Mégse

„Ketten, egy hajóban” – ma 75 éves Hesz Mihály

Siklanak a korik a főtér aprócska jégpályáján. Nyugalmas, adventi hangulatú váci délután az ünnep küszöbén és egy olyan születésnap előtt, ami ebben az esztendőben biztosan nem lesz „besöpörve az asztal alá”. Még akkor sem, ha kevesen sejtik, hogy a magas, jóvágású úriember személyében Mexikó bajnoka sétál be mellettük a kávézóba. Hesz Mihály, az egykori „fegyencfrizurás” kajakos hetvenöt év bölcsességével ül az asztalomhoz, hogy emlékeztessen arra, amit annak idején Máté Péter is megénekelt: most élsz.

Hír

– Tudod, amikor jöttél, épp azon tűnődtem, hogy téged majd’ mindenki úgy emleget, hogy a ”Misa”. Szereted egyáltalán, ha így szólítanak?
– Tényleg mindenki így hív. Meg úgy, hogy a „ravasz tót”. Megszoktam.

– Valaki nemrég azt mondta, mindent meg lehet szokni, csak az idő múlását nem. Te hogy vagy ezzel? Mennyire foglalkoztat?
– Annyira nem. A lányokat már nem tudom úgy követni, mint húszévesen, de máskülönben nem tartom nagy dolognak. Az évek összegyűlnek, ami természetes.

A kajakosok általában amúgy sem érzik magukat annyi idősnek, mint ahány évesek.

Hetven fölött is ugyanúgy hülyéskednek, mint annak idején.

– Szíved szerint hogyan ünnepelnél most? Népes partival, hetvenöt szál gyertyával?
– Vannak, akik úgy tartják, hogy ilyenkor létjogosultsága van a nagy csinnadrattának, amire én azt mondom, rendben; – ugyanakkor tudom, hogy ettől a naptól még nem áll meg a világ.

– Melyik volt ezidáig a legemlékezetesebb születésnapod?
– A huszonötödik, amikor megnyertem az olimpiát. Akkor azt éreztem, hogy felnőttem. Addig mindig bennem volt az is, hogy még nem tettem meg mindent, nem vagyok elég gyors, ügyes meg szép. De azzal a születésnappal ez megváltozott és azt éreztem, hogy oké, most tényleg hátradőlhetsz, ennél többet már nem lehet megtenni. A születésem napja egyébként annyira a karácsony küszöbére esik, hogy máskor többnyire mindig bekerült az asztal alá…

– Huszonöt évesen pont nem dől hátra az ember….
– Persze, nem ez történt, csak akkor fogalmazódott meg bennem, hogy más dolgok felé is nyitnom kell. A sportot valahol gyerekes csínynek tartottam – annak ellenére, hogy nagyon is komolyan vettem – és akkor jött a kérdés: hogyan tovább? Korábban úgy gondoltam, én örök életemre kajakos leszek, de Mexikó után azt éreztem, hogy ennél többet, nagyobbat én már nem tudok dobni. Tisztában voltam azzal is, milyen apróságokon múlik egy aranyérem sorsa; hogy minden évben feljön egy-két nagyon jó képességű versenyző, és ők is hús-vér emberek, nekik is vannak izmaik, ambícióik… És mi lesz, ha jön egy sérülés, ha jön egy szép szőke kislány? Akkor esetleg lőttek az egésznek és ott ülsz majd a parton üres kézzel. A sportban nagyon megtanultam előre gondolkodni, és hogy

ne vakítson el az adott nap csillogása.

– Azért ez a fajta tudatosság inkább a személyiség, mint az életkor függvénye… Bár az is igaz, hogy tanulható…
– Nézd, az utánam következő korosztályokban is voltak nagyon tehetséges kajakosok, akik megragadták a dolgok lényegét, a Dunakanyar kajakos-szellemiségét. Ők megkapták ezt a mintát és hajlandóak voltak hasonló mentalitással dolgozni. Igaz, időnként biztosan szidtak is, mint a bokrot, és mondták, hogy „már megint a Misával hozakodtok elő”…

– Amellett, hogy példaképnek lenni mégiscsak kitüntetés, érezted úgy, hogy teher számodra ez a szerep?
– Igen… De mindig arra gondoltam, hogy ezzel én jót teszek a magyar kajaksportnak. Szükség van példaképekre. Nekem is volt: a Papp Laci. Aki ugye szintén olyan miliőből jött, ahol nem sorakoztak a paloták. De voltak olyan tanácsadóim is, akik jóval magasabb társadalmi osztályokhoz tartoztak és fontosnak tartották, hogy inspirálják azt a fiatal gyereket, aki ott gyötri magát nap mint nap a Duna mellett. Ott volt ugyanis a jó kis korzó, ahol az idősebb urak sétálgattak és látták, ahogy a Babellával nyomjuk.

