Mégse

“Még mindig a lelkesedés visz előre”

Nem ez az első meglepetés, ami a pályám során ért, de az egyik legváratlanabb és leginkább jóleső – mondja a hetven esztendős Kovács László. Az NKM Szeged rangidős edzőjét - aki bő négy évtized alatt számos bajnokot segített hozzá a győzelemhez idehaza és külföldön is - életműdíjjal tüntette ki a szerb szövetség.

Hír

– Valóban, nagyon váratlan volt, amikor meghívtak Belgrádba. Húsz edzőkollégám volt ott a régiek közül, illetve olyanok, akikkel versenyeztünk is együtt. Nagyon meghatódtam, amikor átadták a serleget. Aztán meg is ünnepeltük a dolgot egy kis ebéddel, csevapcsicsával.

Ön tíz éves koráig a Vajdaságban élt, beszél szerbül, edzőként, szövetségi kapitányként illetve szaktanácsadóként nemzetközi sikerek elérésében támogatta a szerb, a horvát és a bolgár  versenyzőket. Ennél azonban jóval többről szól egy ilyen díj …  

Én is találgattam hazafelé, mi lehetett az oka ennek az elismerésnek, miért pont én kaptam  életműdíjat, tekintve, hogy még szerb edző sem részesült ilyenben. Az tény, hogy  a vajdasági kajak-kenu sportot körülbelül negyven éve mindenben segítettük. Ahonnan ők indultak, az a mi lehetőségeinkhez és körülményeinkhez képest félelmetes volt. Meséltem is sokszor a gyerekeknek, hogy annak idején én láttam, hol edzett Milan Janics, Natasa apukája. Mindig hívtak ugyanis, hogy menjek, nézzem meg, hogyan készülnek ők odaát. Hát tornaterem helyett egy erdőt találtam, ahol Milan fát vágott meg csinált különféle kezdetleges „erőgépeket”. Nagyon le volt robbanva a szerb kajak-kenu. Azóta pedig nagyon sokat fejlődtek. Nyilvánvaló, hogy a régi versenyzőim emlékeznek arra, hogy ebben milyen segítséget kaptak. Az olimpiai bajnok Mirko Nisovic például, aki a díjat átadta, még ahhoz a korosztályhoz tartozik, akiket ez személyesen érintett. Annak idején mi  nagyon vonzóak  voltunk a számukra. Közel voltunk, meg hát egészen másképp álltunk. A szegedi vízitelep meg a Maty-ér számukra  egy fantáziaszüleménynek számított. Nem is beszélve az akkori menőinkről. Imádták a magyar versenyzőinket; Petrovics Kálmán, Kajner, Páger akkor már nemzetközi szinten is sikereket értek el. A magunk szolid módján tehát segítettünk, amiben tudtunk. Örülök annak, hogy nem felejtettek el és annak is, hogy ennek az egésznek lett egy olyan hozadéka is, hogy Natasa, akit a testvéreivel együtt születése óta ismertem, átkerült hozzánk.

A vele való együttműködés  az egyik meghatározó epizódja az Ön edzői pályájának, még akkor is, ha van némi igazság abban a korábbi kijelentésében, miszerint harminc évet öregedett a vele való munka során…

Tapasztalatból tudom, hogy az  igazán nagy versenyzők más idegrendszerűek. Nem lehet őket a középszerűekkel összehasonlítani vagy egy kalap alá venni. Ők mindig a világ tetején akarnak mozogni vagy olimpiát nyerni és ez nagyon félelmetes dolog az ő részükről és az enyémről is. Ebből is adódik a feszültség. Nem ő volt az első versenyző, akivel konfliktusom volt, de ez egy edzőnél szinte elkerülhetetlen, természetes dolog.

– A küzdelem és a bizonyítási vágy Öntől sem áll távol, hiszen komoly fizikai hátrányból indulva vált élsportolóvá. Hogyan befolyásolta ez a pályáját?

Talán nagyobb akaraterővel rendelkeztem emiatt. Amikor kicsi voltam,  gyermekparalízis miatt lebénult az egyik lábam. Kórházról kórházra vittek és látva a sok gyereket, akik teljesen mozgásképtelenek voltak, mindig az járt a fejemben, hogy orvos szeretnék lenni. Nekem szerencsém volt sokakhoz képest, de a betegség így is nagyon visszavetett. Aztán évek múlva, amikor beleülhettem egy csodálatos kajakba, akkor megfordult velem a világ. Korábban nyolc éves koromig felmentett voltam, azt se tudtam, mi a sport.  De ez a kajakozás megváltoztatott mindent. Az életemet adta vissza.  10 évig voltam válogatott versenyző és amikor ott futottam az olimpikonok közt, sokszor eszembe jutott, honnan indultam.

