Mégse

„Ketten, egy hajóban” – ma 75 éves Hesz Mihály

Siklanak a korik a főtér aprócska jégpályáján. Nyugalmas, adventi hangulatú váci délután az ünnep küszöbén és egy olyan születésnap előtt, ami ebben az esztendőben biztosan nem lesz „besöpörve az asztal alá”. Még akkor sem, ha kevesen sejtik, hogy a magas, jóvágású úriember személyében Mexikó bajnoka sétál be mellettük a kávézóba. Hesz Mihály, az egykori „fegyencfrizurás” kajakos hetvenöt év bölcsességével ül az asztalomhoz, hogy emlékeztessen arra, amit annak idején Máté Péter is megénekelt: most élsz.

Hír

– Tudod, amikor jöttél, épp azon tűnődtem, hogy téged majd’ mindenki úgy emleget, hogy a ”Misa”. Szereted egyáltalán, ha így szólítanak?
– Tényleg mindenki így hív. Meg úgy, hogy a „ravasz tót”. Megszoktam.

– Valaki nemrég azt mondta, mindent meg lehet szokni, csak az idő múlását nem. Te hogy vagy ezzel? Mennyire foglalkoztat?
– Annyira nem. A lányokat már nem tudom úgy követni, mint húszévesen, de máskülönben nem tartom nagy dolognak. Az évek összegyűlnek, ami természetes.

A kajakosok általában amúgy sem érzik magukat annyi idősnek, mint ahány évesek.

Hetven fölött is ugyanúgy hülyéskednek, mint annak idején.

– Szíved szerint hogyan ünnepelnél most? Népes partival, hetvenöt szál gyertyával?
– Vannak, akik úgy tartják, hogy ilyenkor létjogosultsága van a nagy csinnadrattának, amire én azt mondom, rendben; – ugyanakkor tudom, hogy ettől a naptól még nem áll meg a világ.

– Melyik volt ezidáig a legemlékezetesebb születésnapod?
– A huszonötödik, amikor megnyertem az olimpiát. Akkor azt éreztem, hogy felnőttem. Addig mindig bennem volt az is, hogy még nem tettem meg mindent, nem vagyok elég gyors, ügyes meg szép. De azzal a születésnappal ez megváltozott és azt éreztem, hogy oké, most tényleg hátradőlhetsz, ennél többet már nem lehet megtenni. A születésem napja egyébként annyira a karácsony küszöbére esik, hogy máskor többnyire mindig bekerült az asztal alá…

– Huszonöt évesen pont nem dől hátra az ember….
– Persze, nem ez történt, csak akkor fogalmazódott meg bennem, hogy más dolgok felé is nyitnom kell. A sportot valahol gyerekes csínynek tartottam – annak ellenére, hogy nagyon is komolyan vettem – és akkor jött a kérdés: hogyan tovább? Korábban úgy gondoltam, én örök életemre kajakos leszek, de Mexikó után azt éreztem, hogy ennél többet, nagyobbat én már nem tudok dobni. Tisztában voltam azzal is, milyen apróságokon múlik egy aranyérem sorsa; hogy minden évben feljön egy-két nagyon jó képességű versenyző, és ők is hús-vér emberek, nekik is vannak izmaik, ambícióik… És mi lesz, ha jön egy sérülés, ha jön egy szép szőke kislány? Akkor esetleg lőttek az egésznek és ott ülsz majd a parton üres kézzel. A sportban nagyon megtanultam előre gondolkodni, és hogy

ne vakítson el az adott nap csillogása.

– Azért ez a fajta tudatosság inkább a személyiség, mint az életkor függvénye… Bár az is igaz, hogy tanulható…
– Nézd, az utánam következő korosztályokban is voltak nagyon tehetséges kajakosok, akik megragadták a dolgok lényegét, a Dunakanyar kajakos-szellemiségét. Ők megkapták ezt a mintát és hajlandóak voltak hasonló mentalitással dolgozni. Igaz, időnként biztosan szidtak is, mint a bokrot, és mondták, hogy „már megint a Misával hozakodtok elő”…

