Megküzdöttek az elemekkel

Sportolói és emberi nagyságukról tettek hétfőn délelőtt tanúbizonyságot azok, akik az esős, szeles 10 fokos időben rajthoz álltak a 10. Kolonics György Emlékfutáson. 2300 kiváló sportember a mostoha körülmények között és fontosnak tartotta, hogy teljesítményével méltó emléket állítson minden idők egyik legjobb kenusának.

Hír

Rossz tréfát űzött a verseny szervezőivel a hirtelen késő őszivé váló időjárás. Még vasárnap délután eleredt az eső, így a versenyt lebonyolító BBU munkatársai már eleve rendkívül mostoha viszonyok között jelölték ki a pályát, és a futókat hétfőn reggel sem fogadta ennél jobb idő.

„Végül az a hátrány, amit az időjárás okozott, lett a verseny igazi előnye – mondta Csabai Edvin, a Kolonics Alapítvány elnöke, aki maga is lefutotta a félmaratoni távot. – Talán semmivel sem lehetett volna jobban megemlékezni Kolóról a mai futásnál. Éppen a rá jellemző elszántságra és kitartásra volt azoknak ugyanis szüksége, akik elindultak a versenyen. Ősszel Koló is minden alkalommal lefutotta a félmaratont, őt ismerve biztos vagyok benne, hogy most is ott lett volna a rajtnál és megküzdött volna az elemekkel.”

A futás különböző versenytávjain: 2, 11,5 illetve 21,4 kilométeren és a félmaratoni váltóban összesen több mint 2300-an álltak rajthoz, az indulók közt idén is rengeteg utánpótlás- illetve felnőttkorú, valamint a pályafutását már befejező kajak-kenus lehetett megtalálni. A sportág örökös bajnokai közül futott ma Szabó Gabriella, Storcz Botond, Kammerer Zoltán, valamint Csabai Edvin, de a mezőnyben képviseltette magát a jelen nagyágyúi közül többek közt Kiszli Vanda, Ceiner Benjámin, Máté Krisztián, Koleszár Mátyás és Vidákovich Antal is.

A versenyt megtisztelték jelenlétével az egykori kiváló kenus édesanyja és édesapja, a 21,4 kilométeres táv rajtjelét id. Kolonics György adta meg. Az emlékfutásra kilátogatott Dr. Baráth Etele, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség közgyűlésének elnöke is.

„Rengetegen segítettek abban, hogy ez a verseny ilyen színvonalon létrejöhessen, nagy köszönet jár a támogatóknak, akik lehetővé tették, hogy ingyenes legyen a nevezés, valamint a KSI SE-nek is, amiért vállalta, hogy a versenyközpontot a népszigeti vízitelepén rendezzük be. Külön köszönjük a BBU csapatának munkáját, akik profi szervezői voltak ennek az eseménynek is és mindenkinek hálásak vagyunk, akik adományt helyeztek el a Kolonics Alapítvány gyűjtődobozában. Az esemény motorja pedig Szemán Róbert barátom volt, aki alapítványunk egyik megrögzött kurátora. Ő biztosította az anyagiakat, ő hozta a szervező csapatot és neki köszönhető, hogy az esemény egyben Olimpiai Ötpróba állomás is volt. Annyian voltak ma, hogy Koló halálának jövő nyári 10. évfordulója előtt elmondhatjuk, emléke ma már nemcsak a kajak-kenus családnak fontos, hanem rengeteg más sportembernek és cégnek is, akik ott álltak a rajtnál, illetve támogatták az eseményt” – tette hozzá Csabai Edvin.

A király számot, a 21,4 kilométeres félmaratonit Galamb Csaba nyerte meg a férfiak, Simona Staicu pedig a hölgyek között. Érdekesség, hogy az urak versenyében összesített harmadik lett Rozbora András világbajnok parakajakos, aki ezzel nyert a kerekesszékes kategóriában.

A Kolonics Alapítvány vándordíját idén is az a női illetve férfi kajak-kenu versenyző vehette át, aki a sportág leggyorsabbja lett. A hölgyek között a tavalyi év után idén is a kajakos Kiszli Vanda győzött, a férfiaknál pedig a KSI SE versenyzője, Bakó Tamás futotta a legjobb időt.

Átadták a Jövő Reménységei program ösztöndíjait

A Kolonics György Alapítvány a tavalyi év lezárásaként gálavacsorát tartott, amelyen öt kiváló utánpótláskorú versenyző kapott fél éves ösztöndíjat. A kuratórium döntése értelmében a pályázat 2018-as díjazottja lett Opavszky Réka, Nagy Viktória, Kiss Ádám, Zombori Dominik és Horváth Benedek is.

