Mégse

Megvan az első magyar érem a világbajnokságon

A paralimpiai ezüstérmes Suba Róbert szerezte az első magyar érmet a Portugáliában zajló kajak-kenu világbajnokságon. Az épek versenyében csütörtökön délután minden magyar továbbjutott.

Hír

Délutánra rendkívül párás meleg lepte el a pályát, ám ez szerencsére nem fogta meg versenyzőinket. Olyannyira nem, hogy megszületett az első magyar érem. A parakajakosok KL1-es kategóriájában Suba Róbert (felső képünkön) második, Juhász Tamás pedig negyedik lett.

„Elégedett vagyok, de látok sajnos hibákat, nem úgy jött össze, ahogy vártam, de persze örülök. Az első háromba vártam magam kajakban, a kenus döntőben a negyediktől a hatodik hely a célkitűzés” – mondta Suba Róbert.

Suba fentről a negyedik pályán, fehér hajóban:

Varga Katalin a kenusok között szerdán elért negyedik helye után csütörtökön szintén negyedik lett a női kajakosok L2-es sérültségű kategóriájában.

Az épek között a délutáni programot két világbajnoki címvédő 200-as kajak párosunk nyitotta, előbb a Hagymási Réka, Szabó Ágnes kettős futamában a harmadik helyen zárva került egyből a döntőbe, majd a Balaska Márk, Birkás Balázs duó jött be magabiztos versenyzéssel a második helyre, kvalifikálva ezzel magát a fináléba.

Bodonyi Dóra szintén azonnal a döntőbe jutott, miután az első méterektől kezdve vezetve, hatalmas fölénnyel nyerte előfutamát kajak egyes 1000 méteren. Ugyanezen a távon, a férfi kenusoknál a keret másik Bodonyija, András elszakadt a mezőnytől a brazil Dos Santosszal, csak ő tudta tartani a tempót a riói olimpia ezüstérmesével. Bár végül a második helyen ért célba, így mennie kell még egy középfutamot, de nagyon reménykeltő volt ez a teljesítmény, hiszen ezzel az idővel megnyerte volna a másik két előfutamot, vagy legalábbis jobb időt ment, mint az ott győztes cseh Fuksa és német Brendel.

„Szerettem volna egy jó előfutamot menni, mert

kell, hogy egy durvább pályával kezdje el az ember a versenyt,

hogy beégjen a tüdeje. Még nem éreztem a legjobbnak a mozgást, 95 százalékosnak mondanám. Remélem, lesz ez még jobb is” – mondta Bodonyi András.

A női kenusok egyik olimpiai számában, 200 egyesben annyi nevező volt, hogy itt nem lehetett egyből a döntőbe jutni, ennek ellenére Balla Virág egy kevésbé jól sikerült rajtot követően megnyerte futamát, és készülhet a szombat délelőtti középdöntőre.

A Sarudi Pál, Kiss Balázs, Kiss Tamás, Takács Mihály Áron kenu négyes utolsó lett futamában, de mivel csak tíz kenus egység indult 500 méteren, így a középdöntőből még lesz esélyük bejutni a fináléba.

Pénteken már döntőket is rendeznek Portugáliában, az M4 Sport 16.30-tól élőben közvetíti a finálékat, míg a szombati és a vasárnapi döntőket 12.50-től a Duna Worldön követhetik a szurkolók, de élőben jelentkezünk mi is a Facebook-oldalunkon és az Instagramunkon.

A csütörtök délelőtti történések:

Kozák és Kopasz erődemonstrációja

Kozák Danuta és Kopasz Bálint is remek evezéssel mutatkozott be a Portugáliában zajló kajak-kenu világbajnokságon, de a Kárász, Kozák páros is nagyon jól ment, és egyből a döntőbe jutott.

Kiváló körülmények között készülnek Tótkáék

Lassan túl van az első komoly héten a Hüvös Viktor vezette férfi kajakos csoport, amely Dél-Afrikában edzőtáborozik.

Hír

Hat versenyző utazott ki november 10-én, szombaton az afrikai országba, hogy december 3-ig melegvízi edzőtáborban végezze el a téli alapozás egy részét.

Napi három edzés (két vízi és egy kiegészítő edzés, általában kondi) szerepel a programban. “Tökéletes körülmények között edzhetünk – kezdte az Újpest világbajnok kajakosa, Tótka Sándor. – A szállást már ismerjük, hiszen legutóbb tavasszal is itt voltunk edzőtáborozni, a szállás mellett a kaja és a pálya is nagyon szuper. Mindig nagyon jó érzés a hidegből a melegbe elutazni,

itt most 30-35 fok van, szóval tényleg minden adott a munkához.

Ha valami negatívumot kellene mégis említeni, akkor azt mondanám, hogy hétvégén nagyon sok a motorcsónak, nehéz előlük elbújni, hogy ne zavarjanak.”