– Milyen tanácsokat kaptál tőlük?
– Például azt, hogy „most hajts, most vagy tizennyolc éves. Minden mást tegyél félre. Lányok majd jönnek később is. Nem baj.”

– Tényleg nem volt baj? Soha nem érezted az, hogy valaha valamit is elmulasztottál, kihagytál volna?
– Nem. Én akkor eldöntöttem, hogy a munkára fókuszálok, hogy az a fontos. Sok minden elvihette volna a figyelmemet: randevú, tánc, mozi. De úgy gondoltam, azokra lesz még alkalom. Az élet pedig igazolt is: szép lett volna még egy olimpia, de ’72-ben már tartalék voltam.

– Milyen emlék jut most eszedbe, ha végigsétálsz itt a váci főutcán?
– Itt laktam a Széchenyi utcában és hétvégén, amikor ilyen időben elmentünk hegyet futni, jöttünk vissza nyakig sárosan, koszosan, szemben meg az osztálytársaim kézen fogva a Zsuzsikával. Nagyon égtem. Közben meg tudtam, hogy a versenyen majd ez fog erőt adni. De abszolút érthető, hogy a következő generáció ezt a hozzáállást már nem vállalta. Előbb jöttek vissza az edzésről és legfeljebb mosolyogtak rajta, hogy „ez a hülye elment még egy kört evezni.” A megalkuvási készség könnyen megerősödik, amikor a kisördög ott sugdos a füledbe, hogy „hagyd már abba, a másik is abbahagyta…”

Én a sport révén hozzájutottam egy olyan önuralomhoz,

célirányos koncentrálóképességhez, ami mellett nem számít sem a tegnap, sem a holnap, csak a most.

– Ez a mostban élés máig is működik? Tényleg csak erre a pillanatra koncentrálsz most? Rám, a beszélgetésünkre, a kávéra meg a sütire?
– Százszázalékosan. (nevet)

– Az idei esztendő elején összetalálkoztam a Duna-parton az „Öreggel” ( Babella László ) és már messziről kérdezte, hogy: „ugye tudod, milyen év van? Ötven éve nyert a Misa olimpiát!” Számodra is ezzel az érzéssel kezdődött a 2018-as év?
– Igen, amikor elindult az év, bennem is megszólalt egy hang…

– Mik azok a mozzanatok, emlékek, amik leginkább megelevenedtek?
– Tokióban mi kajakosok kinn laktunk az olimpiai falutól 80 kilométerre, Mexikóban viszont benn voltunk a közös nagy térben. Láthattuk más sportágak nagy bajnokait, ami engem nagyon feldobott és inspirált. Azt az érzést keltette bennem, hogy én is ennek a nagy családnak a tagja vagyok és ha már itt lehetek, akkor kutya kötelességem a lehető legmagasabb szinten helytállni. Ez az emlék is visszajött most, vagy például a döntő, ahogy – szokás szerint – hátulról jövök fel. „Jön föl a Misa és jön és jön…” Volt a pálya mellett egy töltés, ahol bringával követtek meg gyalog is sokan rohantak mellettünk. A végén már többnyire benn voltak a vízben. Óriási volt a lelkesedés. Aztán jött Tatai Tibor és az eredmény ugyanaz. Ettől szárnyakat kaptak a többiek. Akkor, ott ez annyira nem is volt kihangsúlyozva, de most sok minden ki lett mondva. – Fölénk nőttél – mesélte például Giczy Csaba – és mi nem tudtunk mást csinálni, csak hajtani.

– Ez a hátrányból való győzelem abszolút jellemző rád. Mondhatni: a védjegyeddé is vált…
– Ez egy hasznos stratégia: az ember megtanul mindenből aranyat csinálni. Az orvosi egyetemre való bejutásnál például szintén hátrányban voltam azokkal szemben, akik nappalin végezték a középiskolát és ott megtanulták a biológiát. Kezdetben nagyon zavart, hogy a többiek sokkal többet tudnak, de aztán erre is azt mondtam: nem baj! Elsőre nem vettek fel ugyan, de két év alatt fel tudtam készülni a felvételire.

