Mégse

Lelkiismereti kérdés, hogy jól döntsek

Hetvenöt életév, tizenöt olimpiára való válogatás, számtalan elismerés és megszámlálhatatlanul sok élmény a kajak-kenusok megmérettetéseinek világából. Kovács Béla, a Versenybírói Testület elnöke az 55. idényét kezdte versenybíróként…

Hír

– Mi az, ami ennyi idő után is vonzóvá teszi ezt a hivatást?

– Mindenekelőtt az, hogy ebben a közegben érzem jól magam. Segít abban, hogy lassabban öregedjek, hiszen fiatalok közt vagyok. Az életemhez nőtt ez a tevékenység, így aztán nem is olyan könnyű abbahagyni. Ahogy a civil foglalkozásomhoz is hűséges voltam,  ehhez is az vagyok.

– A sporthoz való kötődése ráadásul  jóval korábban kezdődött…

– Mindig sportoltam; kölyökként a Fradiban fociztam, utána ott bokszoltam, aztán vízilabdáztam a Vörös Meteorban, amit egy idő után kézilabdára váltottam, miután arcfertőzést kaptam a Komjádiban. De volt egy válogatott kajakos  barátom, akivel egy osztályba jártam és az ő hatására végül elkezdtem kajakozni, 1960-ban. Szerencsém volt, mert a nagyok is hamar befogadtak. Sokat számított, hogy a barátom révén a világbajnokok odaengedtek maguk mellé , hogy velük edzhettem, hogy vittek vízen. Biztosan ez is hozzájárult ahhoz, hogy jó eredményeket tudtam kihozni magamból. Meg talán egy kis tehetség is volt bennem, mert hamar állva hagytam olyanokat, akik már évek óta kajakoztak. Nagy dolog volt, hogy egy év után már ifi válogatott tudtam lenni. Emlékszem, ott az első élményem az volt, hogy a válogatott edzésére jött egy lány páros, aminek az egyik tagja nagyon veszekedett a másikkal, egy szép szőke kislánnyal. Később a Dózsában folytattam a pályafutásomat és ott egy egyesületbe kerültem azzal a hangos kajakos lánnyal, akit Rozsnyói Katinak hívtak.

– Versenyzőként Önnek milyen volt a viszonya a versenybírókkal?

– Nekem sose volt velük problémám. Mindig úgy kezdtem, hogy amikor megjött a versenyműsor, megnéztem, kikkel vagyok egy futamban, milyen esélyeim vannak, kire kell vigyázni, kit kell legyőzni, aztán megnéztem, ki indít, kik a versenybírók és kinél meddig lehet elmenni. Engem soha nem zártak ki. Próbálkoztam ugyan, de ésszel. Tudtam, hogy kinél meddig lehet feszíteni a húrt.

– Önnél meddig lehet?

– Hát… következetes vagyok. Ha valamit kimondtam egy technikai értekezleten vagy ha valakit kizárásra javasolnak, akkor konzekvensen végigcsinálom a dolgokat. Olyan nincs, hogy valamit az egyik versenyzőnek megengedek, a másiknak meg nem.

– Gondolom, még ezzel együtt is vannak speciális esetek, amelyek elbírálásánál többre van szükség a szabálykönyv pontos ismereténél…

– Előfordult olyan a pekingi olimpia előtt az utolsó válogatón, hogy a célbaéréskor tanúsított viselkedés miatt kizárásra javasolták a győztes kajak négyest. Annak idején Janics Natasa kezdte, hogy beugrált a hajóból a vízbe a befutást követően és mi ennek véget akartunk vetni. A helyettesem egyébként egy évvel korábban már kizárt egy kislányt, aki a vízbe ugrott a szülei bíztatására. Ilyen előzmény után, ha nagyon kemény vagyok, ezt a négyest ki kellett volna zárnom. Ha egyes hajóról lett volna szó, nem sokat gondolkodtam volna, de egy négyesnél nagy a felelősség, hogy egy ember hibája miatt derékba törhetem-e a másik három karrierjét. Egy világbajnokság előtt kisebb dilemma lett volna, de az olimpia más. Hiszen van, akinek az életében csak egyszer adódik lehetősége arra, hogy olimpián vehessen részt. Háborgott volna a lelkiismeretem, ha a három vétlen csapattag  is szenved vagy ha nem a legjobb négyes utazott volna.

