– Melyek voltak ennek a pályának a főbb, hivatalos állomásai?
– 1959-ben kezdtem el kajakozni, ’68-tól edzősködtem és 2010-ig működtem aktívan.
– Ha meghatározó pillanatok felől kérdezném, mit emelne ki?
– Nincsenek kiemelkedő, „hatalmas” emlékeim; számomra ez az egész egyformán fontos és kedves. A versenyzőim eredményei éppúgy, mint amikor elmentünk együtt túrázni. Végig szerettem ezt a történetet.
– Több kolléganője is beszélt arról, hogy nőként kétszer annyit kellett bizonyítania a szakmában. Önnek is voltak ilyen tapasztalatai?
– Nem tudom, hogy ez azért van-e, hogy nőként nehezebben fogadtak el, vagy mert bennem is ott volt – mint minden nőben – a vágy, hogy megálljam a helyem a munkában úgy, mint egy férfi. De azt gondolom, nőként tényleg nehezebb egy kicsit, ha az ember azt szeretné, hogy elfogadják és elismerjék.
– Nézzük akkor a státusz előnyeit: mi az, amit nőként lehet igazán hozzátenni ehhez a feladathoz?
– Anyáskodni egy kicsit a versenyzők felett. Ami elsősorban azt jelenti, hogy
érzelmileg jobban tudunk hatni a gyerekekre.
Kisiskolás korban feltétlen, aztán ez kamaszkorban kicsit megváltozik, de akkor is nagyon kell nekik, hogy az ember mellettük legyen és támogassa őket. Felnőttkorban ennek már nincs akkora jelentősége, de azért van olyan hajdani versenyzőm, aki ma is felhív és elmondja, hogy vannak a gyerekei. Szóval azt hiszem, jól csináltam, hogy olyan sokat beszélgettem annak idején a versenyzőimmel.
– Az érzelmi támogatáson túl mi volt az a sajátosság, ami az edzői stílusát jellemezte?
– Talán az, hogy én mindig hittem a gyerekeimben. Nekem ez volt az alapvető „ars poeticám.” Mindig arra gondoltam, hogy ha valaki ezt vállalta és becsülettel csinálja a dolgokat nap mint nap, akkor alapvető, hogy én higgyek benne.
– Mi miatt tölti el a legnagyobb büszkeség?
– A legnagyobb fegyvertény az, hogy nagyon sok gyereket tanítottam meg kajakozni, kenuzni, akik aztán nem csak a sportban, hanem az életben is megállták a helyüket és nem kallódtak el. Nekem ez nagyon sokat jelent.
– A legnagyobb kihívás, amivel meg kellett küzdenie?
– Hogy Dunaújvárosban megmaradjon a kajak-kenu szakosztály. A kilencvenes évek elején nagyon sokat kellett küzdeni ezért. A kezdetek annak idején másféle kihívást jelentettek. Dunaújvárosban először kenusokkal foglalkoztam segédedzőként, majd ’ 70-ben a volt testnevelő tanárom lett a helyi sportiskola igazgatója és felkért, hogy kajak-kenuban én legyek az intézmény főállású edzője. A Dunaferr-nél egyébként végig jelen volt a feladataimban egyfajta úttörő szerep. A VVSI-nél, ahol szintén dolgoztam, minden adott volt, Dunaújvárosban viszont sok mindent nekem kellett kialakítani.
– Sajátos helyzet, ha valakinek a párja is a sportághoz kötődik. Ezt hogyan élte meg a mindennapokban?
– Sokáig dolgoztunk együtt és nem hiszem, hogy ez valamikor is gond lett volna, bár néha óhatatlanul hazavittük a problémákat és kevesebb idő jutott a kikapcsolódásra.
– Manapság mi jelenti a kikapcsolódást?
– Pár éve elkezdtem túrázgatni, ami teljesen feltölt.
– A családban továbbviszik a sportág szeretetét?
– Mindkét fiam kenuzott, bár mostanában már az állva evezésnek hódolnak. Az unokáim közül egyelőre a tízéves legidősebb tanult meg kajakozni.
– Mit kíván magának a 75. születésnapján?
– Még mindig evezek és azt kívánom, hogy tehessem is ezt még pár évig. Ha versenyen már nem is indulok, de szeretnék még kajakozni, élvezni a Dunát és a természetet.
(címlapfotó: Dunaújváros Online)
