“Még mindig a lelkesedés visz előre”

Nem ez az első meglepetés, ami a pályám során ért, de az egyik legváratlanabb és leginkább jóleső – mondja a hetven esztendős Kovács László. Az NKM Szeged rangidős edzőjét - aki bő négy évtized alatt számos bajnokot segített hozzá a győzelemhez idehaza és külföldön is - életműdíjjal tüntette ki a szerb szövetség.

Hír

– Valóban, nagyon váratlan volt, amikor meghívtak Belgrádba. Húsz edzőkollégám volt ott a régiek közül, illetve olyanok, akikkel versenyeztünk is együtt. Nagyon meghatódtam, amikor átadták a serleget. Aztán meg is ünnepeltük a dolgot egy kis ebéddel, csevapcsicsával.

Ön tíz éves koráig a Vajdaságban élt, beszél szerbül, edzőként, szövetségi kapitányként illetve szaktanácsadóként nemzetközi sikerek elérésében támogatta a szerb, a horvát és a bolgár  versenyzőket. Ennél azonban jóval többről szól egy ilyen díj …  

Én is találgattam hazafelé, mi lehetett az oka ennek az elismerésnek, miért pont én kaptam  életműdíjat, tekintve, hogy még szerb edző sem részesült ilyenben. Az tény, hogy  a vajdasági kajak-kenu sportot körülbelül negyven éve mindenben segítettük. Ahonnan ők indultak, az a mi lehetőségeinkhez és körülményeinkhez képest félelmetes volt. Meséltem is sokszor a gyerekeknek, hogy annak idején én láttam, hol edzett Milan Janics, Natasa apukája. Mindig hívtak ugyanis, hogy menjek, nézzem meg, hogyan készülnek ők odaát. Hát tornaterem helyett egy erdőt találtam, ahol Milan fát vágott meg csinált különféle kezdetleges „erőgépeket”. Nagyon le volt robbanva a szerb kajak-kenu. Azóta pedig nagyon sokat fejlődtek. Nyilvánvaló, hogy a régi versenyzőim emlékeznek arra, hogy ebben milyen segítséget kaptak. Az olimpiai bajnok Mirko Nisovic például, aki a díjat átadta, még ahhoz a korosztályhoz tartozik, akiket ez személyesen érintett. Annak idején mi  nagyon vonzóak  voltunk a számukra. Közel voltunk, meg hát egészen másképp álltunk. A szegedi vízitelep meg a Maty-ér számukra  egy fantáziaszüleménynek számított. Nem is beszélve az akkori menőinkről. Imádták a magyar versenyzőinket; Petrovics Kálmán, Kajner, Páger akkor már nemzetközi szinten is sikereket értek el. A magunk szolid módján tehát segítettünk, amiben tudtunk. Örülök annak, hogy nem felejtettek el és annak is, hogy ennek az egésznek lett egy olyan hozadéka is, hogy Natasa, akit a testvéreivel együtt születése óta ismertem, átkerült hozzánk.

A vele való együttműködés  az egyik meghatározó epizódja az Ön edzői pályájának, még akkor is, ha van némi igazság abban a korábbi kijelentésében, miszerint harminc évet öregedett a vele való munka során…

Tapasztalatból tudom, hogy az  igazán nagy versenyzők más idegrendszerűek. Nem lehet őket a középszerűekkel összehasonlítani vagy egy kalap alá venni. Ők mindig a világ tetején akarnak mozogni vagy olimpiát nyerni és ez nagyon félelmetes dolog az ő részükről és az enyémről is. Ebből is adódik a feszültség. Nem ő volt az első versenyző, akivel konfliktusom volt, de ez egy edzőnél szinte elkerülhetetlen, természetes dolog.

– A küzdelem és a bizonyítási vágy Öntől sem áll távol, hiszen komoly fizikai hátrányból indulva vált élsportolóvá. Hogyan befolyásolta ez a pályáját?