– Mi történt ezután?

– Magamhoz hívtam a renitens vízbe ugrálót, és kulturáltan, de rettenetesen leteremtettem.

– Van olyan szabály, amit szívesen megváltoztatna?

– Alapvetően nem a mi dolgunk, hogy szabályokat hozzunk, nekünk alkalmazni kell őket. Tavaly például egy serdülő kenus lányt be akartak nevezni a felnőttek közé a világkupa válogatóra, ami egyértelműen tiltott az idevonatkozó versenyszabályok értelmében. Nem is engedtem elindulni, mert ha bármi történik vele, az az én felelősségem. Nem véletlenül vannak meghatározva a korosztályi határok, ezzel nem lehet játszani. Összeült a Szakmai Bizottság, szavazatokat szedtek, de én kitartottam az álláspontom mellett, pedig nagy nyomás alatt voltam. Ha megváltoztatják a szabályt, az már más helyzet. De addig, ha valami le van írva, azt be kell tartani. Végül is én oldottam meg a gordiuszi csomót azzal, hogy azt mondtam: nevezzék be ezt a kislányt a világkupára anélkül, hogy válogatót ment volna. A világkupára érvényes nemzetközi szabály ugyanis már megengedte volna.

– Az Ön esetében mennyire volt magától értetődő, hogy bíróként folytatja a sportbeli pályafutását?

– ’63-ban, amikor versenybíróként vizsgáztam, elvégeztem a segédedzői tanfolyamot is, hogy megadjam magamnak a lehetőséget a választásra a kettő közül. Végül úgy döntöttem, hogy nem edzősködni akarok, hanem bíráskodni szeretnék. Úgy gondoltam, hogy így tudok igazán megmaradni a sportág mellett.

– Most visszatekintve: jó döntés volt?

– Jó, igen. Vannak persze hullámvölgyek, amikor például  az ember harcot vív az edzőkkel és arra gondol, hogy mi a fenének csinálom én ezt, mikor élhetnék nyugodtan, kényelmesen. De ezek az érzések hamar elmúlnak.

– Meghatározó verseny, emlékezetes szituáció?

– Annyi volt, hogy nehéz egyet kiragadni. Gondolja csak el, 1964 óta – akkor volt az első olimpiai válogató, ahol bíráskodtam – már tizenöt olimpia válogatóin töltöttem be kulcspozíciókat. A legelsőn történt, hogy kizártam Hesz Mihályt, akivel korábban együtt voltam ifi válogatott. Utána odajött hozzám Ráckevén az étkezdében és azt mondta: öreg, igazad volt! De volt olyan, amikor Wichmann Tamást zártam ki, aki a keretfeltöltőn akadályozta a Darvast, hogy segítsen a párjának, a Petrikovicsnak, aki nem a legjobb pozícióból indult, meg edzettség szempontjából sem volt topon. Na a Wichmann ezek után három hónapig nem köszönt.

– Mennyire veszi a lelkére ezeket a kényszerű elvi ütközéseket?

– Ha valakit kizárok, azt nem én találom ki, hanem a különböző pozícióban lévő bírók javasolják. Ha valakinek valamilyen „bűne” van, azt nekem látatlanban kell megítélnem, és meg kell bíznom a kollégáim meglátásaiban, hiszen a versenyző és az edző természetes módon a saját mundérjának becsületét védi. Ha Szegedről vagy Szolnokról jövök hazafelé és volt valamilyen döntés vagy kizárás, akkor mindig filózok, hogy tényleg jól döntöttem-e, biztosan megérdemelte-e az illető, hogy kizártam vagy az is előfordul, hogy nem zártam ki és beugrik, hogy vágtak át. Számomra lelkiismereti kérdés, hogy jól tettem-e, amit tettem.

– Hogyan vezeti le a versenyek feszültségeit?