– A sportban ez szó szerint egy tudatos taktikát jelentett…
– Igen, kialakult egy olyan képességem, hogy a versenyeken ki tudtam előre szúrni, kik a jók és azoknak be tudtam ülni az oldalvizére. Tudod, hányszor mondták, hogy: „szemét váci, menj a francba! Kiengedtek a börtönből? ” Csak azért, mert így megvertem őket.

– Emiatt azért sok kritikát is kaptál… Pontosabban: azért, hogy neked ezt elnézték, másnak nem…
– A többiek is csinálták, csak azt nem lehetett nem észrevenni. A Hesz meg úgy csinálta, hogy még a nádasban úszó vadkacsának is az oldalvizén ült… Ez is váci tudomány. Az Öregnek könnyű hajója volt, nekem meg nehéz. Hát persze hogy arra törekedtem, hogy még az oldalvizének az oldalvizére is beüljek.

– Ötven év után, idén az egykori csapattal visszalátogathattál Mexikóba. Milyen élmény volt?
– Azért volt remek, mert ott az ember tökéletesen vissza tudta hozni azokat az érzéseket, amiket annak idején átélt. Még azt is, amikor totál be volt tojva. Aztán jött az a pillanat, ahogy szembesültem vele, hogy a pálya melletti csónakház tetején ott van az én hajóm, amiben annak idején versenyeztem… A mostani kiutazás egyébként azért is érdekes volt, mert a többiek döbbenten tapasztalták, hogy egy egészen más Hesz Misa van velük, mint akire a múltból emlékeztek. Én akkor egy eléggé magába zárkózó fickó voltam. Megfogadtam azt a tanácsot, hogy

legyenek álmaid, mert azok fölemelnek, de ne beszélj róluk senkinek.

Sőt, annyira komolyan vettem, hogy lementem a Fradiba és egész edzés alatt egy szót se szóltam. Mondta is most a Rozsnyói Kati: – Misa, én nem ismerek rád! Hogy te milyen felszabadult vagy! Hát persze, hogy felszabadult az ember, ha már sikerült az, amire az életében vágyott.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy hiszel valamiféle sorsszerűségben…
– Mi mással lehetne magyarázni például azt, hogy az olimpiai döntő előtt az utolsó pillanatban felébredtem? Megcsináltam a bemelegítő pályát, ahogy a többiek, aztán visszamentem a csónakházhoz és egy pokrócos nyugágyon próbáltam relaxálni. Volt egy nagyon aranyos gyúrónk – amolyan lelki szemetesláda is egyben -, a Frici bácsi, aki engem is nagyon szeretett; mondtam neki, hogy én akkor most lefekszem, ekkor és ekkor keltsen fel. Nem tudom, hogyan történt, mi ébresztett fel, mert ő megfeledkezett erről. Volt hátra még nyolc perc az indulásig. Felkaptam a kajakot és nem fecséreltem energiát arra, hogy esetleg haragudjak Frici bácsira, inkább az edzéseken összegyűjtött erőt próbáltam mobilizálni. Most… most szétszeded őket… Mire felértem az ezer méterhez, már megnyugodtam és tele voltam energiával, a többieken meg azt láttam, hogy az egyiknek így remeg a szája, a másiknak meg úgy…

– Te meg épp szétharapni készülted a világot…
– Nem vagyok hagyományos értelemben vett istenhívő, de a természettel, az univerzummal való szimbiózist sokszor megtapasztaltam. Ha tudnád, hányszor ücsörögtem lenn a parton egy nagy fűzfa árnyékában „meditálva”, vagyis hányszor gondolkodtam el a természetben az élet nagy dolgairól! Úgy gondolom, hogy ezek az erők, amiket én mindig tiszteltem, hozzásegítettek, hogy összejöjjön a kajakozás, hogy ne legyek sokszor beteg, hogy megfelelő célokat tűzzek ki.

– Említetted az imént, hogy „mindig legyen egy álmod”. Most miről álmodsz?
– Olyan kihívások már nincsenek, mint annak idején, tényleg ellazulhat az ember és élvezheted a mindennapokat például azért, hogy nem kell panaszkodnod, hogy itt fáj, ott fáj. Ez óriási dolog. Amiről szívesen álmodom? Nekem van három fiam. Nagyon szeretném egyszer őket elvinni Mexikóba és megmutatni nekik is: nézzétek, ott van az én hajóm…

– Voltak dolgok, amelyekre mindig nagyon érzékeny voltál. Maradt benned még bármiféle fel nem oldott feszültség – például az egykori vetélytársakkal szemben?
– Á dehogy! Azok már régen feloldódtak. Az idő elmosta őket. Csak a vidámság maradt. A múltkor például találkoztam Csapó Gézával és mondtam neki, hogy ha beszél a Kemecsey-vel, adja át, hogy a Misa üzeni: 700-nál jön!

