“Még mindig a lelkesedés visz előre”

Nem ez az első meglepetés, ami a pályám során ért, de az egyik legváratlanabb és leginkább jóleső – mondja a hetven esztendős Kovács László. Az NKM Szeged rangidős edzőjét - aki bő négy évtized alatt számos bajnokot segített hozzá a győzelemhez idehaza és külföldön is - életműdíjjal tüntette ki a szerb szövetség.

Hír

– Valóban, nagyon váratlan volt, amikor meghívtak Belgrádba. Húsz edzőkollégám volt ott a régiek közül, illetve olyanok, akikkel versenyeztünk is együtt. Nagyon meghatódtam, amikor átadták a serleget. Aztán meg is ünnepeltük a dolgot egy kis ebéddel, csevapcsicsával.

Ön tíz éves koráig a Vajdaságban élt, beszél szerbül, edzőként, szövetségi kapitányként illetve szaktanácsadóként nemzetközi sikerek elérésében támogatta a szerb, a horvát és a bolgár  versenyzőket. Ennél azonban jóval többről szól egy ilyen díj …  

Én is találgattam hazafelé, mi lehetett az oka ennek az elismerésnek, miért pont én kaptam  életműdíjat, tekintve, hogy még szerb edző sem részesült ilyenben. Az tény, hogy  a vajdasági kajak-kenu sportot körülbelül negyven éve mindenben segítettük. Ahonnan ők indultak, az a mi lehetőségeinkhez és körülményeinkhez képest félelmetes volt. Meséltem is sokszor a gyerekeknek, hogy annak idején én láttam, hol edzett Milan Janics, Natasa apukája. Mindig hívtak ugyanis, hogy menjek, nézzem meg, hogyan készülnek ők odaát. Hát tornaterem helyett egy erdőt találtam, ahol Milan fát vágott meg csinált különféle kezdetleges „erőgépeket”. Nagyon le volt robbanva a szerb kajak-kenu. Azóta pedig nagyon sokat fejlődtek. Nyilvánvaló, hogy a régi versenyzőim emlékeznek arra, hogy ebben milyen segítséget kaptak. Az olimpiai bajnok Mirko Nisovic például, aki a díjat átadta, még ahhoz a korosztályhoz tartozik, akiket ez személyesen érintett. Annak idején mi  nagyon vonzóak  voltunk a számukra. Közel voltunk, meg hát egészen másképp álltunk. A szegedi vízitelep meg a Maty-ér számukra  egy fantáziaszüleménynek számított. Nem is beszélve az akkori menőinkről. Imádták a magyar versenyzőinket; Petrovics Kálmán, Kajner, Páger akkor már nemzetközi szinten is sikereket értek el. A magunk szolid módján tehát segítettünk, amiben tudtunk. Örülök annak, hogy nem felejtettek el és annak is, hogy ennek az egésznek lett egy olyan hozadéka is, hogy Natasa, akit a testvéreivel együtt születése óta ismertem, átkerült hozzánk.

A vele való együttműködés  az egyik meghatározó epizódja az Ön edzői pályájának, még akkor is, ha van némi igazság abban a korábbi kijelentésében, miszerint harminc évet öregedett a vele való munka során…

Tapasztalatból tudom, hogy az  igazán nagy versenyzők más idegrendszerűek. Nem lehet őket a középszerűekkel összehasonlítani vagy egy kalap alá venni. Ők mindig a világ tetején akarnak mozogni vagy olimpiát nyerni és ez nagyon félelmetes dolog az ő részükről és az enyémről is. Ebből is adódik a feszültség. Nem ő volt az első versenyző, akivel konfliktusom volt, de ez egy edzőnél szinte elkerülhetetlen, természetes dolog.

– A küzdelem és a bizonyítási vágy Öntől sem áll távol, hiszen komoly fizikai hátrányból indulva vált élsportolóvá. Hogyan befolyásolta ez a pályáját?