– Amikor utazok hazafelé, részben az otthoni dolgok jutnak az eszembe, részben meg már a következő verseny, hiszen elég feszes a program. A versenynapok végén esténként a bírótársakkal elmegyünk együtt mondjuk a Kőrösi Halászcsárdába és a fehér asztalnál megbeszéljük, kiértékeljük a dolgokat. Ha pedig nincs különösebb kiértékelnivaló, akkor egyszerűen csak jól érezzük magunkat.

– Mit gondol, mivel vívja ki valaki, hogy vezető szerepet töltsön be a bírói testületben?

– Tisztességesnek, példamutatónak és pártatlannak kell lenni, bár ez minden versenybíróra igaz. Én a civil életben is egy háromszáz fős szövetkezet vezetője voltam, szóval bizonyos mértékben vezéregyéniségnek is kell lenni, hogy az ember egy ilyen csapatot elvezessen. Fontos, hogy a bírótársak tiszteljenek, amit el is várok, de én is tiszteletet adok mindenkinek. Budapesten 1965-ben lettem a Versenybírói Bizottság vezetője, egészen 1989-ig. ’70-től már az MKKSZ Versenybírói Bizottságának voltam a tagja, majd ’76-tól ’85-ig elnökhelyettes, azt követően pedig elnök. Ennek is már 32 éve és épp a közelmúltban választottak meg újabb öt évre. A feladat jelenleg annyival összetettebb, hogy a rendszerváltás idején az Magyar Kajak-Kenu Versenybírói Testülete önálló jogi személlyé alakult és odáig jutottunk el , hogy az MKKSZ Versenybírói  Bizottságának munkáját a Versenybírói Testület látja el.

– Van  életkori határa a versenybírói  megbízatásnak?

– Nincs. Általában rám hárul az a hálátlan feladat, hogy valakinek meg kell mondanom, hogy jobb, ha már abbahagyja, mert egészségügyileg, szellemileg már nincs olyan állapotban. Pár éve én magam is megkértem Schmidt Gábort, hogy ha látja rajtam, hogy már nem vagyok a helyzet magaslatán, akkor szóljon rám és abbahagyom, mert az ember ezt nem mindig veszi észre magán.

– Úgy tudom, hogy a példamutatás fontosságára mindig nagy hangsúlyt fektet…

– Ez így van. Egy olimpiai bajnok páros kizárását javasolta pár évvel ezelőtt a pályabíró. Bevittem őket a tárgyalóba és letoltam a sárga földig, hogy ők, akik olimpiai bajnokok, hogy engedhetik meg maguknak, hogy más vizén üljenek? Milyen példát mutatnak az utánuk jövőknek? De mondok mást. A múlt hétvégén én voltam az elnök a Hídépítő-kupán és azt láttam, hogy egy csinos, fiatal hölgy ül az asztalon a bíróknak fenntartott részen. Megkérdeztem, hogy mégis, kihez van szerencsém és elmondtam, hogy az asztalra, ahol eszünk vagy dolgozunk, nem illik ülni. Hát neki egy olimpiai bajnok mondta, hogy odaülhet, felelte, mire én azt válaszoltam, hogy én még egy olimpiai bajnoknak sem engedem meg, hogy odaüljön. Aztán kedvesen elbeszélgettünk.  – Most gondolja el ,  – mondtam neki –  ha itt valaki az asztalon ül, akkor mi  a versenyzőktől hogyan követelhetnénk meg bármit is?

– Szóval ha egy versenybíró haragszik, akkor az leginkább az „érted haragszom, nem ellened” kategória…

– Nem haragszunk… Én egyébként mindig úgy élem meg, amikor valakivel valamilyen probléma van, mintha velem történt volna. Pedig engem sose javasoltak kizárásra. Talán mert fineszesebb voltam. Van, aki nem tudja, hogy hol vannak a határai. Pedig azokat tudni kell. Azon belül lehet trükközni.

– Milyen ajándéknak örül leginkább?

