Mégse

Hullámhegyen, Tokió felé

A 2018-as portugáliai világbajnokságon magabiztosan győzött K-1 1000 méteren, és szintén aranyérmet szerzett a női négyes tagjaként, így megújult energiákkal készül a szezonra a 25 esztendős Bodonyi Dóra. A felkészülés során továbbra sem törekszik a „falkaszellem” követésére, de mint mondja: alapvetően azért társaságkedvelő. Akár moziról, akár kajaknégyesről van szó…

Hír

– Magányos harcosok mindig voltak a sportágban. Bizonyos értelemben téged is közéjük sorolnak. Tudatos részedről ez az elkülönülés?

– Igen, tudatos. Nem szeretek kirakatban lenni.  Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kedvelem a társaságot, vagy nem szeretem azokat az embereket, akikkel együtt versenyzek; csak nekem ez így jobb… Jó a kapcsolatom mindenkivel, nem vagyok egy mufurc ember, de ha munka van, akkor az a fontos, és így jobban tudok a feladatokra koncentrálni.

– Edzőtársakra viszont időnként mindenkinek szüksége van…

– Persze, azért én is csapatban edzek, bár nem nagy létszámú csoportról van szó és nem is csak lányok alkotják. A téli felkészülésnél mindenképp előny volt, hogy együtt tudtunk dolgozni, úszni-futni, kondizni. Nagy segítség, hogy itt vannak körülöttem.

– Kik ők?

Katrinecz Rita, Csikós Zsóka, Gál Péter és Bogár Gábor. Minden évben indulnak nemzetközi versenyeken. Amúgy vegyes csapat, nagyon.

– A közelmúltban az egyik földiddel, Dombvári Bencével készítettünk interjút, akit nemes egyszerűséggel „a szarvasi viking”- ként aposztrofáltunk. Most az jutott eszembe, hogy te is ebből a nemzetségből származol. Mit gondolsz, mi az a sajátos erőforrás, amit magatokban hordoztok?

– Nyilván nem így születtünk, de az biztos, hogy nagyon jó nevelő egyesület a szarvasi. Többen is vagyunk, akik onnan indulva felnőtt világversenyeken veszünk részt. Nyerges Attila a kezdetektől fogva mindig odafigyelt ránk. És ez nem csak múlt időben érvényes: Szarvas most is remek hely…

– Mi a legkedvesebb emléked azokból az időkből?

– Én nagyon szerettem Velencén versenyezni. Nem is versenynek fogtuk fel: az volt a nyaralás. Már csak azért is, mert nagyon el se tudtunk menni máshová az edzések miatt. Olyankor levonult az egész család. A szüleim jóban voltak Bence, meg Rohony Balázs szüleivel. Nagyon jó társaság gyűlt össze mindig.

– Hallottam olyan feltételezésről, hogy a viszonylagos elkülönülésed éppen a vidéki létből való indulásból ered. Van ebben valami igazság?

– Nincs, egyáltalán nincs. Gyerekkorom óta élsportoló vagyok, ebbe az állapotba nőttem bele és nem tudom, milyen az, ha valaki Pesten kezd. Annak pedig, hogy én vidékről indultam, soha, semmiféle hátrányát nem láttam.

– Ettől eltekintve viszont több fejezetet is megéltél már az eddigi pályád során…
– Nekem több hullámvölgyem is volt, a felnőttek közt is; azok után pedig mindig számot kellett vetnem, hogyan legyen, mint legyen, akarom-e én ezt… 2016-ban volt az utolsó ilyen, akkor Hadvina Gergővel kezdtem el dolgozni. Azóta tényleg azt látom, hogy évről-évre előbbre tudok lépni, minden évben sikerül elérnem azt, amit előtte megbeszéltünk és ez megerősít abban, hogy érdemes csinálni.

– A legutóbbi hullámvölgy átvészelésében mi segített számodra?

– Valójában nem egy konkrét dolog, vagy esemény befolyásolt. Az igazság az, hogy a 2016-os évre nem úgy készültem, ahogy illett volna és még így is EB ezüstérmes lettem. Ez a tény késztetett arra, hogy elgondolkodjak: ha félgőzzel ennyi mindent el tudok érni, akkor lehet, hogy ha száz százalékosan készülök, még előbbre juthatok.

– Ha most visszatekintesz, hogyan értékeled a néhány évvel ezelőtti edzőváltást?

