Mégse

Három tag már biztos (frissítve)

Lezajlott a Sportolói Bizottság Tagjainak választása a gyorsasági és a parakenu szakágakban.

szavazás
Hír

A gyorsasági szakág női jelöltjeire a 41 szavazó közül Medveczky Erikára 21,míg Fazekas-Zur Krisztinára 20 versenyző szavazott. A férfi jelöltek közül Birkás Balázsra 10, Korisánszky Dávidra 14, Pauman Dánielre 17 szavazat érkezett.

A parakenu szakág női jelöltjeire a 9 szavazó közül Varga Katalin Eszterre 7, Molnárné Tóth Júliára 2 , a férfi jelöltek közül Suba Róbertre 6, Rozbora Andrásra 3 versenyző szavazott.

A fenti eredmények alapján a Sportolói Bizottság megválasztott tagja:

Medveczky Erika

Varga Katalin

Suba Róbert

A gyorsasági szakág férfi jelöltjei esetében nem volt eredményes a szavazás, mert egyik jelölt sem szerezte meg az egyszerű többséget. Az Ő esetükben új forduló lesz, a Szegeden megrendezésre kerülő I. Felnőtt, U23 és Parakenu Válogató versenyen (2018. június 1-3.) ahol Korisánszky Dávidra és Pauman Dánielre szavazhatnak a gyorsasági szakág felnőtt válogatott versenyzői.


Frissítés: 2018.05.15.

Lezajlott a Sportolói Bizottság Tagjainak választása a nem olimpiai szakágak esetében is. 

A szakágak női jelöltjére Süveges Lillára 34 szavazat érkezett, míg a férfi jelöltekre a 34 szavazó közül Kövér Mártonra 29, Aranyosi Gáborra 3, Solti Lászlóra 2 versenyző szavazott.

A fenti eredmények alapján a Sportolói Bizottság tagjai a nem olimpiai szakágak esetében Süveges Lilla és Kövér Márton.

Gratulálunk a Sportolói Bizottság megválasztott tagjainak!

Életműdíjat kapott Sziklenka László

Hat kategóriában osztottak ki fair play díjakat a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) csütörtöki gáláján. Mesteredzőnk, a kajak-kenu sportág Arany Érdemérmese, Sziklenka László az eseményen életműdíjat vehetett át.

Hír

A hazai fair play testület a sportszerű cselekedetet, a sport szolgálatában kifejtett tevékenységet, a fair play népszerűsítését, az életművet, valamint a szabadidősport, illetve a művészet/tudomány területén a fair play szellemiségében végzett munkát jutalmazta trófeával vagy diplomával a Duna Arénában rendezett ünnepségen.

Kamuti Jenő, a MOB fair play bizottságának elnöke emlékeztetett arra, hogy Párizsban 1963-ban alakult meg a Nemzetközi Fair Play Bizottság, Magyarországon pedig az első díjakat 1967-ben ítélte oda a Magyar Újságíró Szövetség és az Országos Sporthivatal által létrehozott fair play testület.

Kásler Miklós köszöntőjét Kovács István olimpiai, világ- és Európa-bajnok ökölvívó, az est házigazdája olvasta fel.

“A sport kitartásra, egymás tiszteletére nevel, tanít és ösztönöz. Példaképek nemcsak sikeres sportolók lehetnek, hanem azok is, akik segítenek társaikon, bajba jutott ellenfeleiken” – állt többek között az emberi erőforrások miniszterének üzenetében.

Kulcsár Krisztián MOB-elnök kiemelte a Nemzetközi Fair Play Bizottságot is irányító Kamuti Jenő fáradhatatlan tevékenységét; mint mondta, ő a fair play mozgalom mozgatórugója.

“Fair play nélkül nincs sport, szoktam mondani, bár ez nem minden esetben igaz. Inkább azt vallom: a

sport azért van, hogy terjessze a fair play eszméjét”

– fogalmazott.

A Magyar Fair Play Bizottság díjazottjai:
fair play cselekedet:
———————
trófea:
Szántói Szabó Tamás (kajak-kenu)
diploma:
Sipos Árpád (teqball)
Rade Mijatovic (kézilabda)

a sport szolgálatában:
———————-
trófea:
Köpf Károly (sportvezető)
Karger Kocsis László (sportdiplomáciai főtanácsadó)
diploma:
Győr Béla (hagyományőrző)

a fair play népszerűsítése:
—————————
trófea:
Füredi Marianne (újságíró)
Szalay Péter (újságíró)
diploma:
FTC jégkorongszakosztály U8-U10-es korcsoport

szabadidősport:
—————
trófea:
Magyar Repülő Korong Országos Sportági Szakszövetség

életmű:
——-
trófea:

Sziklenka László (kajak-kenu)
Csányi Rajmund (torna)
Bérces Edit (ultrafutás)
Göröcs János (labdarúgás)
diploma:
Pajor István (sí)

művészet/tudomány:
——————
trófea:
Juhász Árpád (televíziós, utazó)

A rekordokat nem hajszolja, de húsz vb-cím után is bírja a tempót

Októberben huszadik világbajnoki aranyát nyerte meg Csay Renáta, minden idők legeredményesebb maratoni kajakosa, aki győri otthonában mesélt pályafutása legszebb pillanatairól, értékrendről, érzésekről a Nemzeti Sportnak.

