Mégse

„Hazánk bevon bennünket saját bűvkörébe”

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a múlt heti megnyitóünnepségen úgy fogalmazott, hogy a Tokaji Vízitúra Központ és egyben a felső-tiszai vízitúra útvonal átadása valójában a hazaszeretetről szól…

vízitúra Központ - átadóünnepség
Hír

„Olyan programnak az első fázisát zárjuk le és nyitunk kaput a program következő részei irányába, amelyek természetes módon teszik megélhetővé, elérhetővé a hazaszeretetet és azokat az embereket is behozzák a nemzeti közösségbe, akik sosem gondoltak arra, hogy ők egy nemzeti közösséghez tartoznak. És ez nagy dolog. Ezt hívjuk mindennapi hazaszeretetnek és szerintem az, ami történik velünk, az az, hogy hazánk bevon most bennünket a saját bűvkörébe.”

„Maximalisták voltunk”

Kenus nótákat nem énekelt – mivel már az általános iskolában arra kérték, hogy az ünnepélyeken inkább csak tátogjon –, de ettől függetlenül mindig lelkes tagja volt a sportbéli közösségeknek. Árva Gáborral, az MTK egykori világbajnok kenusával hetvenedik születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Születésnap
Hír

– Mi motiválta arra, hogy kenus legyen?

– A serdülőkori hiúság. A fiúk abban a korban általában a tükör előtt nézegetik az izmaikat, szeretnének daliásak lenni, imponálni a hölgyeknek. Akkoriban nem voltak fitnesztermek, így olyan sportot kellett keresni, ahol adott volt a lehetőség a kondíció látványos javítására. De számomra a kajak-kenu azért is volt előnyös, mert kinn laktam a Váci úton és onnan körülbelül ötszáz méterre volt az MTK csónakház. Az egyik osztálytársam, akivel egy ipari iskolába jártunk együtt, már kenuzott, de nem ment jól neki az egyes és az edzője arra biztatta, vigyen magával valakit párnak…

– Kezdetnek általában elég ennyi, de aztán sokakban alábbhagyott a lelkesedés…

– Az első napokban nekem sem akart összeállni a mozgás; beszálltam a hajóba az egyik oldalon, a másikon meg már kinn is voltam. Így ment egy hétig, mire az edző megunta és azt mondta nekem: elhiszem, öcsi, hogy tudsz úszni, de ez nem úszószakosztály… most már jó lenne, ha haladni is tudnál azzal a kenuval… Eléggé makacs típus voltam már akkor is, hogy ne adjam fel. A másiknak megy, nekem meg nem? Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Aztán előbb-utóbb ráéreztem, hogyan kell egyensúlyozni, kormányozni és egyre jobb lettem. Öt évvel később már a válogatottba is bekerültem.

– A párban való evezés viszont egész pályafutását végigkísérte…

– Igen, meg is határozta. Ha végigszámolnám, hogy a 12 év alatt hány partnerrel eveztem együtt, akkor eléggé szép névsor kerekedne ki. Persze, voltak meghatározó társak. Szántó Csabával ’71-72-ben versenyeztem egy hajóban, később Povázsai Péterrel pedig hat évet. Nagyon szép időszak volt.  Az országos bajnokságokon ugyan nem tudtunk együtt indulni, mert nem ugyanahhoz az egyesülethez tartoztunk, viszont az MTK-ban sporttársam volt a Benedek Iván, akivel két országos bajnoki címet is nyertünk. Szóval mindig voltak társak.

– Tény, hogy nagyon erős hazai mezőnyben kellett akkoriban helytállni…

– Péterrel a legnagyobb gondunk az volt, hogy nagyon későn találtunk egymásra és eleve későn kezdtem kenuzni is: már elmúltam 16 éves. A gyerekek nagy része ennyi idősen már rég versenyzett. Wichmann Tomi például, aki fél évvel idősebb nálam, 67-ben már ifi Eb-t nyert.  Ezzel együtt Péterrel 1974-ben Mexikóban szereztünk egy ötödik helyezést, 1975-ben pedig a világbajnokságon megnyertük az 1000 méteres számot. Másnap, 500-on pedig még összehoztunk egy bronzot, ami akár fényesebb is lehetett volna, ha az ezres döntőt követő díjátadási ceremónia alatt nem lopják el a térdeplőmet… Helyette már csak egy kölcsönzsákon tudtam versenyezni, ami közel sem adta azt a komfortérzetet, amit megszoktam.

– Az mennyire volt fontos tényező, hogy a két meghatározó kenus társsal nem csupán technikailag, hanem emberileg is nagyon összepasszoltak?

