– Mi az, ami ennyi idő után is vonzóvá teszi ezt a hivatást?
– Mindenekelőtt az, hogy ebben a közegben érzem jól magam. Segít abban, hogy lassabban öregedjek, hiszen fiatalok közt vagyok. Az életemhez nőtt ez a tevékenység, így aztán nem is olyan könnyű abbahagyni. Ahogy a civil foglalkozásomhoz is hűséges voltam, ehhez is az vagyok.
– A sporthoz való kötődése ráadásul jóval korábban kezdődött…
– Mindig sportoltam; kölyökként a Fradiban fociztam, utána ott bokszoltam, aztán vízilabdáztam a Vörös Meteorban, amit egy idő után kézilabdára váltottam, miután arcfertőzést kaptam a Komjádiban. De volt egy válogatott kajakos barátom, akivel egy osztályba jártam és az ő hatására végül elkezdtem kajakozni, 1960-ban. Szerencsém volt, mert a nagyok is hamar befogadtak. Sokat számított, hogy a barátom révén a világbajnokok odaengedtek maguk mellé , hogy velük edzhettem, hogy vittek vízen. Biztosan ez is hozzájárult ahhoz, hogy jó eredményeket tudtam kihozni magamból. Meg talán egy kis tehetség is volt bennem, mert hamar állva hagytam olyanokat, akik már évek óta kajakoztak. Nagy dolog volt, hogy egy év után már ifi válogatott tudtam lenni. Emlékszem, ott az első élményem az volt, hogy a válogatott edzésére jött egy lány páros, aminek az egyik tagja nagyon veszekedett a másikkal, egy szép szőke kislánnyal. Később a Dózsában folytattam a pályafutásomat és ott egy egyesületbe kerültem azzal a hangos kajakos lánnyal, akit Rozsnyói Katinak hívtak.
– Versenyzőként Önnek milyen volt a viszonya a versenybírókkal?
– Nekem sose volt velük problémám. Mindig úgy kezdtem, hogy amikor megjött a versenyműsor, megnéztem, kikkel vagyok egy futamban, milyen esélyeim vannak, kire kell vigyázni, kit kell legyőzni, aztán megnéztem, ki indít, kik a versenybírók és kinél meddig lehet elmenni. Engem soha nem zártak ki. Próbálkoztam ugyan, de ésszel. Tudtam, hogy kinél meddig lehet feszíteni a húrt.
– Önnél meddig lehet?
– Hát… következetes vagyok. Ha valamit kimondtam egy technikai értekezleten vagy ha valakit kizárásra javasolnak, akkor konzekvensen végigcsinálom a dolgokat. Olyan nincs, hogy valamit az egyik versenyzőnek megengedek, a másiknak meg nem.
– Gondolom, még ezzel együtt is vannak speciális esetek, amelyek elbírálásánál többre van szükség a szabálykönyv pontos ismereténél…
– Előfordult olyan a pekingi olimpia előtt az utolsó válogatón, hogy a célbaéréskor tanúsított viselkedés miatt kizárásra javasolták a győztes kajak négyest. Annak idején Janics Natasa kezdte, hogy beugrált a hajóból a vízbe a befutást követően és mi ennek véget akartunk vetni. A helyettesem egyébként egy évvel korábban már kizárt egy kislányt, aki a vízbe ugrott a szülei bíztatására. Ilyen előzmény után, ha nagyon kemény vagyok, ezt a négyest ki kellett volna zárnom. Ha egyes hajóról lett volna szó, nem sokat gondolkodtam volna, de egy négyesnél nagy a felelősség, hogy egy ember hibája miatt derékba törhetem-e a másik három karrierjét. Egy világbajnokság előtt kisebb dilemma lett volna, de az olimpia más. Hiszen van, akinek az életében csak egyszer adódik lehetősége arra, hogy olimpián vehessen részt. Háborgott volna a lelkiismeretem, ha a három vétlen csapattag is szenved vagy ha nem a legjobb négyes utazott volna.
– Mi történt ezután?
– Magamhoz hívtam a renitens vízbe ugrálót, és kulturáltan, de rettenetesen leteremtettem.