– Amellett, hogy példaképnek lenni mégiscsak kitüntetés, érezted úgy, hogy teher számodra ez a szerep?
– Igen… De mindig arra gondoltam, hogy ezzel én jót teszek a magyar kajaksportnak. Szükség van példaképekre. Nekem is volt: a Papp Laci. Aki ugye szintén olyan miliőből jött, ahol nem sorakoztak a paloták. De voltak olyan tanácsadóim is, akik jóval magasabb társadalmi osztályokhoz tartoztak és fontosnak tartották, hogy inspirálják azt a fiatal gyereket, aki ott gyötri magát nap mint nap a Duna mellett. Ott volt ugyanis a jó kis korzó, ahol az idősebb urak sétálgattak és látták, ahogy a Babellával nyomjuk.

– Milyen tanácsokat kaptál tőlük?
– Például azt, hogy „most hajts, most vagy tizennyolc éves. Minden mást tegyél félre. Lányok majd jönnek később is. Nem baj.”

– Tényleg nem volt baj? Soha nem érezted az, hogy valaha valamit is elmulasztottál, kihagytál volna?
– Nem. Én akkor eldöntöttem, hogy a munkára fókuszálok, hogy az a fontos. Sok minden elvihette volna a figyelmemet: randevú, tánc, mozi. De úgy gondoltam, azokra lesz még alkalom. Az élet pedig igazolt is: szép lett volna még egy olimpia, de ’72-ben már tartalék voltam.

– Milyen emlék jut most eszedbe, ha végigsétálsz itt a váci főutcán?
– Itt laktam a Széchenyi utcában és hétvégén, amikor ilyen időben elmentünk hegyet futni, jöttünk vissza nyakig sárosan, koszosan, szemben meg az osztálytársaim kézen fogva a Zsuzsikával. Nagyon égtem. Közben meg tudtam, hogy a versenyen majd ez fog erőt adni. De abszolút érthető, hogy a következő generáció ezt a hozzáállást már nem vállalta. Előbb jöttek vissza az edzésről és legfeljebb mosolyogtak rajta, hogy „ez a hülye elment még egy kört evezni.” A megalkuvási készség könnyen megerősödik, amikor a kisördög ott sugdos a füledbe, hogy „hagyd már abba, a másik is abbahagyta…”

Én a sport révén hozzájutottam egy olyan önuralomhoz,

célirányos koncentrálóképességhez, ami mellett nem számít sem a tegnap, sem a holnap, csak a most.

– Ez a mostban élés máig is működik? Tényleg csak erre a pillanatra koncentrálsz most? Rám, a beszélgetésünkre, a kávéra meg a sütire?
– Százszázalékosan. (nevet)

– Az idei esztendő elején összetalálkoztam a Duna-parton az „Öreggel” ( Babella László ) és már messziről kérdezte, hogy: „ugye tudod, milyen év van? Ötven éve nyert a Misa olimpiát!” Számodra is ezzel az érzéssel kezdődött a 2018-as év?
– Igen, amikor elindult az év, bennem is megszólalt egy hang…

– Mik azok a mozzanatok, emlékek, amik leginkább megelevenedtek?
– Tokióban mi kajakosok kinn laktunk az olimpiai falutól 80 kilométerre, Mexikóban viszont benn voltunk a közös nagy térben. Láthattuk más sportágak nagy bajnokait, ami engem nagyon feldobott és inspirált. Azt az érzést keltette bennem, hogy én is ennek a nagy családnak a tagja vagyok és ha már itt lehetek, akkor kutya kötelességem a lehető legmagasabb szinten helytállni. Ez az emlék is visszajött most, vagy például a döntő, ahogy – szokás szerint – hátulról jövök fel. „Jön föl a Misa és jön és jön…” Volt a pálya mellett egy töltés, ahol bringával követtek meg gyalog is sokan rohantak mellettünk. A végén már többnyire benn voltak a vízben. Óriási volt a lelkesedés. Aztán jött Tatai Tibor és az eredmény ugyanaz. Ettől szárnyakat kaptak a többiek. Akkor, ott ez annyira nem is volt kihangsúlyozva, de most sok minden ki lett mondva. – Fölénk nőttél – mesélte például Giczy Csaba – és mi nem tudtunk mást csinálni, csak hajtani.

