszűnt a fejfájása és a csontjai sem fájnak, sokkal jobban érzi magát.

„A kezelés után mondjuk rettentő rosszul vagyok, hányingerem van és gyakran hányással is jár, de ezen a héten jobb volt. Persze nem kiabálok el semmit, kellenek a képalkotók május elején, hogy lássuk, hogyan hat a gyógyszer. Sokat fogytam, 85 kg volt a versenysúlyom, most 73 kg vagyok. Egy applikáció, a dietetikus és Dia segítségével próbálom felhízlalni magam, és minden nap edzeni, de

legalábbis a heti négyet próbálom tartani akkor is, ha rosszul vagyok.

És ami a legjobb, kajakozni is járok, mert Ivan Lipovac, egy volt horvát kajakos, akivel 10 évvel ezelőtt együtt edzőtáboroztunk, most itt dolgozik a klinikán, az MD Andersonban, ahol kezelnek. Ő visz a helyi miniközösségbe, mert itt elég kevesen kajakoznak. Nem hiszem, hogy vannak véletlenek. A ház, ahol élünk, egy álom. Egy külön kis lakásunk van Diával, van egy konditerem is a kert végében, így nem kell messzire mennem, ha edzeni akarok.”

Feleségével, Reményi Diánával

Eddig az adományokból a GoFundMe oldalon 23 ezer dollár (6,5 millió forint) gyűjt össze, épp a héten kaptak egy névtelen 1000 dolláros adományt, az alapítvány pedig eddig 10 millió forintot gyűjtött.

„Én senkit nem szeretnék kiemelni, de azt nem hagyhatom szó nélkül, hogy Szellák Szabina eladta három hajóját, azért, hogy nekem segítsen, pedig nem is ismerjük egymást, és az így gyűjtött 800 ezer forintjával lépte át az alapítvány a tízmillió forintos álomhatárt. Amikor ezt megtudtam, percekig meg sem tudtunk szólalni” – mesélte Robi.

„Egyébként is el akartam adni a hajóimat, és amikor láttam, hogy lehet Robit támogatni, akkor egyből jött az ötlet, hogy erre szánom a pénzt – reagált a mindössze 16 éves Szellák Szabina, aki nem mellékesen ifjúsági világbajnok kajakos. – Persze vehettem volna belőle másik hajót, vagy bármi mást magamnak,

de szerintem neki sokkal nagyobb szüksége van erre a pénzre, mint nekem.

Azt azonban szeretném leszögezni, hogy nem azért csináltam, hogy ebből hír legyen, az volt a célom, hogy segítsek Robinak. A szüleim is rendszeresen jótékonykodnak, ezt tanítják nekem is, és pedig mindig próbálok segíteni, ahol és akinek csak tudok. Ez volt azonban az első ilyen volumenű jótékonykodásom, amikor eladtam valamimet ilyen sok pénzért. Hat éve vagyok a sportban, sajnos nem ismerek még mindenkit, így Robit sem, de ha lehetőség nyílik rá, mindenképp szeretnék vele találkozni.”

Ez volt az egyik hajó, amit eladott Szellák Szabina

Hogy mekkora erőt ad mindez Tóth Róbertnek, azt ő maga sem tudja szavakba önteni.

„Hatalmas kincs a kajak-kenu társadalom tagjának lenni,

sehol máshol nincs ekkora összetartás, ebben biztos vagyok. De minden üzenet és segítség annyira jólesik, olyan sokat számít. Ezt nem igazán lehet szavakkal elmondani, hogy itt a világ végén sem vagyunk egyedül.”

Ha Ön is szeretne segíteni Tóth Róbertnek, akkor megteheti az erre a célra létrehozott internetes oldalon ide kattintva, vagy a Kolonics Alapítványon keresztül is utalhat pénzt:

KOLONICS GYÖRGY ALAPÍTVÁNY
Adószám: 18135396-2-41
Nyilvántartási szám: 01-01-0010844
Bankszámlaszám: 12100011-10241521 (Gránit Bank)
Közlemény: Tóth Róbert amerikai gyógykezelés