– Hivatást tekintve leginkább a személyre szóló erkölcsi elismeréseknek örülök, függetlenül azok nagyságrendjétől, anyagi értékétől. Az első, kajakos kis emlékplakettemet, miszerint ’61-ben eredményes ifi sportoló voltam vagy a Budapest sportjában végzett társadalmi munkáért való oklevelet éppolyan nagy becsben tartom, mint  például a belügyminisztertől kapott emlékgyűrűt, vagy a szövetség által adományozott Arany Érdemérmet. Ezek a relikviák mind ott vannak egy vitrinben és sokat jelentenek számomra. Időnként meg is nézem őket, hogy el ne feledjem, miért is kaptam…

Kozák Danuta lett az Év sportolója 2018-ban

A sportújságírók szavazatai alapján az ötszörös olimpiai aranyérmes, tizennégyszeres világ- és tizenhatszoros Európa-bajnok lett az év legjobb női sportolója 2018-ban Magyarországon. Danuta szinte utánozhatatlan teljesítményt nyújtott, gyermeke születése után visszatérve tavaly három világbajnoki címet és két Európa-bajnoki aranyérmet szerzett.

Hír

61. alkalommal osztották ki a magyar sportújságírók (MSÚSZ) szavatai alapján az év legjobb sportolóinak járó díjakat.

A hölgyek között a legjobb háromba az UTE kajakosa mellett a négy rövidpályás világbajnoki-, valamint nagymedencés Eb-aranyérmet is nyerő háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka és a párosban WTA világbajnoki címet szerző és Australian Open győztes Babos Tímea került be az M4 Sport, az Év sportolója díjátadó gálán.

Örülök, hogy van ez a díj, nem mondhatja el mindenki magáról, hogy megelőzhette Hosszú Katinkát

– mondta a színpadon Kozák Danuta, miután átvette a díjat Szabó Tündétől, az EMMI sportért felelős államtitkárától és Csisztu Zsuzsától, a Magyar Sportújságíró Szövetség alelnökétől.

A díjátadó után Danuta arról beszélt az M4 Sportnak, hogy elsősorban a családjának kell megköszönnie az év sportolója díjat.

“Rendkívül hálás vagyok nekik, mert rengeteget segítenek a kislányunk körül. Zora mellett megtanultam, hogy az anyák is tudnak nagyot alkotni és nemcsak a sportban, csak jól meg kell tanulni beosztani az idejüket. A díjat nagyon köszönöm a férjemnek is, aki maximálisan támogat az edzőmként és a páromként is. A pályafutásom egy nagy utazás, amiben már nemcsak ketten, hanem hárman vagyunk” – mondta Kozák Danuta.

A bajnoknő arról is beszélt, hogy nagyon szeretne ott lenni az idei szegedi olimpiai kvalifikációs világbajnokságon, mert a rengeteg magyar szurkoló előtt mindig óriási élmény versenyeznie.

A világbajnoki címet szerző női kajak négyes is bekerült a legjobbak közé az év csapata egyéni sportágban kategóriában, őket csak az ország első téli olimpiai aranyérmét nyerő rövidpályás férfi gyorskorcsolyaváltó tudta megelőzni. A kategória három legjobbja közé bekerült az Európa-bajnoki aranyérmet szerző férfi kardcsapat is.

Az év legjobb férfi sportólja a rövidpályás gyorskorcsolya váltó tagja, Liu Shaolin Sándor lett. Ő a teniszező Fucsovics Mártont és a hazai pályán vb-aranyérmes bírkózót, Bácsi Pétert előzte meg. Az idősebb Liu testvér lett az első olyan sportoló, aki téli sportágat űzve lett az év legjobbja Magyarországon. A díjat a 20. század legjobb atlétájának megválasztott kilencszeres olimpiai bajnok Carl Lewistól, valamint Tarlós Istvántól, Budapest főpolgármesterétől vehette át.

Az év edzője pedig a rövidpályás gyorskorcsolya váltót felkészítő Csang Csing Lina és Bánhidi Ákos lett.