– Annyira, hogy Szántó Csabával a mai napig is aktívan tart a barátságunk. Többször is együtt ünnepelünk egy évben vagy csak úgy spontán összejövünk és nosztalgiázunk. Versenyzőként is csak azért váltak szét az útjaink, mert mindketten maximalisták voltunk. Úgy éreztük, van még bennünk több is, ami egy váltással talán még kihozható. Válogatókat, nemzetközi versenyeket is nyertük együtt, de tényleg nem volt egyszerű a helyzetünk, tekintve, hogy a Wichmann-Petrikovich páros épp abban az időben volt csúcsformájában.  Csabával egyébként állandóan versenyeztünk mindenben, de ez nem egy vérre menő küzdelem volt, hanem játékos vetélkedés. Emlékszem, akkor volt újdonság idehaza a kóla – három forint harminc fillérért – és az ebédnél mindig a vesztes fizette. Egyszer Dunavarsányban, amikor nagyon jó formában voltam, harminc kóla fórom volt, amikor véget ért az edzőtábor. Ami Povázsai Pétert illeti: ő a többiekhez képest egy nagyon szerény, visszafogott természetű versenyző volt, ugyanakkor rendkívül szorgalmas és céltudatos. Állandóan állítgatta, szerelgette, csiszolgatta a felszerelést; a térdelőket, a lapátokat. Csabával jobb erőállapotban eveztünk együtt, mégis Péterrel csúszott úgy a hajó, ahogy senki mással nem. Tökéletesen le tudta másolni az ember ritmusát és viszonylag kis energiával is könnyen, gyorsan haladtunk. Rá is írtuk a hajónk oldalára, hogy „ séta-ha jó”. Vagyis ha nincs kínlódás, ha jó a páros, akkor tényleg sétahajókázás az egész…

– Kik voltak a mesterei?

– Farkas Imre, „ Faresz” volt az első edzőm, ő adta a kezembe a lapátot. Amikor elment, majdnem abba is hagytam, mert egyszerre üres lett a csónakház, úgy éreztem, mint akinek meghalt apja-anyja. Kollégiumban laktam, a nagyszülők neveltek, vagyis az átlagnál sokkal érzékenyebb voltam az ilyesmire. Ha valaki egy jó szót szólt hozzám, azzal már elmentem a világ végére, mint a kiskutya. Aztán szerencsére túltettem magam ezen a helyzeten, amiben sokat segített, hogy az MTK-ban egy nagyon jó kis közösség tagja lehettem. Aztán jött hozzánk a Nánási András, később pedig a Péhl Jóka volt az edzőnk sokáig. Amikor hozzá kerültünk, már a válogatottat irányította és nála edzett Pfeffer Anna meg kenus létére Darvas Miki is, akivel elég jó haverságban voltunk. Látva az ő példáját, mondtam a páromnak: – nézd, igaz, hogy a Jóka nem kenus edző, de a Darvas Csucsu azért mégis világbajnok lett. Menjünk oda hozzá, hátha elvállal minket is. Így is történt és olyan edzéseket csavart ki belőlünk, amit álmomban se hittem, hogy végig tudok csinálni, de meg is lett az eredménye.Amikor pedig lecsengett a válogatottságunk, egyesületi szinten még az Ürögi Lacinál volt egy-két levezető évünk.

– Ezt követően Ön is megpróbálkozott az edzői hivatással, de már csak rövid ideig maradt a sportágban. Miért?

– Elvégeztem a szakedzőit és egy vendéglátó iskolát is; a TF-en épp a harmadik évfolyamra jártam, amikor felajánlottak számomra egy vendéglátó-ipari egységet Kiskőrösön. Anyagi szinten annyira nagy volt a különbség a két lehetőség között, hogy otthagytam az edzőséget. Azóta is ebben a szakmában vagyok, csak időközben átjöttem Káposztásmegyerre. Éppen harminc éve nyitottuk meg itt az éttermet, ahol vezetőként nagyon könnyű dolgom van, hiszen jó zenekar élén karmesternek lenni mindig hálás feladat.

– Mi az, amit a sportmúltból hozva a vendéglátásban is kamatoztatni tudott?

– A sport nem csak külsőleg, belsőleg is formálja az embert. Annak idején nagyon sokszor kellett ázva-fázva, hatalmas hullámok közt küzdeni a saját fájdalmainkkal, meg az ellenfeleinkkel és arra összpontosítani, hogy „én se vagyok rosszabb, nem hagyom magam”. Az a munkabírás, küzdeni tudás és ambíció, amit versenyzőként hosszú időn át felszedtem magamra, ebben a munkában is nagyon hasznosnak bizonyult.