– Ez a hátrányból való győzelem abszolút jellemző rád. Mondhatni: a védjegyeddé is vált…
– Ez egy hasznos stratégia: az ember megtanul mindenből aranyat csinálni. Az orvosi egyetemre való bejutásnál például szintén hátrányban voltam azokkal szemben, akik nappalin végezték a középiskolát és ott megtanulták a biológiát. Kezdetben nagyon zavart, hogy a többiek sokkal többet tudnak, de aztán erre is azt mondtam: nem baj! Elsőre nem vettek fel ugyan, de két év alatt fel tudtam készülni a felvételire.

– A sportban ez szó szerint egy tudatos taktikát jelentett…
– Igen, kialakult egy olyan képességem, hogy a versenyeken ki tudtam előre szúrni, kik a jók és azoknak be tudtam ülni az oldalvizére. Tudod, hányszor mondták, hogy: „szemét váci, menj a francba! Kiengedtek a börtönből? ” Csak azért, mert így megvertem őket.

– Emiatt azért sok kritikát is kaptál… Pontosabban: azért, hogy neked ezt elnézték, másnak nem…
– A többiek is csinálták, csak azt nem lehetett nem észrevenni. A Hesz meg úgy csinálta, hogy még a nádasban úszó vadkacsának is az oldalvizén ült… Ez is váci tudomány. Az Öregnek könnyű hajója volt, nekem meg nehéz. Hát persze hogy arra törekedtem, hogy még az oldalvizének az oldalvizére is beüljek.

– Ötven év után, idén az egykori csapattal visszalátogathattál Mexikóba. Milyen élmény volt?
– Azért volt remek, mert ott az ember tökéletesen vissza tudta hozni azokat az érzéseket, amiket annak idején átélt. Még azt is, amikor totál be volt tojva. Aztán jött az a pillanat, ahogy szembesültem vele, hogy a pálya melletti csónakház tetején ott van az én hajóm, amiben annak idején versenyeztem… A mostani kiutazás egyébként azért is érdekes volt, mert a többiek döbbenten tapasztalták, hogy egy egészen más Hesz Misa van velük, mint akire a múltból emlékeztek. Én akkor egy eléggé magába zárkózó fickó voltam. Megfogadtam azt a tanácsot, hogy

legyenek álmaid, mert azok fölemelnek, de ne beszélj róluk senkinek.

Sőt, annyira komolyan vettem, hogy lementem a Fradiba és egész edzés alatt egy szót se szóltam. Mondta is most a Rozsnyói Kati: – Misa, én nem ismerek rád! Hogy te milyen felszabadult vagy! Hát persze, hogy felszabadult az ember, ha már sikerült az, amire az életében vágyott.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy hiszel valamiféle sorsszerűségben…
– Mi mással lehetne magyarázni például azt, hogy az olimpiai döntő előtt az utolsó pillanatban felébredtem? Megcsináltam a bemelegítő pályát, ahogy a többiek, aztán visszamentem a csónakházhoz és egy pokrócos nyugágyon próbáltam relaxálni. Volt egy nagyon aranyos gyúrónk – amolyan lelki szemetesláda is egyben -, a Frici bácsi, aki engem is nagyon szeretett; mondtam neki, hogy én akkor most lefekszem, ekkor és ekkor keltsen fel. Nem tudom, hogyan történt, mi ébresztett fel, mert ő megfeledkezett erről. Volt hátra még nyolc perc az indulásig. Felkaptam a kajakot és nem fecséreltem energiát arra, hogy esetleg haragudjak Frici bácsira, inkább az edzéseken összegyűjtött erőt próbáltam mobilizálni. Most… most szétszeded őket… Mire felértem az ezer méterhez, már megnyugodtam és tele voltam energiával, a többieken meg azt láttam, hogy az egyiknek így remeg a szája, a másiknak meg úgy…

– Te meg épp szétharapni készülted a világot…
– Nem vagyok hagyományos értelemben vett istenhívő, de a természettel, az univerzummal való szimbiózist sokszor megtapasztaltam. Ha tudnád, hányszor ücsörögtem lenn a parton egy nagy fűzfa árnyékában „meditálva”, vagyis hányszor gondolkodtam el a természetben az élet nagy dolgairól! Úgy gondolom, hogy ezek az erők, amiket én mindig tiszteltem, hozzásegítettek, hogy összejöjjön a kajakozás, hogy ne legyek sokszor beteg, hogy megfelelő célokat tűzzek ki.