Drága Anikó!

Bevallom, én gondolatban már akkor elkezdtem írni ezt a levelet, amikor először osztottad meg a közösségi oldaladon, hogy „most már ne keressetek”… Tiszteletben akartam tartani a kérésedet, ugyanakkor szólni is szerettem volna Hozzád, legalább így, egyoldalúan. Persze úgy képzeltem, hogy valamiképpen mégiscsak Veled vagyok abban a székekkel telirakott szobában, ahová már csak a laptopodat, az emlékeidet és a mindig megcsodált emberi méltóságodat vitted magaddal.

Hír

Aznap még arról is írtál, hogy nyugodtak lehetünk, már megtaláltad az utódodat, aki máris sok mindent megtanult tőled és a Te elhivatottságod szellemében gondozza tovább a sportág egykori hőseinek emlékét. Biztos voltam benne, hogy ezt nem bízod a véletlenre. Ahogyan afelől sincs kétségem, hogy sokunknak tanítottál fontos dolgokat az életről, annak utolsó cseppig való öröméről és élvezetéről, az elfogadásról, az elmúlásról és az emberi kapcsolatok értékéről. Arról, hogy valaki nem csak azáltal lehet kiemelkedő, hogy önmaga nagyságát propagálja fennhangon, hanem azáltal is,  hogy mások nagyszerűségére emlékeztet. Mégpedig végtelen lelkesedéssel. Emlékszem, milyen boldog voltál, ha elkészült egy-egy tabló, valamelyik pályatársad fotóival… Valami egészen romlatlan gyermeki tisztasággal és vidámsággal tudtál rámosolyogni a világra és annak dolgaira, mindvégig. Nem tudom, hogy sikerült ezt megőrizned, hiszen ez a szemlélet könnyen elveszthető út közben….

Talán ez volt az egyik áldás, amit a Sors utalt ki részedre méltányosságból, mindazért, amit példa értékű tartással viseltél életed során. Sosem keseregtél se múlt, se jelen, se jövő felett. Noha tisztában voltál mindig mindennel, láttad a dolgokat a maguk nyers valóságában is, minden kozmetikázás nélkül.

Itt cseng a fülemben, milyen természetességgel beszéltél a szerepedről, amikor először invitáltunk kamera elé az egykori bajnokokat megszólaltató sorozatunkban. „Tisztában vagyok vele, hogy én nem azért ülök itt, mert olyan jelentős bajnok lettem volna, de végtelenül megtisztelő számomra”. És emlékszem arra is, ahogyan az egykori csupa kéz, csupa láb kislányról meséltél, aki korgó gyomorral is virgoncan szaladt a Tímár utcai vízi telepre. Aki féltékenységtől mentes lelkesedéssel tudta csodálni Bánfalvi Klárát, amint nőies idomaival, elegáns pörgős szoknyáival belibbent a úszóház kabinjába. Tisztelettel néztél fel rá – ahogy mindenki másra is – és bocsánatot kértél tőle, amikor először legyőzted…

Húsz évesen lettél válogatott kerettag, legendás idők legendás szereplői közt… El sem hiszed, mennyire előttem van az a jelenet, amikor Urányiról meséltél nagy szeretettel. Akinek „gyönyörű indián arca volt” és aki Macinak hívott Téged a dörmögő hangján… „Tüdőrákja volt, pedig sohasem dohányzott… nekem is az van…” – tetted hozzá, de csak egyetlen pillanatra lett fátyolosabb a hangod. A következő pillanatban már kacagva meséltél a mátrai edzőtáborokról, az általatok kreált, formabontó tornagyakorlatokról, arról, amikor Kemecsey magnójának jóvoltából twistelni tanult a társaság, egészen addig, amíg Granek fel nem fedezte a „botrányos” táncórát…

Beszéltél a lányokról, akikkel az idők során egy hajóban eveztél és arról, hogy sohasem ugrottál ki a rajtnál, mivel hosszabb távon voltál jobb mindig. „Esetleg én is érhettem volna el nagyobb sikereket” – mondtad még minden szomorúság nélkül, puszta múltbéli alternatívaként. Tudod, úgy gondolom, a Te igazi sikered  tényleg hosszabb távon mutatkozott meg, akkor, amikor a többiek már régen elfáradtak… Te még javában túráztál a tengeri kajakoddal, gyönyörködtél a természet, az emberi létezés csodáiban és  pályatársak tucatjainak gondoztad az emlékét.  TE AZ ÉLET FINISÉBEN VOLTÁL A LEGNAGYOBB BAJNOK.