– Mi az, amiért leginkább hálás?

– Hogy most születtem és hogy ide. Ha szétnézek a világban, mennyi tragédia van, hány országban ölik egymást most is, illetve ha arra gondolok, hogy én még egy petróleumlámpás kis falusi házikóban születtem és azóta micsoda fejlődés ment végbe, aminek most haszonélvezői lehetünk, akkor csakis mélységes hálát érezhetek.  Arról nem is beszélve, hogy sokan már fiatalon elmentek, én még mindig itt lehetek…

– Hobbiszinten szokott még vízre szállni?

– Ennek elsősorban fizikai okai vannak, mindenféle apróbb nyavalya, amivel azért együtt lehet élni.  Sokszor eszembe jut, hogy amikor az én nagyapám hetvenöt évesen panaszkodott az állapotától az orvosnak, az azt válaszolta neki: – tudja mit, András bácsi? Jajgasson még egy húsz évet.  Hát én is ezt kívánom most magamnak, hogy jajgathassak még egy darabig…

Férfi kenu: kifelé a kátyúból

Túl van az első közös edzéseken a frissen alakult magyar férfi kenuválogatott, amely Vécsy Viktor vezetőedző irányítása alatt a héten hétfőtől péntekig Tatán edzőtáborozott.

Hír

A Hüttner Csaba szövetségi kapitány által összeállított, kilencfős férfi kenuválogatott, azaz Kiss Tamás, Kiss Balázs, Mike Róbert, Korisánszky Dávid, Bodonyi András, Viola Viktor, Hajdu Jonatán, Fekete Ádám és Dóri Bence a héten együtt edzett Tatán, majd a hétvégi pihenőt követően még két hetet ugyancsak együtt tölt el az edzőtáborban.

„Abban a reményben vágtam neki ennek a munkának, hogy ki tudjuk mozdítani a magyar kenut abból a kátyúból, amibe most került. A cél, hogy a 2019-es szegedi világbajnokságon

megszerezzük mind a három férfi kenus kvótát”

– mondta még a hét elején Vécsy Viktor az InfoRádió Víztükör című adásában.

A szakember az első közös hét után elégedetten nyilatkozott. „Maximálisan meg voltam elégedve minden versenyzővel, pozitívan álltak a munkához. Látszott rajtuk, hogy akik eljöttek, azok komolyan gondolják a feladatot. Hétfőn és szerdán Hüttner Csaba szövetségi kapitány is eljött, és segített a munkában” – mondta kérdésünkre Vécsy Viktor, kiemelve, hogy a válogatott keret nyílt, tehát be, és ki is lehet kerülni onnan.

Úgy gondolja, azért is jó ez az irány, mert például tanítványa, Bodonyi András is egyedül készült Szegeden, de más klubokban sem jobb a helyzet. „Legfeljebb a KSI az a klub, ahol két-három felnőtt férfi kenus edz együtt. Az alapkoncepció, hogy ez a válogatott egy csapat lesz, amelynek a tagjai az edzéseken is motiválják egymást. Most még megfejthetetlen történet, hogy ki milyen számban indul a szezon során, de biztos vagyok abban, hogy más sorrendet láthatunk majd az idei versenyeken, mint tavaly.”

A szakember szerint az lenne a legoptimálisabb, ha kialakulna egy nagyon jó páros és egy harmadik versenyző vinné az egyes számot, de görcsösen nem ragaszkodnak ehhez az elvhez. „Nemcsak én fogok erről dönteni, hanem a szövetségi kapitánnyal és a klubedzőkkel folytatott egyeztetés után ennek a döntésnek konzultatívnak kell lennie.”

Vécsy Viktor beszélt arról is, hogy a klubedzők segítségére egyébként is szüksége lesz. „Más sportágakban nagyon jól működik ez, például a vízilabdában is ugyanerről beszélünk, hogy a klubok odaadják a válogatottba a játékosokat. A magyar kenunak nem szabad ugyanazon az úton haladnia tovább, amelyen az elmúlt két évben haladt, össze kell szednünk magunkat. Azok a klubedzők, akik itt érintve vannak, azok elég rutinosak ahhoz, hogy megfelelően álljanak ehhez. Engem is felügyelnek, hogy milyen edzéseket tartok, sőt,

számítok a többi edző segítségére is.”

Hétfőn kondi, kedden futás, szerdán úszás és kondi, csütörtökön kenuergométer, pénteken pedig futás és kondi szerepelt a heti programban. Szombaton külön edzenek a válogatott tagjai, a vasárnapi pihenőt követően pedig hétfőn közösen folytatják a munkát.