– Magányos harcosok mindig voltak a sportágban. Bizonyos értelemben téged is közéjük sorolnak. Tudatos részedről ez az elkülönülés?
– Igen, tudatos. Nem szeretek kirakatban lenni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kedvelem a társaságot, vagy nem szeretem azokat az embereket, akikkel együtt versenyzek; csak nekem ez így jobb… Jó a kapcsolatom mindenkivel, nem vagyok egy mufurc ember, de ha munka van, akkor az a fontos, és így jobban tudok a feladatokra koncentrálni.
– Edzőtársakra viszont időnként mindenkinek szüksége van…
– Persze, azért én is csapatban edzek, bár nem nagy létszámú csoportról van szó és nem is csak lányok alkotják. A téli felkészülésnél mindenképp előny volt, hogy együtt tudtunk dolgozni, úszni-futni, kondizni. Nagy segítség, hogy itt vannak körülöttem.
– Kik ők?
Katrinecz Rita, Csikós Zsóka, Gál Péter és Bogár Gábor. Minden évben indulnak nemzetközi versenyeken. Amúgy vegyes csapat, nagyon.
– A közelmúltban az egyik földiddel, Dombvári Bencével készítettünk interjút, akit nemes egyszerűséggel „a szarvasi viking”- ként aposztrofáltunk. Most az jutott eszembe, hogy te is ebből a nemzetségből származol. Mit gondolsz, mi az a sajátos erőforrás, amit magatokban hordoztok?
– Nyilván nem így születtünk, de az biztos, hogy nagyon jó nevelő egyesület a szarvasi. Többen is vagyunk, akik onnan indulva felnőtt világversenyeken veszünk részt. Nyerges Attila a kezdetektől fogva mindig odafigyelt ránk. És ez nem csak múlt időben érvényes: Szarvas most is remek hely…
– Mi a legkedvesebb emléked azokból az időkből?
– Én nagyon szerettem Velencén versenyezni. Nem is versenynek fogtuk fel: az volt a nyaralás. Már csak azért is, mert nagyon el se tudtunk menni máshová az edzések miatt. Olyankor levonult az egész család. A szüleim jóban voltak Bence, meg Rohony Balázs szüleivel. Nagyon jó társaság gyűlt össze mindig.
– Hallottam olyan feltételezésről, hogy a viszonylagos elkülönülésed éppen a vidéki létből való indulásból ered. Van ebben valami igazság?
– Nincs, egyáltalán nincs. Gyerekkorom óta élsportoló vagyok, ebbe az állapotba nőttem bele és nem tudom, milyen az, ha valaki Pesten kezd. Annak pedig, hogy én vidékről indultam, soha, semmiféle hátrányát nem láttam.
– Ettől eltekintve viszont több fejezetet is megéltél már az eddigi pályád során…
– Nekem több hullámvölgyem is volt, a felnőttek közt is; azok után pedig mindig számot kellett vetnem, hogyan legyen, mint legyen, akarom-e én ezt… 2016-ban volt az utolsó ilyen, akkor Hadvina Gergővel kezdtem el dolgozni. Azóta tényleg azt látom, hogy évről-évre előbbre tudok lépni, minden évben sikerül elérnem azt, amit előtte megbeszéltünk és ez megerősít abban, hogy érdemes csinálni.
– A legutóbbi hullámvölgy átvészelésében mi segített számodra?
– Valójában nem egy konkrét dolog, vagy esemény befolyásolt. Az igazság az, hogy a 2016-os évre nem úgy készültem, ahogy illett volna és még így is EB ezüstérmes lettem. Ez a tény késztetett arra, hogy elgondolkodjak: ha félgőzzel ennyi mindent el tudok érni, akkor lehet, hogy ha száz százalékosan készülök, még előbbre juthatok.
– Ha most visszatekintesz, hogyan értékeled a néhány évvel ezelőtti edzőváltást?
– Úgy gondolom, hogy nagyon jó döntést hoztam. Igaz, akkor elég sokan megkérdőjelezték és nem sokan értettek velem egyet, de az elmúlt három év minket igazolt. Jól tettük, hogy kiálltunk egymás mellett.
– Mi az, ami a legfontosabb elvárásod egy trénerrel szemben?
– Talán az, hogy ő is ugyanúgy száz százalékosan beleadjon mindent a közös munkába, hogy ez legyen számára a legfontosabb.
– Sok edző teljesíti ezt a kritériumot. De ezen túl: milyen stílusban érdemes foglalkozni Bodonyi Dórával?
– Olyanban, amiben nincsenek alá,- fölérendeltség.
Fontos, hogy egyenrangú partnerként kezeljenek.
Nem arról van szó, hogy én akarom megmondani, milyen edzés legyen. Ebbe egyáltalán nem szólok bele, sőt, vakon követem az edző meglátásait. A kölcsönös tisztelet viszont elengedhetetlen.
– A közelmúltban egy sikeres döntő után nyilatkoztad, hogy milyen sokat jelentett számodra, hogy előtte egy-egy ember mondott egy kedves szót. Ennyire lényeges számodra a környezet támogató megerősítése?
– Igen. Leginkább az, hogy elismerjék a munkámat. Nem anyagiakra gondolok elsősorban, mert az engem annyira nem motivál, inkább az erkölcsi elismerésre, hogy tudjam, számítanak rám és hogy értékesnek érezzem magam a csapaton belül is.
– Mennyi időd jut az manapság a sporton kívüli önmagadra, egy leendő hivatás építésére?
– Elég feszített a tempó. Főiskolára járok, kereskedelmet, marketinget tanulok és szeretnék majd később is a sport közelében maradni. De a jövő évig nekem most tényleg a versenyeken van minden hangsúly és figyelem. Persze az olimpia előtt másfél évvel mindenki így van ezzel.
– Példakép, akire felnézel?
– Nagyon sokakra felnézek, magyarokra, külföldiekre egyaránt és nem csak kajakosokra. Konkrét példaképem nincsen; mindenkitől lehet és kell is tanulni.
– Személyes vezérelved?
– Nagyon maximalista vagyok. Nálam ez jó tulajdonság is, meg rossz is. Minden fekete vagy fehér.
– Sporton kívüli kedvenc tevékenységed?
– Olvasni szeretek, filmet nézni – minden olyan tevékenység, amikor nem kell megmozdulni…
– Ha film, akkor mi a favorit? Vígjáték, netán némi romantika?
– Nem… A félelmetes sztorik, a horror. Amiben van egy kis gyilkolászás… (nevet)
– A versenypályán mi jelenti számodra a horrort?
– Ha nem tudom megcsinálni azt, amit szeretnék. Ha csak negyedik leszek, de az volt az előzetes elképzelés, akkor nem probléma. Ha viszont nem ez volt a célkitűzés, akkor nagyon bánt.
– Most milyen aktuális, „maximalista” célt tűztél magad elé?
– Szeretnék olimpiai számban indulni a VB-n, amihez mindenképp az kell, hogy 500 egyesben jó legyek. Jó lenne olyan helyen végezni, amely révén be tudok ülni egy négyesbe…