Talán nagyobb akaraterővel rendelkeztem emiatt. Amikor kicsi voltam,  gyermekparalízis miatt lebénult az egyik lábam. Kórházról kórházra vittek és látva a sok gyereket, akik teljesen mozgásképtelenek voltak, mindig az járt a fejemben, hogy orvos szeretnék lenni. Nekem szerencsém volt sokakhoz képest, de a betegség így is nagyon visszavetett. Aztán évek múlva, amikor beleülhettem egy csodálatos kajakba, akkor megfordult velem a világ. Korábban nyolc éves koromig felmentett voltam, azt se tudtam, mi a sport.  De ez a kajakozás megváltoztatott mindent. Az életemet adta vissza.  10 évig voltam válogatott versenyző és amikor ott futottam az olimpikonok közt, sokszor eszembe jutott, honnan indultam.

Innen már magától értetődő volt, hogy edzőként folytatja tovább?

Tulajdonképpen igen. 73’-ban történt, amikor édesapám halálát követően abbahagytam a versenyzést és belevágtam. Úgy, ahogy a kollégáim: a kezdőktől indulva fel a felnőttekig. Szükség volt az edzőkre, főleg, miután Szegeden megindult az olajipar és nagyobb lehetőségek nyíltak. Akkor rá tudtam venni a vezetőket, hogy hozzunk ide komolyabb versenyzőket, meg edzőket is. Abban a csapatban volt Csapó, Svidró, akkor jött ide Kemecsey. Komoly szakmai bázissá erősödött akkor a szegedi egyesület. A fejlődés pedig tovább folytatódott minden tekintetben: ma már 520 gyerek jár ide. Nagyon kemény, kitartó munka járt mindezzel,  és azt is tudjuk, hogy egy edzőnek mi mindenről kell ezért lemondania. Csak egy apró példa: más szülőkhöz hasonlóan szívesen elvitte volna az ember nyaralni a családját, a gyerekeit, de a versenyidény miatt ez mindig kimaradt. De én nem bánok semmit.

Volt idő, amikor vidéki egyesülethez tartozni nem volt igazán előnyös, még akkor sem, ha ott kedvező feltételekkel folyt a munka. Ön is tapasztalt ilyet?

Őszintén szólva, igen. Erősek voltak a fővárosi egyesületi lobbik, a saját versenyzőiket részesítették előnyben. Ifi koromban előfordult, hogy ötször kellett válogatóznom és nyernem, hogy egy Európa-bajnokságon indulhassak. Manapság már szerencsére sokkal jobb  a rendszer. Ami  pedig a vidéki létet illeti: annak is megvan a maga előnye. A vidéki levegő más. Itt nincs akkora rohanás, sokkal több idő jut a versenyzővel való kommunikációra.

Minden edzőnek megvan a maga jellemző munkamódszere, stílusa. Az Öné milyen?

Nekem van egy gyenge pontom, ami azt jelenti, hogy nem  vagyok annyira szigorú. Viszont megértő tudok lenni és ezt a versenyzők díjazzák.  Ami még jellemző rám, az az őszinteség. Ezen  a három tulajdonságon alapszik az én  emberi hozzáállásom.

Azok közé az edzők közé tartozik, akik a mai napig aktívak. Mit gondol, ez minek köszönhető?

Talán csak annak, hogyha az ember ilyen hosszú időn keresztül csinál valamit, meg se fordul a fejében, hogy abbahagyja. Nagy motivációt jelentett számomra, amikor Kárász Anna hozzám került és ugyanilyen motivált vagyok most is a jelenlegi ifjúsági és U23-a versenyzőim révén. Bízom bennük. Ott kell lenni mellettük, mert meg akarják csinálni azt, amit valamikor mi is. Engem még mindig a lelkesedés visz előre. Remélem, hogy egy darabig még helyt tudok állni, aztán majd szurkoló leszek.

Mivel indítaná útnak azokat az ifjú edzőket, akik manapság kezdik ezt a pályát?

Ne csak az eredményesség legyen a cél. Bármilyen jól dolgoznak, időnként találkozhatnak a sikertelenséggel és akkor tudni kell mindig újrakezdeni. És a legfontosabb: csak az vágjon bele, aki szívvel-lélekkel tudja csinálni.

fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba

Időbüntetés és hajótörés a maratoni ob-n

Komoly izgalmak döntöttek a női párosok versenyében a szegedi maratoni kajak-kenu országos bajnokságon, amely egyben válogató a júliusi, horvátországi Európa-bajnokságra is.