A további kategóriák győztesei:

  • Év gólja: Sigér Dávid (FTC)
  • Év labdarúgója: Gulácsi Péter (Leipzig)
  • Életműdíj (futball): Rákosi Gyula
  • Életműdíj (MOB-MSÚSZ): Jónyer István-Gergely Gábor-Klampár Tibor (asztalitenisz)
  • Év csapata: Győri Audi ETO KC, női kézilabda
  • Az év fogyatékos férfi sportolója: Gelencsér Róbert (szervátültetett atléta)
  • Az év fogyatékos női sportolója: Gyurkó Alexandra (szervátültetett úszó)
  • Az év fogyatékos csapata: női kerekesszékes vívóválogatott
  • Az év fogyatékos sportolókkal foglalkozó edzője: Beliczay Sándor (vívás) – a díjat a kétszeres olimpiai bajnok kajakos, Kőbán Rita adta át.

fotó: MTI/Illyés Tibor

A „szarvasi viking” visszatért…

Nyerges Attila egykori tanítványát korosztályának egyik legígéretesebb versenyzőjeként tartották számon, aki már serdülőként kimagaslott az ifik mezőnyéből. Nem csupán termetével – ami miatt egy jól fejlett, atletikus „óriásbébi” benyomását keltette, ha kajakba ült – hanem kiváló technikájával is. Dombvári Bence a riói olimpia esélyeseként kényszerült arra, hogy eltiltása miatt másodszor is letegye a lapátot. Az idei szezonban az ezres „korona” visszaszerzéséért is hajóba száll…

Ezer egyesre készül
Hír

– Volt már az életedben hasonló súllyal bíró „ utolsó esély”?

Úgy mondanám, hogy utolsó utáni… mert tisztában voltam azzal, hogy már a korábbi is az utolsó volt. Viszont nem is választanám ketté a dolgot, mivel tudom, hogy a második eltiltáskor abszolút vétlen voltam, ezért úgy veszem, hogy ez a mostani még ugyanaz az esély.

– Mit gondolsz, mennyire hittek neked, amikor az ártatlanságodat igyekezted bizonyítani?

– A közvetlen környezetem száz százalékosan; még talán az ellenfeleim is. Ezen a körön kívül már nem biztos, de a sajtóban sokszor megírták a tényeket és esetleg akadtak, akik talán megváltoztatták az első ítéletüket.

– A média persze előszeretettel ismétel hangzatos jelzőket is, mint például „ a kokainos kajakos”. Lemosható ez a bélyeg?

– Nem tudom. Nyilván belekerültem egy skatulyába, de abból idővel még kikerülhetek, hiszen már most láthatják, hogy

nem olyan vagyok, mint régen.

Ez talán évek kérdése. Az első eltiltásnál nagyon harcoltam, hogy visszakerüljek és küzdöttem azért, hogy újra elismerjenek és bízzanak bennem. Mire ez épp sikerült, újra eltiltottak.

– Sokak szerint szükséged volt ezekre a pofonokra annak érdekében, hogy kellő felelősségtudattal tudd élni az életedet…

– Én azért nem így gondolom. A kokainos balhé miatt persze jogos volt a büntetés;

a drogozásnak nincs nyertese.

De az állítólagos doppinghasználat egész más ügy.

– Bevallom, én is találkoztam olyan poénnal, hogy vigyázzak a poharamra, ha veled készítek interjút…

– Hát arra inkább nekem kell vigyáznom. Már a fogkrémemet is dugdosom.

– Bizalmatlan lettél?

– Igen, minden szempontból. Nem mondom, hogy a csapattársaimmal szemben is, de az biztos, hogy nagyon odafigyelek.

– Kik voltak, akik végig melletted álltak?

– Nyilván a közeli hozzátartozók azok, akik tartják az emberben a lelket: a szülők, nagyszülők, barátnő. De sokat segített a szövetség és a klubom is.

– Korábban mi lett volna a célravezetőbb segítség: a szigorúság, a nagyobb kontroll vagy a megértő lelki patronálás?

– Szerintem a személyiségem akkor is ugyanolyan volt, amikor komoly kontroll alatt voltam, szóval nem sokat befolyásolt volna.

– Édesapád azért az átlagnál talán szigorúbbam fogott. Van, aki úgy gondolja, talán az onnan való felszabadulásod volt túlságosan intenzív.

