Mégse

“Még mindig a lelkesedés visz előre”

Nem ez az első meglepetés, ami a pályám során ért, de az egyik legváratlanabb és leginkább jóleső – mondja a hetven esztendős Kovács László. Az NKM Szeged rangidős edzőjét - aki bő négy évtized alatt számos bajnokot segített hozzá a győzelemhez idehaza és külföldön is - életműdíjjal tüntette ki a szerb szövetség.

Hír

– Valóban, nagyon váratlan volt, amikor meghívtak Belgrádba. Húsz edzőkollégám volt ott a régiek közül, illetve olyanok, akikkel versenyeztünk is együtt. Nagyon meghatódtam, amikor átadták a serleget. Aztán meg is ünnepeltük a dolgot egy kis ebéddel, csevapcsicsával.

Ön tíz éves koráig a Vajdaságban élt, beszél szerbül, edzőként, szövetségi kapitányként illetve szaktanácsadóként nemzetközi sikerek elérésében támogatta a szerb, a horvát és a bolgár  versenyzőket. Ennél azonban jóval többről szól egy ilyen díj …  

Én is találgattam hazafelé, mi lehetett az oka ennek az elismerésnek, miért pont én kaptam  életműdíjat, tekintve, hogy még szerb edző sem részesült ilyenben. Az tény, hogy  a vajdasági kajak-kenu sportot körülbelül negyven éve mindenben segítettük. Ahonnan ők indultak, az a mi lehetőségeinkhez és körülményeinkhez képest félelmetes volt. Meséltem is sokszor a gyerekeknek, hogy annak idején én láttam, hol edzett Milan Janics, Natasa apukája. Mindig hívtak ugyanis, hogy menjek, nézzem meg, hogyan készülnek ők odaát. Hát tornaterem helyett egy erdőt találtam, ahol Milan fát vágott meg csinált különféle kezdetleges „erőgépeket”. Nagyon le volt robbanva a szerb kajak-kenu. Azóta pedig nagyon sokat fejlődtek. Nyilvánvaló, hogy a régi versenyzőim emlékeznek arra, hogy ebben milyen segítséget kaptak. Az olimpiai bajnok Mirko Nisovic például, aki a díjat átadta, még ahhoz a korosztályhoz tartozik, akiket ez személyesen érintett. Annak idején mi  nagyon vonzóak  voltunk a számukra. Közel voltunk, meg hát egészen másképp álltunk. A szegedi vízitelep meg a Maty-ér számukra  egy fantáziaszüleménynek számított. Nem is beszélve az akkori menőinkről. Imádták a magyar versenyzőinket; Petrovics Kálmán, Kajner, Páger akkor már nemzetközi szinten is sikereket értek el. A magunk szolid módján tehát segítettünk, amiben tudtunk. Örülök annak, hogy nem felejtettek el és annak is, hogy ennek az egésznek lett egy olyan hozadéka is, hogy Natasa, akit a testvéreivel együtt születése óta ismertem, átkerült hozzánk.

A vele való együttműködés  az egyik meghatározó epizódja az Ön edzői pályájának, még akkor is, ha van némi igazság abban a korábbi kijelentésében, miszerint harminc évet öregedett a vele való munka során…

Tapasztalatból tudom, hogy az  igazán nagy versenyzők más idegrendszerűek. Nem lehet őket a középszerűekkel összehasonlítani vagy egy kalap alá venni. Ők mindig a világ tetején akarnak mozogni vagy olimpiát nyerni és ez nagyon félelmetes dolog az ő részükről és az enyémről is. Ebből is adódik a feszültség. Nem ő volt az első versenyző, akivel konfliktusom volt, de ez egy edzőnél szinte elkerülhetetlen, természetes dolog.

– A küzdelem és a bizonyítási vágy Öntől sem áll távol, hiszen komoly fizikai hátrányból indulva vált élsportolóvá. Hogyan befolyásolta ez a pályáját?

