Milyen érzésekkel, gondolatokkal fogadta, hogy a napokban Ön kapta meg az “Újbuda kiváló edzője” elismerést?
Mindenképpen meglepett, nagy megtiszteltetés ez számomra. Nem vagyok egy fiatal edző, másképp gondolkodom, mint mondjuk húsz éve; az erkölcsi elismeréseknek az én koromban már jobban örül az ember. Ifjúsági Európa- és világbajnokok minden évben vannak, így ez önmagában még nem feltétlen adna okot kitüntetésre. Az elismerés a hosszú időn át elvégzett szakmai-nevelő munkának szól, amint azt az oklevél is említi. 1991 őszétől vagyok edző, nagyon jól esik, ha az emberre így gondolnak. Nagyon örültem neki és köszönöm azoknak, akik jelöltek. Egyébként lehet, hogy furcsa, amit mondok, de a környezetemben egy csomó ember van, aki szintén érdemes lenne erre a címre – és ezzel nem a saját szerepemet vagy eredményemet akarom kisebbítem. Nem is beszélve arról, hogy az Attilával elért szakmai siker sem csupán az enyém, hiszen ez egy csapatmunka. Benne van az egyesület, a kollégák, köztük a korábbi nevelőedző, Dávid Eszter, vagy például a gyúró, az orvos, akik nélkül aligha érhettük volna el ezt az eredményt.
Minek köszönhető, hogy az edzői pályát választotta?
Semmiféleképp sem anyagi meggondolások vezettek, hanem leginkább az, hogy nekem ez a sportág tetszett. Előtte nyolc évig versenyeztem, aztán másutt dolgoztam három évig. Ez azért fontos, mert ezáltal kaptam egy felkészítést arra, hogy tudjak emberekhez, kollégákhoz igazodni, megtanultam a munkafegyelmet és még sok minden mást. Úgy gondolom, ha a versenyzői pálya után azonnal edzőként kezdek, nem biztos, hogy kibírtam volna ennyi időt. Azért mondom ezt, mert látom, hogy sokan beleugranak az edzőségbe, gyorsan akarnak eredményt elérni, aztán kudarcként élik meg, ha nem úgy jönnek össze a dolgok.
Az utánpótlás-nevelés ráadásul természeténél fogva amúgy is a sokáig-, vagy akár a mindvégig „csendes”, illetve kevésbé látványos előkészítésről szól…
Ez így van. Itt borzasztó nagy türelemre van szükség. Meg önfegyelemre, kitartásra és egyfajta fanatizmusra. Épp, mint egy jó versenyzőnek. Sokaknak pár év után elmegy a kedvük, mert mielőtt belevágnak, azt gondolják, hogy ez a munka nagyon könnyű. Azt hiszem, hogy aki nem amiatt fog hozzá, mert nagyon szereti, hanem csak úgy „próbálkozik”, az ki is fog esni ebből a szakmából, az nem való edzőnek.
Milyen szakmai példákat tartott követendőnek?
Néztem az idősebb kollégákat és mindig azt figyeltem, hogy kitől mit lehet tanulni. Mert azt mindig lehet, adott esetben még azoktól is, akiktől azt tanulhatja meg az ember, hogy hogyan nem szeretne csinálni valamit. De szerencsére körülöttem olyan kenus kollégák voltak, akikről abszolút pozitív értelemben tudtam példát venni. Mindenekelőtt a saját edzőmet, Ludasi Róbertet említem, aki borzasztóan tudta fanatizálni a versenyzőit. Tőle nagyon sokat tanultam. De legalább ilyen fontos számomra Kása Ferenc vagy Hubik András illetve jelenlegi kollégám, Koletics Mikós szakmai tudása – példája, amiből szintén sokat lehetett meríteni.
Mi az, ami a munkájában teljes mértékben saját szemléletet tükröz, mondhatni „Guj-módszer”-nek tekinthető?
Nem biztos, hogy csak én csinálom így, de például nem bontom szét a csapatomat annak alapján, hogy ki mire képes. Nem rekesztem ki, nem bántom azokat a gyerekeket, akik nem tudnak versenyezni. A csoport a mai napig úgy néz ki, hogy ők együtt vannak a csúcsversenyzőkkel.
Egy ilyen megoldás kétségkívül nagyon emberséges, de az élenjárókat nem hátráltatja túlságosan az előrelépésben?
Erre csak azt tudom mondani, hogy valahol minden kiegyenlítődik. A régi tanítványok, akik nem feltétlen voltak élversenyzők, nagyon sokat segítenek vissza nekünk. Sokszor hajót vesznek, eszközöket, lapátot. Nekik köszönhető például, hogy az ifi világbajnok Szőke Attila egy normális kenuban tud versenyezni. El lehet képzelni: odakerül az ember kezébe egy gyémánt és ha nincs meg az induláshoz a szülői tőke, és az egyesület sem túl tehetős, akkor akár el is veszhetne az a versenyző. De nem csak ilyen formában működik a kiegyenlítődés. Nobilis Márton, aki tavaly óta az elnökünk, annak idején nálam kenuzott és most tízenegynéhány év után visszatért hozzánk. Nagyon büszke vagyok erre is, mert ebben valahol az én egykori munkám is benne van. Szóval olyan erkölcsi plusszokat kapok, amik bőven ellensúlyozzák azokat az esetleges kompromisszumokat, ami egy szétválasztás nélküli csoport nevelésével együtt jár.