Innen már magától értetődő volt, hogy edzőként folytatja tovább?

Tulajdonképpen igen. 73’-ban történt, amikor édesapám halálát követően abbahagytam a versenyzést és belevágtam. Úgy, ahogy a kollégáim: a kezdőktől indulva fel a felnőttekig. Szükség volt az edzőkre, főleg, miután Szegeden megindult az olajipar és nagyobb lehetőségek nyíltak. Akkor rá tudtam venni a vezetőket, hogy hozzunk ide komolyabb versenyzőket, meg edzőket is. Abban a csapatban volt Csapó, Svidró, akkor jött ide Kemecsey. Komoly szakmai bázissá erősödött akkor a szegedi egyesület. A fejlődés pedig tovább folytatódott minden tekintetben: ma már 520 gyerek jár ide. Nagyon kemény, kitartó munka járt mindezzel,  és azt is tudjuk, hogy egy edzőnek mi mindenről kell ezért lemondania. Csak egy apró példa: más szülőkhöz hasonlóan szívesen elvitte volna az ember nyaralni a családját, a gyerekeit, de a versenyidény miatt ez mindig kimaradt. De én nem bánok semmit.

Volt idő, amikor vidéki egyesülethez tartozni nem volt igazán előnyös, még akkor sem, ha ott kedvező feltételekkel folyt a munka. Ön is tapasztalt ilyet?

Őszintén szólva, igen. Erősek voltak a fővárosi egyesületi lobbik, a saját versenyzőiket részesítették előnyben. Ifi koromban előfordult, hogy ötször kellett válogatóznom és nyernem, hogy egy Európa-bajnokságon indulhassak. Manapság már szerencsére sokkal jobb  a rendszer. Ami  pedig a vidéki létet illeti: annak is megvan a maga előnye. A vidéki levegő más. Itt nincs akkora rohanás, sokkal több idő jut a versenyzővel való kommunikációra.

Minden edzőnek megvan a maga jellemző munkamódszere, stílusa. Az Öné milyen?

Nekem van egy gyenge pontom, ami azt jelenti, hogy nem  vagyok annyira szigorú. Viszont megértő tudok lenni és ezt a versenyzők díjazzák.  Ami még jellemző rám, az az őszinteség. Ezen  a három tulajdonságon alapszik az én  emberi hozzáállásom.

Azok közé az edzők közé tartozik, akik a mai napig aktívak. Mit gondol, ez minek köszönhető?

Talán csak annak, hogyha az ember ilyen hosszú időn keresztül csinál valamit, meg se fordul a fejében, hogy abbahagyja. Nagy motivációt jelentett számomra, amikor Kárász Anna hozzám került és ugyanilyen motivált vagyok most is a jelenlegi ifjúsági és U23-a versenyzőim révén. Bízom bennük. Ott kell lenni mellettük, mert meg akarják csinálni azt, amit valamikor mi is. Engem még mindig a lelkesedés visz előre. Remélem, hogy egy darabig még helyt tudok állni, aztán majd szurkoló leszek.

Mivel indítaná útnak azokat az ifjú edzőket, akik manapság kezdik ezt a pályát?

Ne csak az eredményesség legyen a cél. Bármilyen jól dolgoznak, időnként találkozhatnak a sikertelenséggel és akkor tudni kell mindig újrakezdeni. És a legfontosabb: csak az vágjon bele, aki szívvel-lélekkel tudja csinálni.

fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba

Bemutatták a Sport 2018 évkönyvet

A budapesti Larus étteremben hétfőn bemutatták a Sport 2018 évkönyvet. A Magyar Olimpiai Bizottság kiadványát Vékássy Bálint főtitkár és Szöllősi György, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke méltatta. A könyv szereplői közül részt vett az eseményen Knoch Viktor és Péni István is.

Hír

Vékássy Bálint azt mondta, a sportújságírók családja az olimpiai családhoz tartozik. Emlékeztetett, hogy éppen harminc éve, a szöuli olimpia után jelent meg az első hasonló kötet, akkor Dél-Korea került fókuszba, csakúgy, mint idén, a phjongcshangi téli olimpia kapcsán. „A magyar rövidpályás gyorskorcsolyázók sikere zseniális példája annak, hogy jó sportmenedzsmenttel hogyan lehet egy sportágat a nulláról indulva az olimpiai aranyig elvinni. Ez a sportág ezt 30 év alatt megcsinálta” – mondta a főtitkár. Hozzátette: a sportévkönyv megjelenése a karácsony közeledtét és egyben év végi számvetést is jelent.

