Mégse

Tizenhárom magyar fiatal szerzett érmet az Eb-n

Öt érmet nyert a magyar küldöttség a 200-as és az 500-as távokon az Olaszországban rendezett ifjúsági és U23-as Európa-bajnokság zárónapján, mindegyiket női kajakosok gyűjtötték be. Összesen hét éremmel zártuk a kontinenstornát.

Hír

Az ifjúsági és az U23-as lány kajak négyesünk is hasonló körülmények között szerzett ezüstérmet 500 méteren Auronzóban. A Lucz Noémi, Sólyom Dóra, Kiss Blanka, Szénási Zsófia U23-as kvartett csupán 0,5 másodperccel a lengyelek mögött másodikként ért célba, majd a Potoniec Zsófia, Máró Anna, Posta Réka, Csikós Zsóka junior egység ugyancsak ennyivel kapott ki a cseh hajótól. Pupp Noémi (K-1 U23) ugyanezen a távon bronzérmet nyert.

A Potoniec Zsófia, Posta Réka ifi kajak párosnak a győzelemre is nagy esélye lett volna, de végül úgy végzett a negyedik helyen, hogy egy másodperc volt az első négy helyezett között. A Sólyom Dóra, Gamsjager Lisa-Maria kettős (K-2 U23) 0,1 másodperccel csúszott le a dobogóról, és zárt szintén a negyedik pozícióban.

A délelőtti, 500-as döntőkben Kaszás Klaudia és Miskolczy Fruzsina (C-2 U23) ugyancsak negyedikként, Rédl András (K-1 ifi) és a Hodován Dávid, Bucsi Bálint, Mollár Kristóf, Zupkó Balázs egység (C-4 ifi) pedig ötödikként ért célba. Zupkó Vanda (K-1 ifi) és a Gönczöl Laura, Opavszky Réka páros (C-2 ifi) szintén hatodik lett, akárcsak a Petró Erik, Szendy Márk, Erős Patrik, Mayer Keán U23-as kajak négyes.

A délutáni 200-as döntőkben is szereztünk két ezüstérmet, méghozzá ugyanabban a számban, női kajak egyesben, az ifiknél Gábor Netta végzett a második helyen, az U23-asoknál pedig Orosz Adrienn 0,3 másodperccel a győztes mögött ért célba.

Gönczöl Laura párosban Opavszky Rékával (C-2 ifi) az ötödik, míg egyesben a nyolcadik helyen végzett, a Kulcsár Dorina, Stolyka Rita kettős (C-2 U23) a kilencedik, Keresztes Kristóf (K-1 ifi) pedig 14. lett.

A magyar küldöttség összesen egy arany-, négy ezüst- és két bronzéremmel zárta a korosztályos Európa-bajnokságot, ebből az ifik kettő ezüstöt és egy bronzot, az U23-asok pedig egy aranyat, kettő ezüstöt és egy bronzot gyűjtöttek be. A hét magyar éremből hatot női kajakban szereztünk, egyet pedig férfi kenuban.

„Előzetes várakozásaink nem voltak, de azért én bíztam benne, hogy ennél több érmet nyerünk – kezdte Makrai Csaba utánpótlás szövetségi kapitány az értékelést. – Volt is egy-két szám, ahol lehetőségünk akadt erre, de csak kevésen múlt, hogy nem nyertünk több és fényesebb érmet. Persze azt ne felejtsük el, hogy itt főleg a válogatók második helyezettjei indultak, mert

az a célunk, hogy minél több gyereket tűzben tartsunk

és lehetőséget adjunk nekik, hogy sikerélményt szerezzenek – erre pedig tökéletes volt ez az Európa-bajnokág. Ugyanakkor az elgondolkodtató, hogy férfi kajakban és női kenuban nem szereztünk érmet, és férfi kenuban is csak egyet. A női kajak szakágunk nagyon erős, ugyanez például a férfi kajakról nem mondható el, ott most van egy üresebb évünk. A világbajnoki csapatunk azért erősebb lesz minden szakágban, hiszen ott a válogatók győztesei indulnak majd.”

Az ifjúsági és U23-as vébét Plovdivban rendezik július 26. és 29. között.