Reménységek
Hír

A Kolonics György Alapítvány magánadományokból indította tavaly útjára a Jövő Reménységei programját. A fél éves ösztöndíjra összesen 34 pályázat érkezett, közülük választotta ki az alapítvány kuratóriuma az öt győztest:

  • Férfi kajak: Kiss Ádám (Váci Kajak-Kenu SE)
  • Férfi kenu: Zombori Dominik (NKM Szeged VE)
  • Női kajak: Nagy Viktória (Szekszárdi Kajak-Kenu Egyesület)
  • Női kenu: Opavszky Réka (Pacs-Pacs SE)
  • Különdíj: Horváth Benedek – kenu (Rácalmás SE)

A nyertes pályázok idén februártól kezdve fél éven keresztül havi negyvenezer forintos támogatásban részesülnek. A kuratórium a sportsikerek mellett figyelembe vette a nyertesek tanulmányi eredményeit is, és olyan versenyzőknek ítélet oda a díjakat, akiknek a sportágban a továbblépésükhöz anyagi segítségre van szükségük.

“Nagyon sokat segít a visszajelzés, az erkölcsi támogatás, vagyis jól esik, hogy engem választottak ki a legendás kenusról elnevezett alapítvány kurátorai – mondta a női kajakban győztes Nagy Viktória. – A támogatást leginkább a megfelelő táplálkozásra fogom fordítani, ami egy élsportolónál nem csekély összeg, idén a maraton mellett szeretnék jól szerepelni a gyorsasági szakágban is.”

A férfi kenusok között győztes Zombori Dominik 2017-ben ezüstérmes lett az ifi világbajnokságon és az Európa-bajnokságon is, a szeptemberi racice-i ORV-n pedig minden számban győzött, amelyikben rajthoz állt, ezzel öt aranyérmet szerezve.

“Szeretném azokat az értékeket és szellemiséget továbbvinni, ami jellemző volt Kolóra. Valószínűleg ő volt a világ egyik legcéltudatosabb sportolója, aki soha nem adta fel” – mondta a szegediek kenusa, Zombori Dominik.

Az eseményen személyesen köszönte meg a Kolonics György Alapítvány egész éves munkáját, valamint emlékezett meg a kétszeres olimpiai bajnokról többek között Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, Sárfalvi Péter, az EMMI helyettes-államtitkára, Révész Máriusz kormánybiztos, Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke, valamint Borbély Lénárd, Csepel polgármestere is. A kerület vezetője arról is beszélt, hogy idén nyáron a Kolonics Alapítvánnyal szoros együttműködésben szerveznek megemlékezést a kenus halálának 10. évfordulóján, miután Koló Csepelen lakott, sportolt és a városrész díszpolgára volt.

Dombi Rudolf: Kívül kerültem a komfortzónámon és élvezem

31 évesen döntött az élsportolói pálya lezárása mellett londoni aranyérmesünk, Dombi Rudolf. A motiváció és a dinamizmus korántsem veszett ki belőle: továbbra is az a célja, hogy képességeit a sport terén kamatoztassa – csak éppen más vizeken.

Hír

– Hogyan fogadták a döntést, milyen visszajelzéseket kapott?

– Sokakat letaglózott, sokan meglepődtek, ami aztán engem lepett meg.  Nem is értettem, hiszen köztudott volt, hogy az elmúlt két-három évben már nem úgy jöttek az eredmények, ahogy én szerettem volna. Mindenesetre, jó érzés volt megtapasztalni, hogy még sokan szurkoltak nekem.

– Életkorát tekintve azért nem számít még „túlkorosnak” a sportágban…

– Valóban nem, de ha belegondolunk, mennyi idős valaki, amikor kijön egy egyetemről és mennyi  vagyok én most, nem gondolom, hogy a klasszikus értelemben fiatal lennék. Jó döntést hoztam.

– Volt konkrét impulzus is, ami azt súgta: eddig és ne tovább?

– Nem, semmi konkrét dolog nem történt. Semmi nem ábrándított ki a sportágból, sőt, ugyanúgy szerettem, élveztem, mint korábban és ez bizonyos tekintetben így is marad, hiszen ha versenykajakba nem is ülök egy darabig, ugyanúgy le fogok járni a Dunára. Megérett bennem a váltás. Sportolói karrierem beteljesült, már olimpiai bajnok vagyok.  Most civilként szeretnék bizonyítani.