– Van olyan szabály, amit szívesen megváltoztatna?
– Alapvetően nem a mi dolgunk, hogy szabályokat hozzunk, nekünk alkalmazni kell őket. Tavaly például egy serdülő kenus lányt be akartak nevezni a felnőttek közé a világkupa válogatóra, ami egyértelműen tiltott az idevonatkozó versenyszabályok értelmében. Nem is engedtem elindulni, mert ha bármi történik vele, az az én felelősségem. Nem véletlenül vannak meghatározva a korosztályi határok, ezzel nem lehet játszani. Összeült a Szakmai Bizottság, szavazatokat szedtek, de én kitartottam az álláspontom mellett, pedig nagy nyomás alatt voltam. Ha megváltoztatják a szabályt, az már más helyzet. De addig, ha valami le van írva, azt be kell tartani. Végül is én oldottam meg a gordiuszi csomót azzal, hogy azt mondtam: nevezzék be ezt a kislányt a világkupára anélkül, hogy válogatót ment volna. A világkupára érvényes nemzetközi szabály ugyanis már megengedte volna.
– Az Ön esetében mennyire volt magától értetődő, hogy bíróként folytatja a sportbeli pályafutását?
– ’63-ban, amikor versenybíróként vizsgáztam, elvégeztem a segédedzői tanfolyamot is, hogy megadjam magamnak a lehetőséget a választásra a kettő közül. Végül úgy döntöttem, hogy nem edzősködni akarok, hanem bíráskodni szeretnék. Úgy gondoltam, hogy így tudok igazán megmaradni a sportág mellett.
– Most visszatekintve: jó döntés volt?
– Jó, igen. Vannak persze hullámvölgyek, amikor például az ember harcot vív az edzőkkel és arra gondol, hogy mi a fenének csinálom én ezt, mikor élhetnék nyugodtan, kényelmesen. De ezek az érzések hamar elmúlnak.
– Meghatározó verseny, emlékezetes szituáció?
– Annyi volt, hogy nehéz egyet kiragadni. Gondolja csak el, 1964 óta – akkor volt az első olimpiai válogató, ahol bíráskodtam – már tizenöt olimpia válogatóin töltöttem be kulcspozíciókat. A legelsőn történt, hogy kizártam Hesz Mihályt, akivel korábban együtt voltam ifi válogatott. Utána odajött hozzám Ráckevén az étkezdében és azt mondta: öreg, igazad volt! De volt olyan, amikor Wichmann Tamást zártam ki, aki a keretfeltöltőn akadályozta a Darvast, hogy segítsen a párjának, a Petrikovicsnak, aki nem a legjobb pozícióból indult, meg edzettség szempontjából sem volt topon. Na a Wichmann ezek után három hónapig nem köszönt.
– Mennyire veszi a lelkére ezeket a kényszerű elvi ütközéseket?
– Ha valakit kizárok, azt nem én találom ki, hanem a különböző pozícióban lévő bírók javasolják. Ha valakinek valamilyen „bűne” van, azt nekem látatlanban kell megítélnem, és meg kell bíznom a kollégáim meglátásaiban, hiszen a versenyző és az edző természetes módon a saját mundérjának becsületét védi. Ha Szegedről vagy Szolnokról jövök hazafelé és volt valamilyen döntés vagy kizárás, akkor mindig filózok, hogy tényleg jól döntöttem-e, biztosan megérdemelte-e az illető, hogy kizártam vagy az is előfordul, hogy nem zártam ki és beugrik, hogy vágtak át. Számomra lelkiismereti kérdés, hogy jól tettem-e, amit tettem.
– Hogyan vezeti le a versenyek feszültségeit?
– Amikor utazok hazafelé, részben az otthoni dolgok jutnak az eszembe, részben meg már a következő verseny, hiszen elég feszes a program. A versenynapok végén esténként a bírótársakkal elmegyünk együtt mondjuk a Kőrösi Halászcsárdába és a fehér asztalnál megbeszéljük, kiértékeljük a dolgokat. Ha pedig nincs különösebb kiértékelnivaló, akkor egyszerűen csak jól érezzük magunkat.