– Az igaz, hogy szigorúan fogott, de éppen azért, mert én már előtte is mindig az ellentétét csináltam annak, ami helyes lett volna. Nehéz személyiség vagyok, ami nem túl jó ómen egy ilyen fegyelmezettséget kívánó sportágban, de általában az élsportban sem. Kisgyerekként ez nem volt ennyire meghatározó: alapból nagyobbak voltak a versenyzők közti különbségek. Most azonban, ahogy kiéleződnek a versenyszituációk, gyakorlatilag hátrányos helyzetből indítottam el magamat.

– Viszont el is jön az a pont, amikor az ember már felelősségteljes felnőttként tud szembenézni – és akár meg is birkózni – a maga gyengeségeivel…

– Az ember nagyon lassan tud csak megváltozni, főként, ha mélyről jön ez az öntörvényűség, ez a „minden ellen való akarás”.

Nehéz számomra kompatibilissé válni

valamivel hosszú távon.

– No persze az is igaz, hogy a túlságosan könnyen kezelhető, szolid kezes bárányokból ritkábban lesz ütőképes harcos…

– Hát pedig nagyon szeretnék ilyen szolid lenni. Nekem ez a célom.

– Abban sokan egyetértenek, hogy kiváló képességeket kaptál a kajakozáshoz. Mikor szembesültél először igazán a tehetségeddel?

– Szegeden volt egy vébé, amikor a felnőttek közt 18 évesen két századdal csúsztam le a kvótaszerzésről.

Csalódott voltam, főként, hogy félretájékoztattak és azt mondták, a B-döntőben már nem szerezhetek kvótát és emiatt nem is koncentráltam annyira, viszont azt azért már megéreztem, hogy kisebb erőfeszítéssel is tudok úgy menni, mint a többiek. De csak ennyi fogalmazódott meg bennem és nem az, hogy én majd hatalmas olimpiai bajnok leszek.

– Volt egy korábbi nyilatkozatod, amiben azt mondtad, valójában nem is szeretsz kajakozni. Ezzel most mi a helyzet? Igaz egyáltalán?

– Azóta sajnos még kevésbé szeretek, mert még egyszer eltiltottak.

– Mi az, amit nagyon szeretsz?

– Wakeboardozni, meg snowboardozni.

– Miért nem leszel wakeboard-bajnok?

– Mert annyira nem vagyok tehetséges benne. Megélni biztosan nem tudnék belőle. Viszont, ha valamiben tehetséges az ember, akkor azt erőltetni kell.

– Mi az, ami „testhezállóbb” számodra ezekben a sportokban?

– Több adrenalin van bennük, nem kell annyit szenvedni edzéseken, meg nem is annyira teljesítmény centrikusak. Nehezen viselem, hogy adott esetben három és fél percen múlik egy teljes év, hogy bármi közbejöhet. Még akkor is, ha sikeresen megbirkózom a folyamatos terheléssel, ha jól megyek. Kezdetben a kajakozás is bulinak tűnt és az elején még tetszett, de szeretni már akkor sem szerettem annyira. Az után a bizonyos nyilatkozat után mindenki azt mondta, hogy biztos feldúlt voltam az eltiltás miatt és azért állítottam ilyet. De valójában engem soha nem kérdezett senki, hogy szeretek-e kajakozni. Ha wakeboardban tehetséges lennék, az álmaimat élném.

– Mit éreztél akkor, amikor az a spanyol Marcus Walz nyerte az 1000 méteres távot Rióban, aki az olimpia előtt harmadik volt mögötted?

– Fura érzés volt. Bekövetett instagramon… Talán ezzel köszönte meg, hogy kvótát kapott helyettem.

– Megviselt?

– Akkor már nekem nem a kajakozáson járt az eszem, hanem azon, hogy hogyan tudok helytállni az új közegben. Nem vagyok az a leragadós típus. A támogatóim révén elkezdtem dolgozni egy sportbárban a Dohány utcában, ami tulajdonképpen nagyon komoly feladatot jelentett számomra, hiszen az első munkahelyem volt. Valahol el kell kezdeni – gondoltam magamban.

– A vendéglátás, mint irány, mennyire tűnt hozzád illőnek?

– Nagyon stimmelt. Csak a hajnali lefekvések viseltek meg, ami miatt egy év alatt mintha hármat öregedne az ember. Persze, lehet, hogy hozzá lehet szokni idővel. De megfogalmazódott bennem, hogy ennél még a kajakozás is jobb.