Talán nagyobb akaraterővel rendelkeztem emiatt. Amikor kicsi voltam,  gyermekparalízis miatt lebénult az egyik lábam. Kórházról kórházra vittek és látva a sok gyereket, akik teljesen mozgásképtelenek voltak, mindig az járt a fejemben, hogy orvos szeretnék lenni. Nekem szerencsém volt sokakhoz képest, de a betegség így is nagyon visszavetett. Aztán évek múlva, amikor beleülhettem egy csodálatos kajakba, akkor megfordult velem a világ. Korábban nyolc éves koromig felmentett voltam, azt se tudtam, mi a sport.  De ez a kajakozás megváltoztatott mindent. Az életemet adta vissza.  10 évig voltam válogatott versenyző és amikor ott futottam az olimpikonok közt, sokszor eszembe jutott, honnan indultam.

Innen már magától értetődő volt, hogy edzőként folytatja tovább?

Tulajdonképpen igen. 73’-ban történt, amikor édesapám halálát követően abbahagytam a versenyzést és belevágtam. Úgy, ahogy a kollégáim: a kezdőktől indulva fel a felnőttekig. Szükség volt az edzőkre, főleg, miután Szegeden megindult az olajipar és nagyobb lehetőségek nyíltak. Akkor rá tudtam venni a vezetőket, hogy hozzunk ide komolyabb versenyzőket, meg edzőket is. Abban a csapatban volt Csapó, Svidró, akkor jött ide Kemecsey. Komoly szakmai bázissá erősödött akkor a szegedi egyesület. A fejlődés pedig tovább folytatódott minden tekintetben: ma már 520 gyerek jár ide. Nagyon kemény, kitartó munka járt mindezzel,  és azt is tudjuk, hogy egy edzőnek mi mindenről kell ezért lemondania. Csak egy apró példa: más szülőkhöz hasonlóan szívesen elvitte volna az ember nyaralni a családját, a gyerekeit, de a versenyidény miatt ez mindig kimaradt. De én nem bánok semmit.

Volt idő, amikor vidéki egyesülethez tartozni nem volt igazán előnyös, még akkor sem, ha ott kedvező feltételekkel folyt a munka. Ön is tapasztalt ilyet?

Őszintén szólva, igen. Erősek voltak a fővárosi egyesületi lobbik, a saját versenyzőiket részesítették előnyben. Ifi koromban előfordult, hogy ötször kellett válogatóznom és nyernem, hogy egy Európa-bajnokságon indulhassak. Manapság már szerencsére sokkal jobb  a rendszer. Ami  pedig a vidéki létet illeti: annak is megvan a maga előnye. A vidéki levegő más. Itt nincs akkora rohanás, sokkal több idő jut a versenyzővel való kommunikációra.

Minden edzőnek megvan a maga jellemző munkamódszere, stílusa. Az Öné milyen?

Nekem van egy gyenge pontom, ami azt jelenti, hogy nem  vagyok annyira szigorú. Viszont megértő tudok lenni és ezt a versenyzők díjazzák.  Ami még jellemző rám, az az őszinteség. Ezen  a három tulajdonságon alapszik az én  emberi hozzáállásom.

Azok közé az edzők közé tartozik, akik a mai napig aktívak. Mit gondol, ez minek köszönhető?

Talán csak annak, hogyha az ember ilyen hosszú időn keresztül csinál valamit, meg se fordul a fejében, hogy abbahagyja. Nagy motivációt jelentett számomra, amikor Kárász Anna hozzám került és ugyanilyen motivált vagyok most is a jelenlegi ifjúsági és U23-a versenyzőim révén. Bízom bennük. Ott kell lenni mellettük, mert meg akarják csinálni azt, amit valamikor mi is. Engem még mindig a lelkesedés visz előre. Remélem, hogy egy darabig még helyt tudok állni, aztán majd szurkoló leszek.

Mivel indítaná útnak azokat az ifjú edzőket, akik manapság kezdik ezt a pályát?