„Maximalisták voltunk”

Kenus nótákat nem énekelt – mivel már az általános iskolában arra kérték, hogy az ünnepélyeken inkább csak tátogjon –, de ettől függetlenül mindig lelkes tagja volt a sportbéli közösségeknek. Árva Gáborral, az MTK egykori világbajnok kenusával hetvenedik születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Születésnap
Hír

– Mi motiválta arra, hogy kenus legyen?

– A serdülőkori hiúság. A fiúk abban a korban általában a tükör előtt nézegetik az izmaikat, szeretnének daliásak lenni, imponálni a hölgyeknek. Akkoriban nem voltak fitnesztermek, így olyan sportot kellett keresni, ahol adott volt a lehetőség a kondíció látványos javítására. De számomra a kajak-kenu azért is volt előnyös, mert kinn laktam a Váci úton és onnan körülbelül ötszáz méterre volt az MTK csónakház. Az egyik osztálytársam, akivel egy ipari iskolába jártunk együtt, már kenuzott, de nem ment jól neki az egyes és az edzője arra biztatta, vigyen magával valakit párnak…

– Kezdetnek általában elég ennyi, de aztán sokakban alábbhagyott a lelkesedés…

– Az első napokban nekem sem akart összeállni a mozgás; beszálltam a hajóba az egyik oldalon, a másikon meg már kinn is voltam. Így ment egy hétig, mire az edző megunta és azt mondta nekem: elhiszem, öcsi, hogy tudsz úszni, de ez nem úszószakosztály… most már jó lenne, ha haladni is tudnál azzal a kenuval… Eléggé makacs típus voltam már akkor is, hogy ne adjam fel. A másiknak megy, nekem meg nem? Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Aztán előbb-utóbb ráéreztem, hogyan kell egyensúlyozni, kormányozni és egyre jobb lettem. Öt évvel később már a válogatottba is bekerültem.

– A párban való evezés viszont egész pályafutását végigkísérte…

– Igen, meg is határozta. Ha végigszámolnám, hogy a 12 év alatt hány partnerrel eveztem együtt, akkor eléggé szép névsor kerekedne ki. Persze, voltak meghatározó társak. Szántó Csabával ’71-72-ben versenyeztem egy hajóban, később Povázsai Péterrel pedig hat évet. Nagyon szép időszak volt.  Az országos bajnokságokon ugyan nem tudtunk együtt indulni, mert nem ugyanahhoz az egyesülethez tartoztunk, viszont az MTK-ban sporttársam volt a Benedek Iván, akivel két országos bajnoki címet is nyertünk. Szóval mindig voltak társak.

– Tény, hogy nagyon erős hazai mezőnyben kellett akkoriban helytállni…

– Péterrel a legnagyobb gondunk az volt, hogy nagyon későn találtunk egymásra és eleve későn kezdtem kenuzni is: már elmúltam 16 éves. A gyerekek nagy része ennyi idősen már rég versenyzett. Wichmann Tomi például, aki fél évvel idősebb nálam, 67-ben már ifi Eb-t nyert.  Ezzel együtt Péterrel 1974-ben Mexikóban szereztünk egy ötödik helyezést, 1975-ben pedig a világbajnokságon megnyertük az 1000 méteres számot. Másnap, 500-on pedig még összehoztunk egy bronzot, ami akár fényesebb is lehetett volna, ha az ezres döntőt követő díjátadási ceremónia alatt nem lopják el a térdeplőmet… Helyette már csak egy kölcsönzsákon tudtam versenyezni, ami közel sem adta azt a komfortérzetet, amit megszoktam.

– Az mennyire volt fontos tényező, hogy a két meghatározó kenus társsal nem csupán technikailag, hanem emberileg is nagyon összepasszoltak?