– Említetted az imént, hogy „mindig legyen egy álmod”. Most miről álmodsz?
– Olyan kihívások már nincsenek, mint annak idején, tényleg ellazulhat az ember és élvezheted a mindennapokat például azért, hogy nem kell panaszkodnod, hogy itt fáj, ott fáj. Ez óriási dolog. Amiről szívesen álmodom? Nekem van három fiam. Nagyon szeretném egyszer őket elvinni Mexikóba és megmutatni nekik is: nézzétek, ott van az én hajóm…

– Voltak dolgok, amelyekre mindig nagyon érzékeny voltál. Maradt benned még bármiféle fel nem oldott feszültség – például az egykori vetélytársakkal szemben?
– Á dehogy! Azok már régen feloldódtak. Az idő elmosta őket. Csak a vidámság maradt. A múltkor például találkoztam Csapó Gézával és mondtam neki, hogy ha beszél a Kemecsey-vel, adja át, hogy a Misa üzeni: 700-nál jön!

Bővül az emlékfutás programja

Október 23-án ismét a Népszigeten rendezik meg a Kolonics György Emlékfutást, amely idén egyben amolyan vízi sportágválasztó is lesz, ahol egész napos programmal várják a sportolni vágyó családokat. A futók 2 km-es rövidtávon, 11,5 km-es középtávon és félmaratonon indulhatnak, a kajak-kenus versenyzők közép- és félmaratoni távon külön díjazásban részesülnek.

Hír

A verseny központja ezúttal a KSI népszigeti vízitelepén lesz, onnan rajtolnak a futók mindhárom távon. Délelőtt 10 órakor a félmaraton mezőnye, 10.30-tól a középtávon indulók, 13 órától pedig a 2 kilométert vállalók vágnak neki a versenynek.

“Szeretném megköszönni személy szerint Szemán Róbertnek, akinek rendkívül fontos Kolonics György emlékének méltó ápolása, valamint az általa vezetett Ötpróba Tokióba szervezőcsapatának, hogy idén is a rendezvény mögé álltak – mondta Csabai Edvin, a Kolonics Alapítvány elnöke. – Nekik köszönhető, hogy rengeteg sportolni szerető ember emlékezhet meg Kolóra október 23-án, ugyanis minden futó nagyon olcsón nevezhet, a kajak-kenu egyesületek tagjai pedig ingyen vehetnek részt az eseményen. Maga az emlékfutás az egész sportág számára jelentős, mint a kajak-kenu egyik éves nagy szabadidősport-eseménye.”

Az emlékfutáson több korábbi, és jelenlegi kajak-kenus kiválóság, például Szabó Gabriella, Storcz Botond, és Kammerer Zoltán is részt vesz. A futás mellett a KSI vízitelepén az érdeklődök kipróbálhatják a kajak-kenu sportág minden szakágát. Ráadásul akik a sárkányhajó versenyben is részt vesznek, azok a futás mellett a vízreszállásért cserébe is Ötpróba-pontokat gyűjthetnek.

“Az eseményen tényleg sok minden Kolóról, és a kajak-kenuról fog szólni, már nem “csak” egy futóversenyről beszélünk, hanem egy egész napos családi programról. Az emlékfutás évek óta nagyon népszerű, idén 3000 főben kellett limitálnunk az indulók létszámát, hogy ne legyen túlzsúfult a sziget. Bízom benne, hogy idén is jó sokan jönnek a sportágból, az ő futóteljesítményüket közép-, és hosszútávon korcsoportonként külön fogjuk értékelni” – tette hozzá Csabai Edvin.

A versenyre nevezni lehet az alábbi oldalon, vagy tagként a kajak-kenus egyesületeknél lehet.

“Bazi nagy” szerencse kellene

Kiválóan szerepelt, és ifi kora ellenére a legjobb magyar szlalom-kajakos lett a szeptember végi világbajnokságon Rácz Koppány. A 18 éves pécsi versenyző évek óta él és készül Szlovéniában, távlati célja, hogy olimpiai résztvevő lehessen, de mégis leginkább azért gyakorol minden nap kitartóan, mert imádja, amit csinál.