A rengeteg edzés mellett nem igazán jut idejük és erejük más programot csinálni. “Az utolsó hétvégén átmegyünk Fokvárosba, az lesz a három hét kemény munka jutalma” – zárta Tótka Sándor.

„Maximalisták voltunk”

Kenus nótákat nem énekelt – mivel már az általános iskolában arra kérték, hogy az ünnepélyeken inkább csak tátogjon –, de ettől függetlenül mindig lelkes tagja volt a sportbéli közösségeknek. Árva Gáborral, az MTK egykori világbajnok kenusával hetvenedik születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Születésnap
Hír

– Mi motiválta arra, hogy kenus legyen?

– A serdülőkori hiúság. A fiúk abban a korban általában a tükör előtt nézegetik az izmaikat, szeretnének daliásak lenni, imponálni a hölgyeknek. Akkoriban nem voltak fitnesztermek, így olyan sportot kellett keresni, ahol adott volt a lehetőség a kondíció látványos javítására. De számomra a kajak-kenu azért is volt előnyös, mert kinn laktam a Váci úton és onnan körülbelül ötszáz méterre volt az MTK csónakház. Az egyik osztálytársam, akivel egy ipari iskolába jártunk együtt, már kenuzott, de nem ment jól neki az egyes és az edzője arra biztatta, vigyen magával valakit párnak…

– Kezdetnek általában elég ennyi, de aztán sokakban alábbhagyott a lelkesedés…

– Az első napokban nekem sem akart összeállni a mozgás; beszálltam a hajóba az egyik oldalon, a másikon meg már kinn is voltam. Így ment egy hétig, mire az edző megunta és azt mondta nekem: elhiszem, öcsi, hogy tudsz úszni, de ez nem úszószakosztály… most már jó lenne, ha haladni is tudnál azzal a kenuval… Eléggé makacs típus voltam már akkor is, hogy ne adjam fel. A másiknak megy, nekem meg nem? Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Aztán előbb-utóbb ráéreztem, hogyan kell egyensúlyozni, kormányozni és egyre jobb lettem. Öt évvel később már a válogatottba is bekerültem.

– A párban való evezés viszont egész pályafutását végigkísérte…

– Igen, meg is határozta. Ha végigszámolnám, hogy a 12 év alatt hány partnerrel eveztem együtt, akkor eléggé szép névsor kerekedne ki. Persze, voltak meghatározó társak. Szántó Csabával ’71-72-ben versenyeztem egy hajóban, később Povázsai Péterrel pedig hat évet. Nagyon szép időszak volt.  Az országos bajnokságokon ugyan nem tudtunk együtt indulni, mert nem ugyanahhoz az egyesülethez tartoztunk, viszont az MTK-ban sporttársam volt a Benedek Iván, akivel két országos bajnoki címet is nyertünk. Szóval mindig voltak társak.

– Tény, hogy nagyon erős hazai mezőnyben kellett akkoriban helytállni…

– Péterrel a legnagyobb gondunk az volt, hogy nagyon későn találtunk egymásra és eleve későn kezdtem kenuzni is: már elmúltam 16 éves. A gyerekek nagy része ennyi idősen már rég versenyzett. Wichmann Tomi például, aki fél évvel idősebb nálam, 67-ben már ifi Eb-t nyert.  Ezzel együtt Péterrel 1974-ben Mexikóban szereztünk egy ötödik helyezést, 1975-ben pedig a világbajnokságon megnyertük az 1000 méteres számot. Másnap, 500-on pedig még összehoztunk egy bronzot, ami akár fényesebb is lehetett volna, ha az ezres döntőt követő díjátadási ceremónia alatt nem lopják el a térdeplőmet… Helyette már csak egy kölcsönzsákon tudtam versenyezni, ami közel sem adta azt a komfortérzetet, amit megszoktam.

– Az mennyire volt fontos tényező, hogy a két meghatározó kenus társsal nem csupán technikailag, hanem emberileg is nagyon összepasszoltak?