– Úgy gondolom, hogy nagyon jó döntést hoztam. Igaz, akkor elég sokan megkérdőjelezték és nem sokan értettek velem egyet, de az elmúlt három év minket igazolt. Jól tettük, hogy kiálltunk egymás mellett.

– Mi az, ami a legfontosabb elvárásod egy trénerrel szemben?

– Talán az, hogy ő is ugyanúgy száz százalékosan beleadjon mindent a közös munkába, hogy ez legyen számára a legfontosabb.

– Sok edző teljesíti ezt a kritériumot. De ezen túl: milyen stílusban érdemes foglalkozni Bodonyi Dórával?

– Olyanban, amiben nincsenek alá,- fölérendeltség.

Fontos, hogy egyenrangú partnerként kezeljenek.

Nem arról van szó, hogy én akarom megmondani, milyen edzés legyen.  Ebbe egyáltalán nem szólok bele, sőt, vakon követem az edző meglátásait. A kölcsönös tisztelet viszont elengedhetetlen.

– A közelmúltban egy sikeres döntő után nyilatkoztad, hogy milyen sokat jelentett számodra, hogy előtte egy-egy ember mondott egy kedves szót. Ennyire lényeges számodra a környezet támogató megerősítése?

– Igen. Leginkább az, hogy elismerjék a munkámat. Nem anyagiakra gondolok elsősorban, mert az engem annyira nem motivál, inkább az erkölcsi elismerésre, hogy tudjam, számítanak rám és hogy értékesnek érezzem magam a csapaton belül is.

– Mennyi időd jut az manapság a sporton kívüli önmagadra, egy leendő hivatás építésére?

– Elég feszített a tempó. Főiskolára járok, kereskedelmet, marketinget tanulok és szeretnék majd később is a sport közelében maradni.  De a jövő évig nekem most tényleg a versenyeken van minden hangsúly és figyelem. Persze az olimpia előtt másfél évvel mindenki így van ezzel.

– Példakép, akire felnézel?

– Nagyon sokakra felnézek, magyarokra, külföldiekre egyaránt és nem csak kajakosokra. Konkrét példaképem nincsen; mindenkitől lehet és kell is tanulni.

– Személyes vezérelved?

– Nagyon maximalista vagyok. Nálam ez jó tulajdonság is, meg rossz is. Minden fekete vagy fehér.

– Sporton kívüli kedvenc tevékenységed?

– Olvasni szeretek, filmet nézni – minden olyan tevékenység, amikor nem kell megmozdulni…

– Ha film, akkor mi a favorit? Vígjáték, netán némi romantika?

– Nem… A félelmetes sztorik,  a horror. Amiben van egy kis gyilkolászás… (nevet)

– A versenypályán mi jelenti számodra a horrort?

– Ha nem tudom megcsinálni azt, amit szeretnék. Ha csak negyedik leszek, de az volt az előzetes elképzelés, akkor nem probléma. Ha viszont nem ez volt a célkitűzés, akkor nagyon bánt.

– Most milyen aktuális, „maximalista” célt tűztél magad elé?

– Szeretnék olimpiai számban indulni a VB-n, amihez mindenképp az kell, hogy 500 egyesben jó legyek. Jó lenne olyan helyen végezni, amely révén be tudok ülni egy négyesbe…

Dupla UTE-diadal a nyitónapon

Kozák Danutát és Tótka Sándort ezúttal sem lehetett megállítani az idei I. világbajnoki válogató nyitónapján. A nőknél K-1 500 méteren Csipes Tamara és Medveczky Erika állhatott fel még a dobogóra, férfi K-1 400 méteren pedig Nádas Bence és Birkás Balázs végzett a második és a harmadik helyen.

Hír

Csütörtökön mindössze két döntőt rendeztek meg az NKM szegedi olimpiai kvalifikációs világbajnokságra és az Európa Játékokra válogató versenyen, a szolnoki Holt-Tiszán. Talán a legfontosabb női számban győzött az olimpiai-, és világbajnoki címvédő Kozák Danuta, akit 2015 óta senki sem tudott itthon megverni.

Az UTE ötszörös olimpiai bajnoka ezúttal már a rajt után vezetett fél hajóval, és tulajdonképpen a célig növelve előnyét másfél másodperccel nyert Csipes Tamara és a mögötte néhány ezreddel befutó Medveczky Erika előtt. Érdekesség, hogy a negyedikként befutó Bodonyi Dóra is csak centiméterekkel maradt le a dobogóról.