Hír

– 120 indulóból a középmezőnyben végeztél a világbajnokságon férfi kajakban, elégedett vagy az eredménnyel?

– A második futamban elért eredménnnyel teljesen elégedett vagyok, az első futamban még nem éreztem a ritmust. Azért a második futamban is hozzáértem egy kicsit az egyik kapuhoz, ha nincs az a hiba, akkor még 10 embert meg tudtam volna verni. A világbajnokság előtt két hetet edzettünk a La Sue-i pályán, ami egyébként nagyon tetszett nekem, mert egészen különleges elemek vannak benne. Az edzéseken jobban ment, mint a versenyen, de ez természetes, hiszen egy világbajnokságon hatalmas drukk van bennünk.

– Storcz Botond szakágvezető szerint nagyon jó úton jársz a felkészülésben, te is így látod?

– Az utóbbi két évben sokat fejlődtem, ez meglátszott az idei versenyeken. Rengeteget edzek, sokféle edzővel, idén a világversenyek előtt a szlovén válogatottal is készültem, az egyik legjobb barátom például idén junior világbajnokságot nyert kenuban. Én is jól szerepeltem a korosztályos világversenyeken, az Európa-bajnokságon, és a világbajnokságon is majdnem a legjobbak közé kerültem, ami nagy dolog. Aztán a felnőtt vb-n sikerült megvernem a három évvel ezelőtti olimpiai bajnokot, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szlalom egy olyan szakág, ahol a legjobbak is hibázhatnak.

– Miért éppen Szlovéniában készülsz?

– A magyarázat egyszerű, a szüleimnek régóta van egy raftingos vállalkozása Bovecban, a nyarakat korábban is minden évben ott töltöttük, aztán amikor 13 éves voltam, akkor befejeztük az ingázást, és kiköltöztünk. Én később átkerültem Solkanba, itt készülök, és ide járok középiskolába is. Általában iskola előtt futni megyek, aztán ebéd után edzek másfél-két órát vadvízen, vagy síkvízen, utána ugyanennyi időt töltök a konditeremben.

– Mik a távlati terveid versenyzőként?

– A következő szezonra új edzővel, a szlovén Kodelja Uros-szal készülők, aki versenyzőként nagyon eredményes tudott lenni, és kiváló pedagógus. Miután jó kajakos volt, tőle sokat tanulhatok. Szeretnék még javítani az evezési stílusomon, aztán meglátjuk mire jutok. Vannak rövidebb, és hosszabb távú céljaim is a szlalomban, de elsősorban azért csinálom, mert engem maga

az evezés, és az edzések boldoggá tesznek.

– A világbajnokság óta te vagy az első számú férfi szlalomversenyző a válogatottban, szerinted mi kellene ahhoz, hogy a szakág tovább fejlődhessen Magyarországon?

– Sokszor, sokan elmondták már: a legfontosabb az, hogy minél hamarabb legyen szlalom-pálya Magyarországon, ez rengeteget dobna a szakágon. A szlalom egy rendkívül technikás sport, amit síkvízen nem lehet megtanulni. A szlovén versenyzők már egészen fiatalon vadvízen készülnek a Soca-folyón, nálunk azonban ilyen lehetőség nincs, a magyar utánpótlás egyetlen esélye az épített pálya lehet.

– Te azonban Szlovéniában készül. Látsz arra esélyt, hogy tokiói kvótát szerez jövőre a pótkvalifikációs Európa-bajnokságon, Londoban?

 

– Számolgattam a világbajnokság óta, hogy hány olyan ország jár a szlalomban előttünk Európában, amelyek még szintén nem kvalifikálták magukat az olimpiára. Ha életem legjobbját nyújtom Londonban, akkor is bazi nagy szerencse kell ahhoz, hogy jövőre megszerezzem a kvótát, de a remény hal meg utoljára. Azt hiszem, hogy a jövő évi olimpiai szereplés még túl nagy falat nekem, viszont a 2024-es párizsi részvétel esetemben reális cél lehet.