Meghatódott?
Meg bizony – mondja Hesz Mihály. – Volt olyan pillanat, amikor valóban elő kellett vennem a zsebkendőmet. Nyilván sokszor megfordultam már Nógrádon, de amikor ilyen apropóból tér vissza az ember, azért az egészen más. Visszanézni a múltba, találkozni rég nem látott iskolatársakkal, sőt, az akkori tanítónővel, csodálatos érzés. Ilyenkor felpattan belül az emberben a múlt, előjönnek azok a pillanatok, amiket kisgyerekként élt meg, és azért ennek egészen más színezete van.
Milyenek voltak az első emlékképek?
Láttam magam maszatos gyerekként, ahogyan a barátokkal rúgjuk a labdát a pályán. Újra abban a miliőben éreztem magam, ahonnan elindultam, és ami igenis kellett ahhoz, hogy végigkísérje az életemet, hogy olyan emberré váljak, mint amilyen vagyok. Ezen az ünnepségen azt éreztem, valóban büszkék rám Nógrádon. Amikor megnéztük a tokiói ezüst- és a mexikói aranyérmemről készült felvételeket valódi taps csattant fel a végén, és megéreztem, hogy valódi, mély nyomokat hagytam az emberekben ezekkel a sikerekkel. Na itt került elő az a bizonyos zsebkendő, nem tudtam ezek után meghatottság nélkül szólni az egybegyűltekhez. Az jutott eszembe, hogy milyen nagy utat jártam be, kellettek a nógrádi gyökerek, kellett a váci iskola és kellettek a saját példaképeim is ahhoz, hogy ott Mexikóban egy reményvesztett helyzetből álljak fel, és megnyerjem az aranyérmet. Fizikailag készen álltam a sikerre, de kellett valami plusz, valami euforikus, önkívületi állapot ahhoz, hogy meg is tudjam nyerni azt a nagy csatát. Az a plusz tesz valakit bajnokká, az emeli fel az embert a csúcsra.
Ez tanulható vagy képesség?
Azt mondom, is-is. És erre van egy nagyon jó példám. A mexikói olimpia előtt már a helyszínen voltunk, és edzésként 1200 métereket futottunk. Az egyik edzésen előttem volt nagy példaképem, Fábián Öcsi, aki egyébként nem volt kiemelkedő képességű futó. Nagyon bosszantott, hogy nem tudom befogni, hiába kapartam, úgy harminc-ötven méterrel a cél előtt megtörtem, és feladtam az üldözését. Amikor visszafelé mentünk a szálláshelyre rámsandított és megkérdezte tőlem: pipa vagy? Mondtam neki, nagyon. „Hülye vagy – felelte ő. –, hiszen ha még három méterrel tovább bírtad volna, én dobom be a törölközőt. De mivel láttam, hogy feladtad, így a végén egyszerűen már csak be kellett kocognom a célba.” Ez másfél héttel a döntő előtt történt, vagyis elég időm volt gondolkozni azon, hogy mit jelent az a mondat, „ne add fel!”, és mit kell tenni akkor, ha már sárgát, kéket, csillagokat látsz a fájdalomtól. Még azt a két-három erőteljesebb csapást ki kell bírni, mentálisan képesnek kell rá lenni, és a döntőben ez a kis történet is ott volt velem, segített abban, hogy olimpiai bajnok lehessek. És hogy mennyire képesség? Sok edzést éltem meg úgy, hogy ezt az euforikus érzést elő tudtam csalni magamból. A Fradiba úgy jártam edzeni, hogy Vácról feleveztem a tréningekre, majd az edzés után vissza, és amikor egyedül hazafelé tartottam, az akkori nagyoktól, Szentétől, Mészárostól és a többiektől kapott érzések hatására még inkább ösztönözni tudtam magam a jó teljesítményre. Szerintem ez a képesség része.
A nógrági ünnepség gondolom sok gyerek számára jelenthet ugyanilyen motivációt, lehetőséget egy nagy álom megvalósítására.
Bízom benne, hogy így van. Bár hetven túl vagyok azért meglehetősen sportos életet élek, még szoktam kajakozni is, de többnyire úszok, futok, kerékpározok és túrázom. A mozgás tehát még mindig ott van a mindennapjaimban, a történeteimet meg viszem magammal és mesélem a gyerekeknek, hátha megtanítja őket is valamire. Úgy érzem, egy olimpiai bajnoki cím arra is kötelez, hogy visszaadjak valamit a jövő számára, így amikor egykori klubomba a Váci Hajóba látogatok, vagy éppen a Váci Vasutasnál ténykedem, ahol elnök is vagyok, sokat beszélgetek a gyerekekkel arról a pluszról, ami igazi bajnokká faraghatja őket. Itt meg is jegyzem, hogy a Váci Hajóban kajakozik egy nagyon tehetséges, szintén nógrádi születésű fiatal, Rottek Máté, míg a Vasutasnál Balaska Márk és Havas Balázs személyében ifjúsági és U23-as világbajnokaink vannak, akikre nagyon büszkék vagyunk.