A férfi kajak egyesek 400 méteres száma még ennél is izgalmasabban alakult. A versenyt ma a szintén UTÉ-s Tótka Sándor nyerte meg 28 ezredmásodperccel Nádas Bence és 67 ezreddel Birkás Balázs előtt. A negyedik helyen is egy Hüvös Viktor-tanítvány, Kuli István futott be. Tótka és általában a “Hüvös-team” szereplése nem meglepetés azok után, hogy két hete a rangsorolón is kiválóan teljesített ez a társaság.

“Nem tudom, hogy mit jelent a négyes összeállítása szempontjából, hogy a csapatunk ilyen jól szerepel, ezt majd a szövetségi kapitány eldönti. Persze nagyon örülnék, ha ez a négy ember most összeülne, nemcsak azért, mert egy edző tanítványai vagyunk, hanem azért is, mert a csapattársaimban bízom a legjobban, azt pedig tudom már, hogy nemcsak a jó egyes teljesítmény számít a csapathajóban, hanem az egymásban vetett hit is. Holnap 200 egyes lesz, aztán jön az 500 páros, szóval van még meló” – mondta Tótka Sándor, aki elárulta, hogy ebben az összetételben próbáltak már négyest menni edzésen, és szerinte ez az egység akár ütőképes is lehet.

A válogatóverseny holnap a női és a férfi 200, valamint az 1000 méteres döntőkkel folytatódik, és egészen vasárnap estig tart.

 

Rokonlelkek, lapát nélkül

Ha valahol, hát a Latorca utcában gyakran megesik, hogy feltűnik egy-egy „legenda”: hajdani bajnokok, akik nagyságán és egyediségén nem fog az idő. Arra viszont már ritkábban adódik alkalom, hogy két olyan sportember látogasson el együtt az MKKSZ székházába, akik különböző nemzet csúcsversenyzőjeként küzdöttek egymással a világelsőségért, évtizedeken át. Wichmann Tamás és Ivan Patzaichin kettőse mindemellett mégsem az örökös versengésről szól, hanem a barátságról…

Hír

Az újságírók már helyet foglaltak, a vendégek a teraszon kapaszkodnak össze egy kihagyhatatlan fotó kedvéért – stílszerű dunai látvánnyal a hátuk mögött. Ivan – a maga hetven évével és az elmaradhatatlan hosszú copfjával – továbbra is egy éles szemű, fürge indián benyomását kelti, Tamás pedig a sokat tapasztalt emberek jellegzetes tekintetével és tekintélyével hitelesen alakítja mellette a törzs bölcsét. Néhány perccel később hangsúlyozza is: – „tartalmas életút van mögöttünk”… 

A házigazda szerepét betöltő Vaskuti István személyes emlékekkel indítja a beszélgetést, hiszen tizenéves kenusként kortársaival egyetemben – ahogyan ő maga fogalmaz – „szent áhítattal„ nézett fel a két ikonra. A mindössze egy év korkülönbséggel bíró példaképek akkoriban már javában vívták világraszóló csatáikat, melyeknek következményeképpen idővel nemcsak közismertté, hanem kiemelten közkedveltté is váltak a hazájukban.  Ivan-t beválasztották a többek közt művészeket, tudósokat, pop-sztárokat is felvonultató „minden idők 100 legnagyobb román személyisége” közé, Wichmannt pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetsége által 1991-ben kezdeményezett szavazáson sorolták a legnépszerűbb magyar sportolók közé.  A minden idők legeredményesebb kenusaként tisztelt román Patzaichin versenyzőként öt olimpián vett részt, melyekről összesen négy arannyal és három ezüsttel tért haza. Wichmann Tamás két olimpiai ezüst-, egy bronz-, valamint kilenc világbajnoki aranyérem és nem utolsósorban egy UNESCO Fair Play-díj birtokosaként vált igazi legendává.

Hogy mi a titka a legendaságnak? Részben természetesen az elért eredmények, ez kétségtelen. De nem csupán azok. Ahhoz, hogy valaki valódi, őszinte közszeretetnek örvendhessen, a nagy dobás nem elegendő. Több kell annál. Valami, ami minden bizonnyal az adott sportoló személyiségével áll összefüggésben, sokszor meg sem magyarázható, csak érzékelhető módon.