Talán nagyobb akaraterővel rendelkeztem emiatt. Amikor kicsi voltam,  gyermekparalízis miatt lebénult az egyik lábam. Kórházról kórházra vittek és látva a sok gyereket, akik teljesen mozgásképtelenek voltak, mindig az járt a fejemben, hogy orvos szeretnék lenni. Nekem szerencsém volt sokakhoz képest, de a betegség így is nagyon visszavetett. Aztán évek múlva, amikor beleülhettem egy csodálatos kajakba, akkor megfordult velem a világ. Korábban nyolc éves koromig felmentett voltam, azt se tudtam, mi a sport.  De ez a kajakozás megváltoztatott mindent. Az életemet adta vissza.  10 évig voltam válogatott versenyző és amikor ott futottam az olimpikonok közt, sokszor eszembe jutott, honnan indultam.

Innen már magától értetődő volt, hogy edzőként folytatja tovább?

Tulajdonképpen igen. 73’-ban történt, amikor édesapám halálát követően abbahagytam a versenyzést és belevágtam. Úgy, ahogy a kollégáim: a kezdőktől indulva fel a felnőttekig. Szükség volt az edzőkre, főleg, miután Szegeden megindult az olajipar és nagyobb lehetőségek nyíltak. Akkor rá tudtam venni a vezetőket, hogy hozzunk ide komolyabb versenyzőket, meg edzőket is. Abban a csapatban volt Csapó, Svidró, akkor jött ide Kemecsey. Komoly szakmai bázissá erősödött akkor a szegedi egyesület. A fejlődés pedig tovább folytatódott minden tekintetben: ma már 520 gyerek jár ide. Nagyon kemény, kitartó munka járt mindezzel,  és azt is tudjuk, hogy egy edzőnek mi mindenről kell ezért lemondania. Csak egy apró példa: más szülőkhöz hasonlóan szívesen elvitte volna az ember nyaralni a családját, a gyerekeit, de a versenyidény miatt ez mindig kimaradt. De én nem bánok semmit.

Volt idő, amikor vidéki egyesülethez tartozni nem volt igazán előnyös, még akkor sem, ha ott kedvező feltételekkel folyt a munka. Ön is tapasztalt ilyet?

Őszintén szólva, igen. Erősek voltak a fővárosi egyesületi lobbik, a saját versenyzőiket részesítették előnyben. Ifi koromban előfordult, hogy ötször kellett válogatóznom és nyernem, hogy egy Európa-bajnokságon indulhassak. Manapság már szerencsére sokkal jobb  a rendszer. Ami  pedig a vidéki létet illeti: annak is megvan a maga előnye. A vidéki levegő más. Itt nincs akkora rohanás, sokkal több idő jut a versenyzővel való kommunikációra.

Minden edzőnek megvan a maga jellemző munkamódszere, stílusa. Az Öné milyen?

Nekem van egy gyenge pontom, ami azt jelenti, hogy nem  vagyok annyira szigorú. Viszont megértő tudok lenni és ezt a versenyzők díjazzák.  Ami még jellemző rám, az az őszinteség. Ezen  a három tulajdonságon alapszik az én  emberi hozzáállásom.

Azok közé az edzők közé tartozik, akik a mai napig aktívak. Mit gondol, ez minek köszönhető?

Talán csak annak, hogyha az ember ilyen hosszú időn keresztül csinál valamit, meg se fordul a fejében, hogy abbahagyja. Nagy motivációt jelentett számomra, amikor Kárász Anna hozzám került és ugyanilyen motivált vagyok most is a jelenlegi ifjúsági és U23-a versenyzőim révén. Bízom bennük. Ott kell lenni mellettük, mert meg akarják csinálni azt, amit valamikor mi is. Engem még mindig a lelkesedés visz előre. Remélem, hogy egy darabig még helyt tudok állni, aztán majd szurkoló leszek.