Hír

A fején kapucni, gyorsan szedi a lábait. Nemcsak a kitartóan szemerkélő novemberi eső miatt, hanem azért is, mert valahogy elbeszéltünk egymás mellett – amíg ő Pinnyéden lévő otthonában várt ránk, mi fotóriporter kolléganőmmel a győri vízitelepen „vertünk tanyát”. Ott, ahol Csay Renáta elképesztő pályafutása kezdődött, ahol kibontakozott karrierje, ahol egy darabig otthonra is lelt, s ahol végtelen szeretetben és megbecsülésben van része a mai napig.

A vízitelep most szomorú arcát mutatja. Nemcsak az eső miatt. A néhány évvel ezelőtt átadott céltorony faláról a hosszas betegség után szeptemberben elhunyt Kadler Gusztáv fényképe néz le ránk. Virágok, mécsesek jelzik, friss és élő a gyász, a sportág, a klub csak néhány hete búcsúzott el elnökétől, s mily szomorú, hogy „Guszti bá” már nem emelhette fel a telefont, hogy a huszadik arany kapcsán – ahogyan annyi éven át tette, tehette – gratuláljon versenyzőjének.

Reni ékköve lett a Graboplast Győri VSE-nek, bár ő ezt a mondatot úgy hárítaná el, mint Kovács Katalin annak idején a kajakkirálynői titulust – elragadó, mosolygós, végtelenül kedves személyiségétől idegen az efféle ragyogás.

Két lábbal áll a földön. A sors eleve így rendelte el, hiszen édesanyja, aki szövőnőként három műszakban dolgozott, egyedül nevelte fel.

„Már egészen kicsi lányként megéltem, hogy az esti műszakba menet kénytelen volt rám zárni az ajtót, egyedül ültem és töltöttem az éjszakát a lakásban, de nem neheztelek rá, hiszen nem volt más választása, meg kellett élnünk valahogy. Nem volt autónk, édesanyám vezetni sem tudott, s egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam vele gyerekként kettesben nyaralni” – emlékezik vissza Csay Renáta, aki visszatekintve az elmúlt több mint négy évtizedre úgy hiszi, a sport kitörési lehetőséget is adott neki.

„Persze nem indult könnyen a kajakos pályám. Tizenkét éves voltam, amikor lejöttem ide, a vízitelepre, s mivel október volt, nem a vízen, hanem a tanmedencében ismerkedtem a sportággal. Laci bá (Sztanity László – a szerző) hiába magyarázta, hogyan forgassam a lapátot, egyszerűen képtelen voltam rá,

mindig kiesett a kezemből.

Ő már talán le is mondott rólam, de Weisz Robi, aki akkor még utánpótlásedzőként dolgozott, nehezen és küzdelmesen rávezetett a technikájára.”

Májusban már javában ült a vízen Csay Renáta, akinek élete legszebb élményeit adták a nyári hónapok – a vízitelepen eltöltött hosszú napok, edzéssel, tengózással, bandázással, olyan élményekkel, amelyekre ma már, 42 esztendősen azt mondja: nosztalgia.

„Annak idején itt volt a szalon – tár ki egy ajtót, amely mögött a délelőtti edzés után a ruhák száradnak. – Máig sem tudom, mi volt a funkciója ennek a teremnek, de itt, középen állt egy zongora, a terem olyan fényesre volt suvickolva, hogy a légy hasra esett rajta. Olyan volt, mint valami szentély, amelyet csak ünnepeken nyitnak ki… Persze mi azért olykor-olykor belógtunk a lányokkal, és klimpíroztunk a zongorán. Ahogyan nyáron átszöktünk a strandra is, és ettünk fagyit úgy, hogy Laci bácsi ne tudjon róla, mert tilos volt a vízitelepről kimenni. A nyári táborokba otthonról hoztuk az ebédünket, és itt, a konyhában melegítettük meg.

Nem volt szokás naponta étterembe járni,

mi nem is engedhettük volna meg magunknak, a klasszikus buszmegállós hamburger is extrának számított.”