– Érdekes kérdés, hogy ki lesz népszerű – fejtegeti Tamás is, aki nem titkolja, számára fontos, hogy szeressék. – Manapság sokan dolgoznak azon, hogy bizonyos emberek népszerűségét növelni tudják. Ivan nem foglalkozott ezzel, csak célokat tűzött ki maga elé és azt csinálta, amit fontosnak tartott. Nekem pedig a sport mellett egy-egy tévészereplés illetve a szakácstudományom is hozzájárulhatott ahhoz, hogy valamilyen szinten belophattam magam a közönség szívébe.

Ivan szerint az olyan nyilvános elismerés, mint egy nemzet száz „legnagyobbja” közt lenni, óriási megtiszteltetés ugyan, de hatalmas felelősség is. – Egyébként én igazából sosem szerettem magamról beszélni. Mindig mások beszéltek rólam – teszi hozzá nevetve.                                                                                                               

Ezúttal viszont szerencsére nem marad szűkszavú. Közvetlen hangon mesél, ha nem is annyira önmagáról, inkább az egykori élményekről.  Arról, hogy az első edzője milyen sokat emlegette a magyar csapatot, hangsúlyozva, hogy a magyaroknak csapatuk van! De megtudjuk azt is, hogy a hetvenes években nagy valószínűséggel az az ezüstszínű, vörös kárpitos Ford Taunus volt a leggyönyörűbb autó Bukarestben (de az ő számára egészen biztosan), amit az akkori viszonyok közt kalandos úton, a nagy német rivális, Detlef Lewe közreműködésével tudott megvásárolni. Természetesen, a vízen való legemlékezetesebb összecsapások felelevenítése sem maradt ki a délután programjából. Patzaichin – akiről úgy tartják, hogy előbb tudott kenuzni, mint járni – a müncheni olimpián való szereplést idézi fel, ahol az előfutamban az első csapások után eltört a lapátja. Mivel a jelzése ellenére nem fújták vissza a rajtot, jobb híján a lapátcsonkkal teljesítette végig a távot.  – Amikor beért, a többiek már lezuhanyoztak – kommentálja a történteket Tamás, aki akkor rövid ideig úgy érezhette, a fináléban már csak a német favorit legyőzésére kell koncentrálnia. A döntőben azonban a reményfutamból továbbjutva újra ott volt mellette Ivan, aki ráadásul hasonló taktikát tartogatott a táv második felére.

– Úgy gondoltam, 500-nál megindítom a hajót és hajtok, mint az őrült… de arra nem számítottam, hogy ő is akkor indul el. Az ő hajója akkor sokkal gyorsabb volt, mint az enyém, és végül az ő nyakába akasztották az aranyérmet, nekem pedig be kellett érnem a második hellyel. Lewe lett a harmadik – meséli Wichmann. 

Amikor a sportág jelenlegi történései felé fordul a diskurzus, Ivan gratulációját fejezi ki az augusztusi, kvalifikációs világbajnokság rendezési jogának megszerzéséért. Mint mondja, ez a legegyértelműbb elismerése a magyar szövetség munkájának.  Meggyőződése, hogy különleges Vb-t fognak szervezni a szegedi pályán, ahol a versenyek hangulata is mindig nagyszerű.

A nemzetközi színtéren való küzdelmek ideje számukra ugyan lejárt, a két kenus kapcsolata viszont nem ért véget. Sőt. Az utóbbi években a vendéglátásban jeleskedő egykori bajnok és a divatszakmában tevékenykedő hajdani ellenfele egyre gyakrabban kereste egymás társaságát.  A tisztelet egymás iránt mindig is megvolt, mondják, annak idején sem ellenségként, hanem kollégaként tekintettek egymásra, de a sporttársi viszony az idő múlásával valódi barátsággá formálódott.  A kérdésre, hogy a kenuzáson kívül mi is a közös kettőjükben, Tamás már a hivatalos program után válaszol: – nézd meg a tekintetünket…van benne némi rokonság… Természetesen, arra is kíváncsi vagyok, vajon megtanított-e legalább egy, igazi, autentikus magyar kenus nótát a román kajak-kenu hősének. No és persze, mi volt Ivan reakciója? – Hát persze hogy daloltam neki… Jókat nevetett a szövegen…-hangzik a válasz.

A mostani látogatásnak egyébként még egy sajátos apropója is van: a Wichmann Tamás életéről készülő film forgatása, amelyben kihagyhatatlanul feltűnik Patzaichin is.  Dokumentumfilm lévén ezúttal mindketten önmagukat alakítják: a legeredményesebb, illetve a legnagyobb szívű kenust…