Hír

A sokszoros világbajnok Csay Renáta, Bara Alexandra kettős a 26 kilométeres távon sokáig együtt haladt az élen a világbajnoki címvédő Mihalik Sára, Kiszli Vanda és a Czéllai-Vörös Zsófia, Kovács Petra párossal, ám Csayék 800 méterrel a vége előtt félperces időbüntetést kaptak, miután az itatózacskójukat a vízbe dobták, ezért pedig büntetést jár. A Mihalik, Kiszli páros így 26 másodperces előnnyel megnyerte a versenyt.

Ennek ellenére a másodikként célba ért Csay, Bara egység is indulhat az Eb-n, mivel minden versenyszámban az első kettő vehet részt a kontinenstornán. A Czéllai-Vörös, Kovács páros hajója eltört, ők lemaradtak, de a dobogóra így is sikerült felállniuk.

“Rajt után egyből Reniék vízére kerültünk – kezdte Kiszli Vanda. – A második futásnál leszakadtak Zsófiék is tőlünk, majd váltott vízen haladtunk Reniékkel. Az utolsó futásnál szóltak a versenybírók, hogy Reniék büntetést kaptak, amin én nagyon meglepődtem, és bánom is, hogy így dőlt el a verseny. Egy kemény finisre számítottam a két hajó között, de sajnos ebbe a küzdelembe beleszóltak a versenybírók.”

A férfiaknál a 30 kilométeres távot a 2015-ös világbajnok, de azóta is az összes vébén érmet szerző Boros Adrián, Solti László kettős tette meg a leggyorsabban, több mint egy perccel megelőzve a szintén Eb-induló Mészáros Márton, Aranyosi Gábor párost.

A férfi kenusoknál a világbajnoki címvédő Kövér Márton, Dóczé Ádám egység nem tudott elindulni, mivel Kövér térdsérüléssel küzd, távollétükben a Nagy Gergely, Laczó Dániel kettős nyert a Párkányi Marcell, Szatmári Solt páros előtt a 26 kilométeres versenyben.

A női kenusok maratoni ob-futamait jövő pénteken rendezik meg Győrben.

Hajszálra a négyesek a közvetlen döntőtől

Az 500-as kajaknégyesek a nőknél és a férfiaknál is hatalmas csatát vívtak az előfutamokban, de mind a négy magyar egység a középdöntőben folytathatja a szegedi Világkupán.

Hír

A szombat délutáni programban csak elő- és középfutamokat rendeztek a Maty-éren. A női kajak négyesek 500 méteres előfutamában a Lucz D., Medveczky, Takács, Vad Európa-bajnok kvartett 0,04 mp-cel maradt el a futamgyőztes portugáloktól, így a középdöntőbe jutott, akárcsak a Racskó, Katrinecz, Szabó, Gamsjager egység.

A férfiak ugyanezen számában a most először összeültetett két négyes egyaránt 0,1 másodperccel maradt el az első helytől, így az automatikus döntőtől. A Tótka, Molnár, Mozgi, Somorácz egység egyébként futamában jobb időt ment, mint a Balaska, Birkás, Dudás, Kuli hajó, de mindkét négyes ugyanúgy a középdöntőben folytathatja.

Férfi kajak egyes 500 méteren Kopasz Bálint és Noé Zsombor is bejutott egyből az előfutamból a fináléba.

Női 200 egyesben Lucz Anna és testvére, Lucz Dóra is középdöntős, akárcsak Apagyi Levente (K1 200), Csizmadia Kolos (K1 200), Hajdu Jonatán (C1 200), Korisánszky Dávid (C1 200), Nagy Bianka (C1 500), Lakatos Zsanett (C1 500), Bodonyi András (C1 500) és Kiss Balázs (C1 500).

Vasárnap 15 A döntőt rendeznek a szegedi Világkupa zárónapján.

Kilenc döntőben hat magyar érem

Hat érmet szerzett a magyar kajak-kenu válogatott a szegedi Világkupa szombati versenynapján, amelyen összesen kilenc döntőt rendeztek. A magyar csapat így nyolc éremnél, a paraérmeket is beleszámolva, már tizenegynél jár a szezon első nemzetközi versenyén.