– Annyira, hogy Szántó Csabával a mai napig is aktívan tart a barátságunk. Többször is együtt ünnepelünk egy évben vagy csak úgy spontán összejövünk és nosztalgiázunk. Versenyzőként is csak azért váltak szét az útjaink, mert mindketten maximalisták voltunk. Úgy éreztük, van még bennünk több is, ami egy váltással talán még kihozható. Válogatókat, nemzetközi versenyeket is nyertük együtt, de tényleg nem volt egyszerű a helyzetünk, tekintve, hogy a Wichmann-Petrikovich páros épp abban az időben volt csúcsformájában.  Csabával egyébként állandóan versenyeztünk mindenben, de ez nem egy vérre menő küzdelem volt, hanem játékos vetélkedés. Emlékszem, akkor volt újdonság idehaza a kóla – három forint harminc fillérért – és az ebédnél mindig a vesztes fizette. Egyszer Dunavarsányban, amikor nagyon jó formában voltam, harminc kóla fórom volt, amikor véget ért az edzőtábor. Ami Povázsai Pétert illeti: ő a többiekhez képest egy nagyon szerény, visszafogott természetű versenyző volt, ugyanakkor rendkívül szorgalmas és céltudatos. Állandóan állítgatta, szerelgette, csiszolgatta a felszerelést; a térdelőket, a lapátokat. Csabával jobb erőállapotban eveztünk együtt, mégis Péterrel csúszott úgy a hajó, ahogy senki mással nem. Tökéletesen le tudta másolni az ember ritmusát és viszonylag kis energiával is könnyen, gyorsan haladtunk. Rá is írtuk a hajónk oldalára, hogy „ séta-ha jó”. Vagyis ha nincs kínlódás, ha jó a páros, akkor tényleg sétahajókázás az egész…

– Kik voltak a mesterei?

– Farkas Imre, „ Faresz” volt az első edzőm, ő adta a kezembe a lapátot. Amikor elment, majdnem abba is hagytam, mert egyszerre üres lett a csónakház, úgy éreztem, mint akinek meghalt apja-anyja. Kollégiumban laktam, a nagyszülők neveltek, vagyis az átlagnál sokkal érzékenyebb voltam az ilyesmire. Ha valaki egy jó szót szólt hozzám, azzal már elmentem a világ végére, mint a kiskutya. Aztán szerencsére túltettem magam ezen a helyzeten, amiben sokat segített, hogy az MTK-ban egy nagyon jó kis közösség tagja lehettem. Aztán jött hozzánk a Nánási András, később pedig a Péhl Jóka volt az edzőnk sokáig. Amikor hozzá kerültünk, már a válogatottat irányította és nála edzett Pfeffer Anna meg kenus létére Darvas Miki is, akivel elég jó haverságban voltunk. Látva az ő példáját, mondtam a páromnak: – nézd, igaz, hogy a Jóka nem kenus edző, de a Darvas Csucsu azért mégis világbajnok lett. Menjünk oda hozzá, hátha elvállal minket is. Így is történt és olyan edzéseket csavart ki belőlünk, amit álmomban se hittem, hogy végig tudok csinálni, de meg is lett az eredménye.Amikor pedig lecsengett a válogatottságunk, egyesületi szinten még az Ürögi Lacinál volt egy-két levezető évünk.

– Ezt követően Ön is megpróbálkozott az edzői hivatással, de már csak rövid ideig maradt a sportágban. Miért?

– Elvégeztem a szakedzőit és egy vendéglátó iskolát is; a TF-en épp a harmadik évfolyamra jártam, amikor felajánlottak számomra egy vendéglátó-ipari egységet Kiskőrösön. Anyagi szinten annyira nagy volt a különbség a két lehetőség között, hogy otthagytam az edzőséget. Azóta is ebben a szakmában vagyok, csak időközben átjöttem Káposztásmegyerre. Éppen harminc éve nyitottuk meg itt az éttermet, ahol vezetőként nagyon könnyű dolgom van, hiszen jó zenekar élén karmesternek lenni mindig hálás feladat.

– Mi az, amit a sportmúltból hozva a vendéglátásban is kamatoztatni tudott?

– A sport nem csak külsőleg, belsőleg is formálja az embert. Annak idején nagyon sokszor kellett ázva-fázva, hatalmas hullámok közt küzdeni a saját fájdalmainkkal, meg az ellenfeleinkkel és arra összpontosítani, hogy „én se vagyok rosszabb, nem hagyom magam”. Az a munkabírás, küzdeni tudás és ambíció, amit versenyzőként hosszú időn át felszedtem magamra, ebben a munkában is nagyon hasznosnak bizonyult.

– Mi az, amiért leginkább hálás?