Az ifjúsági olimpiáról a sportvezető azt mondta, Buenos Airesben hatványozottan jó volt magyarnak lenni, nagyon összetartó volt a csapat, a sportolók, az edzők szurkoltak egymásnak, remek volt a hangulat. Vékássy Bálint köszönetet mondott az újságíróknak, akik „hóban, fagyban, kánikulában” tudósítanak a sporteseményekről, közvetítve ezeket a szurkolóknak, s azt kívánta: 2019-ben is legyen elég muníció a kötet megalkotásához.

„Örülök, hogy a főtitkár úr családtagként köszöntött minket” – jelentette ki Szöllősi György. A Magyar Sportújságírók Szövetségének (MSÚSZ) elnöke kiemelte, hogy ezt a projektet mindenki a magáénak érzi, sportolóként és szerzőként is nagy megtiszteltetés a sportévkönyv szereplőjének lenni minden évben.

Nagy megtiszteltetés, hogy ebben az esztendőben is szerkesztő csapatunkat bízta meg a Magyar Olimpiai Bizottság a sportévkönyv elkészítésére. Szeretném kiemelni Báthori Zsófiát, aki ennek a kiadványnak a szíve-lelke, Dobos Sándor szerkesztő kollégámat, Keczeli Zoltán művészeti vezetőt, Szalmás Péter képszerkesztőt, Vasvári Ferencet, akik voltaképpen a munkafolyamatok nyári megkezdésétől a nyomdába adásig szinte minden nap hozzátettek valamit ahhoz, hogy megfelelő nívóban készülhessen el a könyv. És természetesen köszönöm minden szerzőnek, legyen szó cikkíróról vagy fotósról, hogy fantasztikus anyagokkal töltötték meg az oldalakat!” – fogalmazott Amler Zoltán, a Sport 2018 főszerkesztője, aki hozzátette: ezúttal is 512 oldalon taglalja a könyv az esztendő történéseit, 36 oldal mellékletben találhatóak meg az eredmények, egymillió karaktert és több mint hatszáz képet tartalmaz a kiadvány.

„Igyekeztünk ezúttal is többfajta műfajú írásokkal megtölteni a könyvet, szubjektív anyagok, glosszák, interjúk teszik teljessé, és természetesen külön kell említeni a sporttörténelmi phjongcshangi diadal feldolgozását. A gyorskoris fiúkkal és az őket felkészítő szakemberekkel kapcsolatos írásokhoz exkluzív fotózást rendeltünk – Baksa Norbert fotóművész szenzációs képeket készített, amelyek nagy örömünkre a főszereplőket is örömmel töltött el” – említetett még Amler Zoltán.

forrás: olimpia.hu

Ők lesznek a Jövő Reménységei

A Kolonics György Alapítvány kuratóriuma a beérkezett pályázatok megismerése és tanulmányozása után meghozta döntését a 2019-es Jövő Reménységei program nyerteseit illetően.

Hír

A felhívásra idén összesen 27 pályázat érkezett, a döntés során pedig három fő szempontot vett figyelembe a kuratórium: az eredményességet, a tanulmányi eredményeket és a rászorultsági faktort. Miután Hüttner Csaba, a magyar kajak-kenu válogatott szövetségi kapitánya beszámolt a sportolók idei eredményeiről, a kuratóriumi tagok – figyelembe véve a másik két szempontot – megtették a maguk javaslatait. Íme a nyertesek!

Női kajak:
Kőhalmi Emese, Központi Sport- és Ifjúsági Egyesület
Máró Anna, Tiszaújvárosi Kajak-Kenu és Sárkányhajó Egyesület

Női kenu:
Csorba Zsófia, Szegedi Vízisport Egyesület
Gönczöl Laura, PACS-PACS SE

Férfi kajak:
Erdélyi Tamás, Győri Vízisport Egyesület
Nagy Raul, Tolnai Kajak-Kenu SE

Férfi kenu:
Besenyei Ádám, Merkapt Mekler ITSE
Csanki Márk, Szegedi Vízisport Egyesület

„Azon túl, hogy a programban lehetőségünk van a fiataloknak tényleges támogatást nyújtani, nagyon örömteli végigolvasni a beérkezett pályamunkákat. Jó látni, hogy

a fiatalok veszik a fáradságot, átgondolják és leírják a gondolataikat saját magukról.

És bár döntést kell hozni, azt többször hangsúlyozták a kurátorok, hogy a pályázók közül mindannyian megérdemelnék a támogatást” – összegezte a döntést Csabai Edvin, az alapítvány elnöke.