– Ennek is megvan a maga sajátos kihívása. Több egykori olimpiai bajnok, világbajnok is említette, hogy miután megízlelte a „a világ legjobbja vagyok” élményét, nehéz ehhez foghatót találni…

– Biztos, hogy egészen más helyzet. Felülírni nem lehet ezeket az élményeket, legalábbis a szó szoros értelmében nem, de ha az ember a civil életében előre tud lépni a ranglétrán és idővel megbecsült tagja lesz a sportéletet támogatók közösségének, szerintem az is óriási sikerélmény lehet. Ami a szükséges adrenalint illeti: számomra jelenleg épp elegendő az, hogy mennyi új dologgal kell foglalkoznom. Nincs ugyan olyan hatalmas téthelyzet, de nem is bánom, ebből nekem már volt elég. Kihoztam belőle a maximumot és boldog ember vagyok. Ebből a szempontból már kiteljesedtem, nincs mit hajkurásszak, ami miatt önigazolást kellene keressek.

– Édesapja – akinek fontos része van abban, hogy kajakos lett – azt mondta, utólag sajnálja, hogy ő maga nem ezt a sportágat választotta. Úgy sejtem, Önben ilyen megbánás biztosan nincsen, de biztos tett egyfajta visszatekintést, összegzést. Mi az, amit esetleg másképp csinálna?

– Most elkezdtek bennem kavarogni a gondolatok és eszembe jutottak a középiskolás korombeli hajnali edzések, a hajtás, aztán a délutáni összerogyás. Azt nem tudom, hogy csinálnám még egyszer végig. Valójában egyetlen dolog van, amit bánok, ami nem volt szép: a Kökény Rolanddal való szétválásom. Azt bánom, hogy ott nem voltam elég okos vagy tapasztalt, hogy másképp legyen. Nem mondom, hogy ez rajtam múlt teljesen, de azt gondolom, néha talán az is elég, ha az egyik fél fel tudja nyitni a másik szemét  – vagy  a sajátját. Ezt sajnálom egyedül, mert Rolit én nagyon szeretem és ennek nem így kellett volna történnie.

– Egy nagyon diplomatikus megfogalmazással azt nyilatkozta: „kommunikációs hiba” történt. Mit jelentett ez pontosan? Akár elkerülhető is lett volna, vagy csupán szebb lehetett volna az elválás?

– Nem kellett volna, hogy hagyjuk, hogy bárki más vagy mások kívülről  beleszóljanak abba, ami egyébként működik. Csak azért, mert nekik sajátos meglátásai vannak a saját karrierjükre nézve.

– Szóval akár együtt is maradhattak volna?

– Igen, én azt gondolom.

– Mi adta ennek a duónak a hatékonyságát?

– Nagyon jól kiegészítettük egymást. Roli volt a rutin, a sok tapasztalat, a bástya, amire én támaszkodni tudtam. Ez nagyon meghatározta az egészet. Nekem meg ott volt a fiatalságom, a robbanékonyságom, a dinamikus lendületem, amit ő nagyon jól tudott használni.  Mindkettőnk adottságaira szükség volt és mi szerencsésen ötvöztük egymás tulajdonságait.

– Ennek a szakításnak ellenére már így is a hűséges versenyzők közé van elkönyvelve, hiszen nem váltogatta sűrűn sem a párokat, sem az edzőket. Mit gondol, mi az oka annak, hogy Szilárdi Katalinnal ilyen hosszú ideig tudott összhangban együttműködni?

– Ez mindenképpen Katinak köszönhető, aki nagyon jól bánt velem, nagyon jó dolgokra tanított. Illetve annak, hogy én is lojális ember vagyok.

– Emlékszem, milyen lelkesedéssel mesélte azt a számára máig meghatározó élményt, amikor ön annak idején először és a többiek közt egyetlenként érezte meg és adta vissza azt a ritmust, azt a „dallamot”, amit ő edzőként elvárt. Hogyan emlékszik erre?

– Bennem nem fogalmazódott meg, hogy ez egy különös ritmus, csak annyit éreztem, hogy sokkal kisebb erőfeszítéssel sokkal gyorsabban tudom futtatni a hajót, mint mások. És ezt én is nagyon élveztem.

– Az olimpiai győzelmük talán azért is volt „nagy dobás”, mert ennek az egységnek a sikerében talán kevésbé bíztak. Ön ezt hogy élte meg?