Ne csak az eredményesség legyen a cél. Bármilyen jól dolgoznak, időnként találkozhatnak a sikertelenséggel és akkor tudni kell mindig újrakezdeni. És a legfontosabb: csak az vágjon bele, aki szívvel-lélekkel tudja csinálni.

fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba

Elsöprő magyar siker az egyetemi vb-n

Vasárnap délután zárult az Egyetemi Kajak-Kenu Világbajnokság Szolnokon. A 200 méteres döntőkben is a magyar csapat szerepelt a legjobban. A hazai színeket képviselő válogatott 11 arany-, 5 ezüst-, és 4 bronzéremmel zárta a versenyt, ezzel nyert az éremtáblázaton Fehéroroszország és Lengyelország előtt.

Hír

200 méteren egyesben kiválóan teljesítettek a fehérorosz versenyzők. Férfi kajak egyesben Ivan Tsuranau nyert, míg férfi C-1-ben honfitársa, Mikita Miarhuryeu volt a leggyorsabb. Női kenuban, a legrövidebb távon pedig a francia Elore Helle lett a világbajnok.

“Nem rajtoltam jól, nagyon nehéz futam volt, de aztán a táv második felében, egy jó hajrával nyerni tudtam. Nagyon örülök, hogy itt lehetek, a hangulat a francia versenyzők között kiváló és egyébként is

úgy érzem, hogy mindenki örömmel vett részt ezen a versenyen”

– mondta a győztes, aki testnevelő tanárnak tanul egy francia egyetemen.

A magyar csapat friss U23-as világbajnoka, Lucz Anna simán győzőtt kedvenc számában, női kajak egyes 200 méteren. A hazai csapat egyik legjobbja majdnem egy másodperccel nyert a második helyen befutó lengyel Wlodarczyk előtt. A bronzérmet a fehérorosz Aleksievich szerezte meg.

“Sikerült mindent megcsinálni a döntőben, amit akartam. Tudtam indítani 100-nál és a cél előtt 50 méterrel is, ráadásul a rajtom is jól sikerült. Nem számítottam rá, hogy ilyen simán nyerni tudok, mert az U23-as világbajnokság után egy hetet pihentem” – mondta Lucz Anna.

Férfi K-2 200 méteren az olasz Bartolini, La Spina páros nyerte az egyetemi világbajnoki címet, férfi C-2-ben a Kitewski, Brynski összetételű lengyel egység győzött. A női kajak párosoknál Malcsiner Eszter és Katrincez Rita aratott rajt-cél győzelmet, ez a páros már a második egyetemi világbajnoki címét szerezte a hétvégén, miután vasárnap délelőtt megnyerték a K-2 500 méteres versenyt is. A női kenu párosok versenyét pedig Natallia Trukhanovich és Iryna Vikhruk révén Fehéroroszország nyerte meg.

A férfi kajaknégyesek versenyében Spanyolország megszerezte az első aranyérmét. 200 méteren a Pedro Vázquez Llenin, Enrique Adan Hernandez, Carlos Borrás Caldentey, Pol Busquets I Pujolar alkotta négyes nyert aranyérmet, a kenusoknál a Maksim Krysko, Dzianis Patapenka, Ruslan Sazanavets, Ryhor Maisiuk összeállítású fehérorosz csapathajó lett egyetemi világbajnok, míg a zárószámban a magyar női kajaknégyes (Kis Blanka, Somogyi Szilvia, Szénási Zsófia, Sólyom Dóra) győzött a legrövidebb távon.

A záróünnepségen Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke a szervezők nevében megköszönte a részvételt a versenyzőknek, az edzőknek és a versenybíróknak is.

“Az egyetemi világbajnokságok rendszere egy támogatandó, szerethető és fontos dolog.

Remélem, hogy ezen a hétvégén kicsit mi is hozzá tudtunk járulni ennek a mozgalomnak a további sikereihez”

– mondta a zárünnepségen Schmidt Gábor.

Elhunyt Fábián László

Gyászoljuk első olimpiai bajnokunkat, a sportág egyik legnagyobb alakját. Öcsi bácsi Urányi János párjaként lett aranyérmes 1956-ban, nyert több világbajnoki és Európa-bajnoki címet is. Edzőként szintén a csúcsra ért, több olimpiai bajnok kajakos felkészülését segítette. Fábián Lászlót álmában érte a halál, 82 éves volt. Emlékét örökre megőrizzük!

gyász
Hír