– Egyszóval: átértékelődött sok minden…

– Így van. Közben kaptam lelki támogatást, hogy visszatérhessek a kajakozáshoz, később pedig anyagi segítséget is.

– Van benned valamiféle dac, hogy most bizonyíts valakinek? Akár annak, akiről úgy gondolod, hogy szándékosan ártott neked?

– Legfeljebb saját magam felé, meg azoknak, akik segítettek nekem és bíztak bennem. Akinek a második eltiltásomat köszönhetem, az csupán egyetlen ember. Nagyon jól tudom, ki az, de én vele azóta sem foglalkozom.

– Az imént lelki támogatást említettél és azt a „hátországot”, ami nélkül talán most még mindig pincérkedhetnél… Kicsi voltál még, amikor a szüleid elváltak. Befolyásolhatott ez téged a későbbiekben valamilyen módon?

– Egészen biztos, hogy nem. Normális családban nőttem fel, volt nevelőanyukám. Nyilván egyfajta hiány is, de az én habitusom sokkal mélyebbről fakad.

– Emlékszel rá, mi volt a jeled óvodában? Van egy egészen komolytalan, de felettébb szórakoztató elmélet, ami szerint jól jellemzi az adott ember későbbi jellemét, élethelyzeteit…

– A kalapács… ( nevet )

– Serdülőként, ifiként látványosan kiemelkedtél a mezőnyből. Hogyan élted ezt meg?

– A „hú de király vagyok” érzés megvolt, de már minikajakos koromban elhalt. Már akkor figyelmeztettek ugyanis, hogy jó lenne, ha visszavennék az arcomból. Először nem is értettem, mire gondolnak, de aztán elmagyarázták, hogy le kéne ülnöm egy alacsonyabb lóra. A jó eredmények mellett könnyen el tud szállni az ember és én nagyon el voltam szállva.

– Most milyen lovon ülsz?

– Most? Pónilovon!

– Nevezhetjük ezt alázatnak?

– Talán még csak próbálok alázatos lenni, de nagyon rajta vagyok.

– Hogyan érintett az edzőváltás?

– Két edzőm volt eddig, mindkettőnél tíz-tíz évet töltöttem. Ez az utóbbi váltás engem érintett a legrosszabbul, pontosabban, még mindig nem vagyok rajta túl. Nem az én választásomról van szó, a csapatomnak romlott meg a viszonya Vidivel (Kiss István), emiatt fejeződött be a közös munkánk.

Szóval mintha semmi nem rajtam múlna mostanában. Megkérdeztem, volna-e mód arra, hogy egyénileg továbbra is foglalkozhasson velem, de ez már nem lehetséges. Kulesz (Kulcsár Gábor) nagyon szimpatikus ember, már edzettünk együtt Szolnokon, viszont teljesen más módszerekkel dolgozik, mint amiket én eddig ezresként megfelelőnek tartottam.

– Mennyire érzed most magadban az erőt, a bizonyosságot, hogy meg tudod csinálni, amire készülsz?

– Előre nem szoktam megérezni…

– Akkor másképp kérdezem: mennyire hiszel most magadban?

– Azért nem egyszerű a válasz, mert ez most abszolút pengeél; ahogyan az is, hogy mi jó és mi nem. Ami számomra elfogadható, az egy nagyon komoly eredmény, ugyanakkor az ahhoz szükséges fizikai teljesítmény lényegesen nem különbözik attól, ami adott esetben csak a legrosszabb eredményre elég. Bármi előfordulhat, az élsport az sajnos ilyen. Az első félszezonban, amiben tavaly versenyeztem, nem ment olyan jól, mint amire számítottam. Életem első rossz félévét jelentette a két év kihagyás.

– Hogyan fogadták a terveidet, miszerint elsősorban az egyes 1000 méterre készülsz?

– Annyira nem érdekel senkit, hogy ki mire készül. Mindenki mondhat bármit…

– Mire lenne most legnagyobb szükséged ahhoz, hogy ezt a célodat elérd?

– Türelemre… hogy ne akarjam siettetni a dolgokat.