Gyakorlati szempontból viszont egy idő után mégiscsak nehéz lenne összeegyeztetni a különböző szinten kenuzó sportolók felkészítését…
Nem csupán nehéz, hanem lehetetlen. Nekem ez eddig azért működött, mert arányaiban messze nem a csúcsversenyzők voltak többségben a csoportban.
A gyémánt-hasonlathoz visszatérve: adott esetben lehet valaki a világ egyik legjobb edzője, ha nem hozza össze a sors egy kivételes tehetségű versenyzővel, talán sosem produkál kiemelkedő eredményeket. Ön ezt hogy látja?
Igen, kell a szerencse. Előfordulhat persze, hogy valakinek ez hirtelen, rövid idő alatt összejön. Nekem nem volt ilyen mákom. De szerintem tíz utánpótlásedzőből kilenc olyan, mint én, vagyis megint csak oda kanyarodunk vissza, hogy szükség van a türelemre. Az edzői pályám alatt nekem óriási pechjeim is voltak, a tavalyi évben viszont minden bejött.
Ha a kizárólagos okot nem is, az apropót mégiscsak Szőke Attila párosban aratott győzelmei adták az elismeréshez. Miben áll az ő erőssége?
Mindenekelőtt az, hogy borzasztó jól tud idomulni a másik ember mozgásához és nagyon jól tud kormányozni is. Egy 175 cm magas, 70 kilós fiatalemberről van szó, aki rendkívül gyors és robbanékony, de a legspeciálisabb képessége talán az, hogy téthelyzetekben tud nagyot villantani: egy versenyen gyakran többet teljesít, mint edzésen.
Említette az imént , hogy az anyagi feltételek még egy ilyen tehetséges versenyzőnél is kockázatot jelentenek. Mennyire tud így előre tervezni?
Nézze, a miénk egy olyan egyesület, ami anyagiakban soha nem dúskált; nem mondom, hogy napi gondjaink lennének, de nagyon messze vagyunk a csúcsegyesületektől. Ahogy a főnököm, Dávid Géza szokta mondani, mi az „árnyékos oldalon” vagyunk, ezért egy ilyen egyesületnél sokkal nagyobbat kell domborítani. Ugyanakkor mindig érkeznek felajánlások és az elmúlt évtizedek alatt én is nagyon sokat kaptam ettől az egyesülettől. Meg sem fordul a fejemben, hogy elmenjek innen. Mi nagyon nagy gyereklétszámot tudunk megmozgatni, de a felnőttekre már nem igazán marad pénz.
Ha úgy alakul, szívesen vinné tovább Attilát a felnőtt mezőnyben is?
Hát hogyne. Természetesen. Ez nem is kérdés.
Az felnőtt mezőnybe való átlépés időszaka jellemzően mindig kritikus pont, hacsak nem kerül valaki már 18-19 évesen a felnőtt menők közé. Ön szerint mi lenne a kulcsa annak, hogy a feltörekvő utánpótlás ebben a szakaszban ne vérezzen el?
A biztos eredmény sosem garantált, de 2-3 évet be kell fektetni keményen, másképp nem megy. A mai fiatalok más helyzetben vannak, mint annak idején mi. Őket ma már könnyebben elviszi egy biztosabbnak látszó lehetőség, ami kiszámíthatóbb és nem jár annyi lemondással. Viszont kitartás nélkül nem megy. Nincs mese. Én legalábbis így gondolom. Szerencsére, a szövetség részéről ma már vannak olyan előremutató dolgok, amik segíthetik az átmenetet. Nekem például húsz évvel ezelőtt is volt már egy ifi Eb-aranyérmesem, de akkor még szóba sem jött olyan lehetőség, hogy ezzel az eredménnyel egy utánpótláskorú versenyző központi támogatást élvezve külföldön edzőtáborozzon. Az biztos, hogy szükség van az átmeneti időszak támogató finanszírozására is, hiszen ma már alig van „sportállás”, főleg a kenusoknál.
Mi a véleménye a női kenuról?
Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy ha már felvették az olimpia műsorára,akkor foglalkoznunk kell vele és nem az alapján, hogy ez tetszik vagy nem tetszik. Minden változik és idővel más szempontok alapján működnek a dolgok. A mai világban maradiság lenne ezt a szakágat nem elfogadni. Nekem is van egy kenus lánytanítványom. Természetesen azt is megértem, hogy sokan azért viseltetnek ellenszenvvel a női kenu iránt, mert a két olimpiai férfi szám elvétele bizonyos tekintetben sokat ártott a sportágnak. De erről nem a női kenusok tehetnek…
A tavalyi sikerek ellenére felvetődött, hogy a Slihoczky-Szőke páros nem feltétlen folytatja együtt tovább…
Igen, lehetséges, de nem fogunk kétségbeesni, ha bomlik ez a páros. Azt gondolom a tavalyi eredmény azt bizonyította, hogy Attila kiváló csapatember és ez más párral összetérdelve is érvényes.
Kikerülhetetlen, hogy az edző konkrét helyezésekben gondolkodva készítse el az adott idény szakmai tervét. Az Öné most milyen célkitűzéseket tartalmaz?
Valóban, létezik a megcélzott eredményeket tartalmazó terv, de szám szerint most nem szeretném ezt nyilvánossá tenni, mert nem akarok ezzel terhet tenni a versenyzőmre. Inkább úgy fogalmaznám meg az elképzeléseimet, hogy hasonló eredményeket szeretnék, mint tavaly, vagyis tartani a szintet a nemzetközi mezőnyben is. Az edző nyilván a minél jobb eredményekre törekszik. De ha a tanítványom éppen nem lesz első, akkor sem fogok leugrani a Gellért-hegyről.