Hálás vagyok azért, hogy ismerhettelek, hogy olvashattam a verseidet, hogy együtt dolgozhatunk egy közös ügyért. Amennyire tőlem telik, én is igyekszem majd továbbvinni valamit mindabból, amit Tőled tanultam.

Kevés olyan embert ismerek, aki tényleg szerelmes tud lenni. Te ilyen voltál. Szerelmes az életbe, a kajakozásba, a Duna kátrányos illatába, a barátságba, az érzésbe, amit a fiaid léte jelentett.

Tudom, hogy most is mosolyogva fogadod az új élményeket ott az égi vizeken; ott, ahol újra viszontláthatod a régi jó barátokat. A Mészáros-fiúkat, Tímár Pistát, a csupaszív „Öreg”-et, meg a többieket.

Egy ilyen levél végére – a szokásoknak megfelelően – talán azt kellene írnom: „nem felejtünk el Téged!”. Amiben persze valóban biztos is lehetsz.

De talán még inkább Hozzád méltó, ha azt írom:

tudjuk, hogy nem felejtesz el bennünket…

Ég Veled, Anikó!

Még találkozunk!

Pápay Eszter

Minden éremből jutott a magyaroknak

Három érmet nyertek a magyar kajak-kenusok a racicei korosztályos Európa-bajnokság szombat délelőtti 1000 méteres versenyein.

Hír

Csikós Zsóka kezdte az éremszerzést, az ifjúsági lányok kajak egyesének A döntőjében nagyon szép versenyzéssel, magabiztosan győzött, megszerezve ezzel a magyar válogatott első érmét.

A férfiak ugyanezen számában az U23-as korosztályban Béke Kornél is kiválóan kajakozott, ez pedig a harmadik helyre volt elég.

A szombati nap harmadik magyar érmét a Majoros Mátyás, Nyerges Áron ifjúsági duó szerezte, amely K2-ben ezüstérmes lett.

A Koleszár Mátyás, Németh Viktor (K2 U23) páros a negyedik, Posta Réka (K1 U23) az ötödik, Fejes Dániel (C1 U23) és a Lelovics Dávid, Bakó Tamás (C2 U23) kettős egyaránt a hatodik, a Kollár Kristóf, Hodován Dávid (C2 ifi) egység pedig a nyolcadik helyen zárt.

„Összességében teljesen elégedett vagyok, eddig sokkal jobb eredmények születtek, mint tavaly. Nagyon örülünk annak, hogy a közvetlen második vonalunk meg tudta méretni magát a nemzetközi porondon, és helyt is álltak eddig – kezdte az értékelést Makrai Csaba utánpótlás szövetségi kapitány, utalva arra, hogy több számban nem a válogatók győztesei indultak az Eb-n. – Csikós Zsóka fantasztikus győzelme mellett Béke Kornél harmadik helye nálam igazi szenzációnak számít, de nagyon nagy dolog a Majoros, Nyerges páros ezüstérme is. Eddig úgy tűnik, hogy

nagyon jó döntés volt ezeket a gyerekeket hozni az Eb-re,

az ő szereplésükkel fel tudjuk mérni a nemzetközi mezőnyt, és tudunk kalkulálni, hogy az első vonalba tartozó versenyzőink mire számíthatnak majd a világbajnokságon. Remélem, hogy a 200 és az 500 méteres távokon is hasonló eredményeket fogunk hozni.”

A délutáni 200-as középdöntőből az ifista Máró Anna futamgyőztesként jutott a fináléba K1-ben. Szintén A döntős Orosz Adrienn (U23 K1) és a Horányi Dóra, Mile Sára (ifi C2) páros. B döntős Vigassy Barnabás (ifi K1) és Kőszegi Milán (ifi C1). Nem jutott viszont tovább a sprinttávon Molnár Csenge (ifi C1), Nikodém Patrik (U23 K1) és Némedi Konrád (U23 C1).

Vasárnap a két rövidebb táv döntőivel zárul az Eb.