– Mit gondol, mivel vívja ki valaki, hogy vezető szerepet töltsön be a bírói testületben?
– Tisztességesnek, példamutatónak és pártatlannak kell lenni, bár ez minden versenybíróra igaz. Én a civil életben is egy háromszáz fős szövetkezet vezetője voltam, szóval bizonyos mértékben vezéregyéniségnek is kell lenni, hogy az ember egy ilyen csapatot elvezessen. Fontos, hogy a bírótársak tiszteljenek, amit el is várok, de én is tiszteletet adok mindenkinek. Budapesten 1965-ben lettem a Versenybírói Bizottság vezetője, egészen 1989-ig. ’70-től már az MKKSZ Versenybírói Bizottságának voltam a tagja, majd ’76-tól ’85-ig elnökhelyettes, azt követően pedig elnök. Ennek is már 32 éve és épp a közelmúltban választottak meg újabb öt évre. A feladat jelenleg annyival összetettebb, hogy a rendszerváltás idején az Magyar Kajak-Kenu Versenybírói Testülete önálló jogi személlyé alakult és odáig jutottunk el , hogy az MKKSZ Versenybírói Bizottságának munkáját a Versenybírói Testület látja el.
– Van életkori határa a versenybírói megbízatásnak?
– Nincs. Általában rám hárul az a hálátlan feladat, hogy valakinek meg kell mondanom, hogy jobb, ha már abbahagyja, mert egészségügyileg, szellemileg már nincs olyan állapotban. Pár éve én magam is megkértem Schmidt Gábort, hogy ha látja rajtam, hogy már nem vagyok a helyzet magaslatán, akkor szóljon rám és abbahagyom, mert az ember ezt nem mindig veszi észre magán.
– Úgy tudom, hogy a példamutatás fontosságára mindig nagy hangsúlyt fektet…
– Ez így van. Egy olimpiai bajnok páros kizárását javasolta pár évvel ezelőtt a pályabíró. Bevittem őket a tárgyalóba és letoltam a sárga földig, hogy ők, akik olimpiai bajnokok, hogy engedhetik meg maguknak, hogy más vizén üljenek? Milyen példát mutatnak az utánuk jövőknek? De mondok mást. A múlt hétvégén én voltam az elnök a Hídépítő-kupán és azt láttam, hogy egy csinos, fiatal hölgy ül az asztalon a bíróknak fenntartott részen. Megkérdeztem, hogy mégis, kihez van szerencsém és elmondtam, hogy az asztalra, ahol eszünk vagy dolgozunk, nem illik ülni. Hát neki egy olimpiai bajnok mondta, hogy odaülhet, felelte, mire én azt válaszoltam, hogy én még egy olimpiai bajnoknak sem engedem meg, hogy odaüljön. Aztán kedvesen elbeszélgettünk. – Most gondolja el , – mondtam neki – ha itt valaki az asztalon ül, akkor mi a versenyzőktől hogyan követelhetnénk meg bármit is?
– Szóval ha egy versenybíró haragszik, akkor az leginkább az „érted haragszom, nem ellened” kategória…
– Nem haragszunk… Én egyébként mindig úgy élem meg, amikor valakivel valamilyen probléma van, mintha velem történt volna. Pedig engem sose javasoltak kizárásra. Talán mert fineszesebb voltam. Van, aki nem tudja, hogy hol vannak a határai. Pedig azokat tudni kell. Azon belül lehet trükközni.
– Milyen ajándéknak örül leginkább?
– Hivatást tekintve leginkább a személyre szóló erkölcsi elismeréseknek örülök, függetlenül azok nagyságrendjétől, anyagi értékétől. Az első, kajakos kis emlékplakettemet, miszerint ’61-ben eredményes ifi sportoló voltam vagy a Budapest sportjában végzett társadalmi munkáért való oklevelet éppolyan nagy becsben tartom, mint például a belügyminisztertől kapott emlékgyűrűt, vagy a szövetség által adományozott Arany Érdemérmet. Ezek a relikviák mind ott vannak egy vitrinben és sokat jelentenek számomra. Időnként meg is nézem őket, hogy el ne feledjem, miért is kaptam…