Mivel indítaná útnak azokat az ifjú edzőket, akik manapság kezdik ezt a pályát?

Ne csak az eredményesség legyen a cél. Bármilyen jól dolgoznak, időnként találkozhatnak a sikertelenséggel és akkor tudni kell mindig újrakezdeni. És a legfontosabb: csak az vágjon bele, aki szívvel-lélekkel tudja csinálni.

fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba

Drámai hajrá a Dusin

Továbbra is remekül szerepelnek a magyarok a világ egyik legveszélyesebb kajakversenyén, a Dél-Afrikában zajló Dusi Marathonon.

Hír

A nyitónap után a második napon 43 kilométer várt a mezőnyre. A péntek pedig így indult Dél-Afrikában:

A férfi párosoknál Boros Adrián a dél-afrikai Carl Foscherrel egy hajóban három másik kettőssel szinte együtt ért a célba. Hivatalosan Borosék másodikként végeztek a világ legjobbjainak tartott Hank McGregor, Andy Birkett egység mögött.

A női párosok versenyében a csütörtökihez hasonlóan a harmadikként zárta a napot Kiszli Vanda a dél-afrikai Jenna Warddal a Jordan Peek, Cana Peek és a Bridgitte Hartley, Christie Mackenzie kettős mögött.

A vegyes párosoknál a második helyről várta a napot Czéllai Zsófia és Brandon van der Walt, a magyar, dél-afrikai kettősnek sikerült ledolgoznia valamennyit hátrányából, és továbbra is a második helyen áll.

Rövidesen jelentkezünk a helyszínről is tudósítással.

Boros Adrián még az első nap után nyilatkozott stábunknak:

A szombati zárónapon 36 kilométer vár a mezőnyre.

Jégsárkányok lepték el a Városligeti Műjeget

Hatalmas sikerrel zárul az I. Jégsárkány Kupa, amelyet a Városligeti Műjégpályán rendezett meg a Magyar Kajak-Kenu Szövetség pénteken késő este.

Hír

A csípős hideg és a késői időpont ellenére több százan eljöttek az impozáns környezetben, a Vajdahunyad vára tövében tartott rendhagyó eseményre, amelyen a rendezők által biztosított, élekre szerelt sárkányhajókban, speciális evezőkkel versenyeztek a résztvevők, így szezonon kívül is találkozhattak versenykörülmények között a sárkányhajósok.

Összesen 16 csapat nevezett, a négy futamból az első kettő jutott a középdöntőbe, majd rendeztek D, C, B és A döntőt is, végül a váci Dunai Sárkányok győztek. „Életemben először ültem ilyen jégsárkányban, hatalmas élmény volt – kezdte közvetlenül a célbaérés után a győztes csapat egyik tagja. – Sárkányhajózunk, de ez azért más mozgást igényel, a vízen előre teszed a lapátot és húzod magad, itt pedig lökni kellett a hajót. Nagyszerűen éreztük magunkat ezen a csodálatosan helyszínen, köszönjük a szervezőknek! Ha lesz jövőre is ilyen, biztosan eljövünk, hogy megvédjük a címünket.”

Patyi Melinda, a sárkányhajó szakág vezetője is elégedetten konstatálta a rendezvény sikerességét. „Nagyon boldog vagyok, hogy a sok nevező csapat mellett a nézők is ilyen szép számmal kilátogattak. Maga a jégsárkány két éve létezik, az idén januárban volt belőle először világbajnokság, gondoltuk, megpróbáljuk meghonosítani Magyarországon is, és mivel a vízen elég erősek vagyunk sárkányhajóban is, így reméljük, hogy jégsárkányban is egyre jobbak leszünk. Felkészülni nem könnyű, hiszen kevés eszköz van még rá Magyarországon, de szeretnénk jövőre is megrendezni az eseményt, hogy legalább versenykörülmények között tudjanak gyakorolni a csapatok.”

Galériánk az eseményről ide kattintva nézhető meg.