– Annyira, hogy Szántó Csabával a mai napig is aktívan tart a barátságunk. Többször is együtt ünnepelünk egy évben vagy csak úgy spontán összejövünk és nosztalgiázunk. Versenyzőként is csak azért váltak szét az útjaink, mert mindketten maximalisták voltunk. Úgy éreztük, van még bennünk több is, ami egy váltással talán még kihozható. Válogatókat, nemzetközi versenyeket is nyertük együtt, de tényleg nem volt egyszerű a helyzetünk, tekintve, hogy a Wichmann-Petrikovich páros épp abban az időben volt csúcsformájában.  Csabával egyébként állandóan versenyeztünk mindenben, de ez nem egy vérre menő küzdelem volt, hanem játékos vetélkedés. Emlékszem, akkor volt újdonság idehaza a kóla – három forint harminc fillérért – és az ebédnél mindig a vesztes fizette. Egyszer Dunavarsányban, amikor nagyon jó formában voltam, harminc kóla fórom volt, amikor véget ért az edzőtábor. Ami Povázsai Pétert illeti: ő a többiekhez képest egy nagyon szerény, visszafogott természetű versenyző volt, ugyanakkor rendkívül szorgalmas és céltudatos. Állandóan állítgatta, szerelgette, csiszolgatta a felszerelést; a térdelőket, a lapátokat. Csabával jobb erőállapotban eveztünk együtt, mégis Péterrel csúszott úgy a hajó, ahogy senki mással nem. Tökéletesen le tudta másolni az ember ritmusát és viszonylag kis energiával is könnyen, gyorsan haladtunk. Rá is írtuk a hajónk oldalára, hogy „ séta-ha jó”. Vagyis ha nincs kínlódás, ha jó a páros, akkor tényleg sétahajókázás az egész…

– Kik voltak a mesterei?

– Farkas Imre, „ Faresz” volt az első edzőm, ő adta a kezembe a lapátot. Amikor elment, majdnem abba is hagytam, mert egyszerre üres lett a csónakház, úgy éreztem, mint akinek meghalt apja-anyja. Kollégiumban laktam, a nagyszülők neveltek, vagyis az átlagnál sokkal érzékenyebb voltam az ilyesmire. Ha valaki egy jó szót szólt hozzám, azzal már elmentem a világ végére, mint a kiskutya. Aztán szerencsére túltettem magam ezen a helyzeten, amiben sokat segített, hogy az MTK-ban egy nagyon jó kis közösség tagja lehettem. Aztán jött hozzánk a Nánási András, később pedig a Péhl Jóka volt az edzőnk sokáig. Amikor hozzá kerültünk, már a válogatottat irányította és nála edzett Pfeffer Anna meg kenus létére Darvas Miki is, akivel elég jó haverságban voltunk. Látva az ő példáját, mondtam a páromnak: – nézd, igaz, hogy a Jóka nem kenus edző, de a Darvas Csucsu azért mégis világbajnok lett. Menjünk oda hozzá, hátha elvállal minket is. Így is történt és olyan edzéseket csavart ki belőlünk, amit álmomban se hittem, hogy végig tudok csinálni, de meg is lett az eredménye.Amikor pedig lecsengett a válogatottságunk, egyesületi szinten még az Ürögi Lacinál volt egy-két levezető évünk.

– Ezt követően Ön is megpróbálkozott az edzői hivatással, de már csak rövid ideig maradt a sportágban. Miért?

– Elvégeztem a szakedzőit és egy vendéglátó iskolát is; a TF-en épp a harmadik évfolyamra jártam, amikor felajánlottak számomra egy vendéglátó-ipari egységet Kiskőrösön. Anyagi szinten annyira nagy volt a különbség a két lehetőség között, hogy otthagytam az edzőséget. Azóta is ebben a szakmában vagyok, csak időközben átjöttem Káposztásmegyerre. Éppen harminc éve nyitottuk meg itt az éttermet, ahol vezetőként nagyon könnyű dolgom van, hiszen jó zenekar élén karmesternek lenni mindig hálás feladat.

– Mi az, amit a sportmúltból hozva a vendéglátásban is kamatoztatni tudott?

– A sport nem csak külsőleg, belsőleg is formálja az embert. Annak idején nagyon sokszor kellett ázva-fázva, hatalmas hullámok közt küzdeni a saját fájdalmainkkal, meg az ellenfeleinkkel és arra összpontosítani, hogy „én se vagyok rosszabb, nem hagyom magam”. Az a munkabírás, küzdeni tudás és ambíció, amit versenyzőként hosszú időn át felszedtem magamra, ebben a munkában is nagyon hasznosnak bizonyult.

– Mi az, amiért leginkább hálás?

– Hogy most születtem és hogy ide. Ha szétnézek a világban, mennyi tragédia van, hány országban ölik egymást most is, illetve ha arra gondolok, hogy én még egy petróleumlámpás kis falusi házikóban születtem és azóta micsoda fejlődés ment végbe, aminek most haszonélvezői lehetünk, akkor csakis mélységes hálát érezhetek.  Arról nem is beszélve, hogy sokan már fiatalon elmentek, én még mindig itt lehetek…

– Hobbiszinten szokott még vízre szállni?

– Ennek elsősorban fizikai okai vannak, mindenféle apróbb nyavalya, amivel azért együtt lehet élni.  Sokszor eszembe jut, hogy amikor az én nagyapám hetvenöt évesen panaszkodott az állapotától az orvosnak, az azt válaszolta neki: – tudja mit, András bácsi? Jajgasson még egy húsz évet.  Hát én is ezt kívánom most magamnak, hogy jajgathassak még egy darabig…