– Valóban, igazán senki nem tett volna erre a győzelemre, de talán nem is miattunk. Roli akkor már kétszeres világbajnok volt, sokat bizonyított. Én fiatal voltam ugyan, de az utánpótlásban meghatározó, az Európa-bajnokságon legeredményesebb versenyző huszonkét-huszonhárom évesen. Viszont a nemzetközi mezőny nagyon kemény volt. Szóval, tényleg úgy éreztük, hogy annyira nem hisznek bennünk, de ez jót tett, mert mindhárman még inkább bizonyítani akartunk.

– A pályája utolsó szakaszában való edzőváltásban benne volt az a meggondolás, hogy akkor nézzük meg, mit lehet még kihozni ebből a történetből egy másféle edzői meglátás mellett?

– Nem, nem igazán. Nem kerestem más megoldást. Azért került képbe egyáltalán ez az egész, illetve a Hüvös Viktorral való munka, mert beszéltünk egy lehetséges négyes variációról, ami az ő keze alatt készült, ezért kerültem át hozzá, aztán ottmaradtam, mert szimpatikus volt a helyzet.

– Csapathajóban mindig Ön diktálta az iramot. Civilként is irányító-vezető típus marad?

– Azt gondolom, igen, de nem ezzel operálok. Nagyon praktikus agyam van és ezt szeretném használni, anélkül, hogy az elképzeléseimet ráerőltetném másokra. Remélem, hogy a jelenlegi helyemen, a Magyar Diáksport Szövetségnél is élni fognak ezzel a képességemmel.

– Mi a konkrét feladatkör, amelyben dolgozik?

– A sportba való bevonásról, a diákolimpiákról szól elsősorban ez a munka, minden sportágban, a kis házi versenyektől kezdve egészen az országos döntőkig. A szervezésről valamint a képzésről is, hiszen fontos, hogy a testnevelők elsajátítsanak bizonyos módszereket, melyek révén még felkészültebben tudnak foglalkozni a gyerekekkel. Központi irodaként is működünk, illetve a budapesti régió tartozik hozzánk. Az a dolgunk, hogy adjunk egy alapot az utánpótlásnak, hogy a fiatalok megszeressék a sportot, mert ez a legfontosabb. Ha valaki ebből kiindulva élsportoló lesz, az egy nagy siker, de ha csak rendszeresen lejár majd futni, az is fantasztikus dolog.

– Azt nyilatkozta, hogy az edzőség nem vonza, viszont a sportággal továbbra is szívesen együttműködne…..

– Valóban, az edző csak pár emberrel foglalkozik, akiknek bizonyos értelemben ki is szolgáltatott és sokat kell távol lennie , ami már szintén nem az én asztalom. Ennél jóval átfogóbban szeretnék sportolókkal foglalkozni és erre úgy néz ki, hogy kajak-kenu világában is módom nyílhat, a Dunakanyar-régió területi képviselőjeként.

– Lazítani is volt már némi ideje? Olyan dolgokra, amiket köztudottan szeret: mozi, főzés, vitorlázás…?

– Azokra mindig volt! De az az igazság, hogy most ugyanolyan komolyan veszem a dolgokat, mint eddig: nagyon sok mindent el kell sajátítanom és kicsit türelmetlen vagyok. A speciális tudásom még nincs meg, ott még nem tartok, de mindent megteszek azért, hogy ez minél előbb sikerüljön. Emiatt van bennem egy kis feszültség , hiszen már nem csak egy ember sorsáért tartozom felelősséggel, hanem rengeteg gyerekről van szó. Úgyhogy nem lazább a helyzet, csak más.

– Az olimpia utáni időszakban volt egy olyan kijelentése, hogy „ magamon kívül kerültem egy kicsit”. Azóta visszatalált?

– Igen. Bár ugye éppen most produkáltam egy olyan tényezőt, hogy nem vagyok birtokában minden tudásnak, amire szükségem van. Nem tudom, lesz-e egyáltalán ilyen, valahol remélem is, hogy nem, hiszen az ember élete végéig tanul és tapasztal, illetve rádöbben, mennyi mindent nem ismer még. Éppen úgy, mint például ha valaki elmegy külföldre és meglát egy gyönyörű új tájat, arra gondol: Úristen, milyen nagy a világ és mennyi ilyen szép hely lehet még…  Most azt mondhatni, kívül kerültem a komfortzónámon egy ideje  –  de ezt élvezem.

– A két karján London óta ott áll megörökítve egy jelmondat: „Hold fast”. Miben lesz kitartó most, hogy befejezte a kajakozást?

– Az elveimben és a hozzáállásomban. Ugyanúgy, mint eddig.