– Hogy most születtem és hogy ide. Ha szétnézek a világban, mennyi tragédia van, hány országban ölik egymást most is, illetve ha arra gondolok, hogy én még egy petróleumlámpás kis falusi házikóban születtem és azóta micsoda fejlődés ment végbe, aminek most haszonélvezői lehetünk, akkor csakis mélységes hálát érezhetek.  Arról nem is beszélve, hogy sokan már fiatalon elmentek, én még mindig itt lehetek…

– Hobbiszinten szokott még vízre szállni?

– Ennek elsősorban fizikai okai vannak, mindenféle apróbb nyavalya, amivel azért együtt lehet élni.  Sokszor eszembe jut, hogy amikor az én nagyapám hetvenöt évesen panaszkodott az állapotától az orvosnak, az azt válaszolta neki: – tudja mit, András bácsi? Jajgasson még egy húsz évet.  Hát én is ezt kívánom most magamnak, hogy jajgathassak még egy darabig…

Férfi kenu: kifelé a kátyúból

Túl van az első közös edzéseken a frissen alakult magyar férfi kenuválogatott, amely Vécsy Viktor vezetőedző irányítása alatt a héten hétfőtől péntekig Tatán edzőtáborozott.

Hír

A Hüttner Csaba szövetségi kapitány által összeállított, kilencfős férfi kenuválogatott, azaz Kiss Tamás, Kiss Balázs, Mike Róbert, Korisánszky Dávid, Bodonyi András, Viola Viktor, Hajdu Jonatán, Fekete Ádám és Dóri Bence a héten együtt edzett Tatán, majd a hétvégi pihenőt követően még két hetet ugyancsak együtt tölt el az edzőtáborban.

„Abban a reményben vágtam neki ennek a munkának, hogy ki tudjuk mozdítani a magyar kenut abból a kátyúból, amibe most került. A cél, hogy a 2019-es szegedi világbajnokságon

megszerezzük mind a három férfi kenus kvótát”

– mondta még a hét elején Vécsy Viktor az InfoRádió Víztükör című adásában.

A szakember az első közös hét után elégedetten nyilatkozott. „Maximálisan meg voltam elégedve minden versenyzővel, pozitívan álltak a munkához. Látszott rajtuk, hogy akik eljöttek, azok komolyan gondolják a feladatot. Hétfőn és szerdán Hüttner Csaba szövetségi kapitány is eljött, és segített a munkában” – mondta kérdésünkre Vécsy Viktor, kiemelve, hogy a válogatott keret nyílt, tehát be, és ki is lehet kerülni onnan.

Úgy gondolja, azért is jó ez az irány, mert például tanítványa, Bodonyi András is egyedül készült Szegeden, de más klubokban sem jobb a helyzet. „Legfeljebb a KSI az a klub, ahol két-három felnőtt férfi kenus edz együtt. Az alapkoncepció, hogy ez a válogatott egy csapat lesz, amelynek a tagjai az edzéseken is motiválják egymást. Most még megfejthetetlen történet, hogy ki milyen számban indul a szezon során, de biztos vagyok abban, hogy más sorrendet láthatunk majd az idei versenyeken, mint tavaly.”

A szakember szerint az lenne a legoptimálisabb, ha kialakulna egy nagyon jó páros és egy harmadik versenyző vinné az egyes számot, de görcsösen nem ragaszkodnak ehhez az elvhez. „Nemcsak én fogok erről dönteni, hanem a szövetségi kapitánnyal és a klubedzőkkel folytatott egyeztetés után ennek a döntésnek konzultatívnak kell lennie.”

Vécsy Viktor beszélt arról is, hogy a klubedzők segítségére egyébként is szüksége lesz. „Más sportágakban nagyon jól működik ez, például a vízilabdában is ugyanerről beszélünk, hogy a klubok odaadják a válogatottba a játékosokat. A magyar kenunak nem szabad ugyanazon az úton haladnia tovább, amelyen az elmúlt két évben haladt, össze kell szednünk magunkat. Azok a klubedzők, akik itt érintve vannak, azok elég rutinosak ahhoz, hogy megfelelően álljanak ehhez. Engem is felügyelnek, hogy milyen edzéseket tartok, sőt,

számítok a többi edző segítségére is.”

Hétfőn kondi, kedden futás, szerdán úszás és kondi, csütörtökön kenuergométer, pénteken pedig futás és kondi szerepelt a heti programban. Szombaton külön edzenek a válogatott tagjai, a vasárnapi pihenőt követően pedig hétfőn közösen folytatják a munkát.