A KAPOSVÁRI KILENCES PÁLYA

Bivalyerős csapata volt akkoriban Győrnek, amely főként a maratoni szakágra alapozott. Állóvíz híján nemigen tudtak a sík vízi versenyekre készülni, a holtágra akkoriban még nem vitte át versenyzőit az egyesület. Ikonok közlekedtek a vízen és a parton, Salga István, Egedy Nóra és Suhaj Katalin a szakág elitjébe tartozott, mégsem ez határozta meg Csay Renáta jövőjét, nem emiatt tette le voksát a maratoni szakág mellé.

„Gyerekként sík vízi versenyeken indultunk még, emlékszem, olimpiai ezüstérmes kajakosunk, Sztanity Zoli bácsi lánya, Orsi volt a menő a korosztályomban, és roppant büszke voltam magamra, hogy az első MK-s versenyemen a második helyen értem be mögötte. Ifiként is megéltem életem nagy pillanatát egy kaposvári válogatón, amelyen valahogy a kilences pályáról sikerült megnyernem az ötszáz egyest. Ott volt a döntőben Bóta Kinga, Péter Bernadett, Szilágyi Fatime és talán Szabó Szilvi is, és bár

nem vagyok sírós típus, emlékszem, zokogva értem be a célba.

Ebben az évben mentünk még egy felejthető párost Bóta Kingával, majd egyesben elbuktam a második válogatót, a szétlövést, majd a négyesért zajló szétlövést is, így nem jutottam ki Japánba, arra az ifjúsági világbajnokságra, amelyen például Kammerer Zoli berobbant… Laci bácsi talán már ezekben az években is látta, hogy én maratonira születtem. Nem vagyok robusztus alkat, a versenysúlyom sohasem volt hatvan kiló felett, és alacsony is lettem volna a gyorsasági kajakozáshoz. A kárpótlásaim, vagyis a sík vízen elszenvedett vereségek után a maratonik egészen jól sikerültek, mondhatni, itt egyből jöttek az eredmények.”

És természetesen az első pofon is, úgy, ahogyan kell. Mindössze 19 éves volt 1996-ban, amikor a szegedi Terhes Tímeával megnyerték a Grand Prix-t. A sikernek köszönhetően ők is csatlakozhattak a felnőttek edzőtáborához, ahol összemérhették magukat a Suhaj, Egedy, valamint az Erdődy, Bíró kettőssel. Petrovics Kálmán szövetségi kapitányként a motorosból kísérte végig a válogatónak is beillő húsz kilométert.

„Ami a mai napig fájó pont – idézi fel Csay Renáta. – A rutinos öreg rókák persze nem akartak menni, azt várták, talán elvárták, hogy mi vezessünk, de mi nem léptünk Timivel. Kálmán nem sokkal később odadörrent, hogy jó lenne most már elindulni, s mi követtük is az utasítást. Susuék végig megültek a vizünkön, és a dunavarsányi hídnál megindultak, persze le is finiseltek bennünket.

Így nem jutottam ki életem első világbajnokságára, de jó lecke volt.”

Ahogyan a Pitz Andreával eltöltött évek is annak bizonyultak. Csay Renáta és Terhes Tímea útjai 1997-ben elváltak, s Reni szerelme, ma már férje, a szintén maratonista Kolozsvári Gábor tett egy kósza kísérletet arra, hogy kedvese egy hajóba kerüljön a sportág akkori legjobbjával, Pitz Andreával.

„Andi volt a legjobb egyes menő, és volt olyan rendes, hogy kipróbálta velem a párost. Rögtön az első nemzetközi versenyünkön, a paviai Európa-bajnokságon ezüstérmesek lettünk, úgyhogy valójában innen indul az én igazi maratoni karrierem. Egy évvel később a dél-afrikai világbajnokságnak már nagy reményekkel vágtunk neki. A messzi útra vittük a hajóinkat is, volt, akinek már sérülten érkezett meg a kajakja a versenyre, kisebb javításokat kellett eszközölni rajta, a mi pároshajónkban pedig előttünk az ifik is versenyeztek. Hogy emiatt vagy sem, de tény, a 36.6 kilométeres verseny első harmadában eltört a kormányunk, s én letettem a lapátot, mert azt gondoltam, itt a vége a világbajnokságunknak. Pitz Andiról tudni kell, hogy nagyon gyakorlatias, határozott, nagyhangú nőszemély volt, aki azonnal kijelentette: olyan nincs, hogy ezt a versenyt ne evezzük le! Kiszállt a parton, kormányt cserélt, és a mezőny utolsó tagjának a hátát sem látva nekiindultunk, és elkezdtük a visszakapaszkodást a versenybe. Huszonegy évesen nem volt olyan »hú, de felemelő érzés«, mégis felküzdöttük magunkat a nyolcadik-kilencedik helyre.

Ez volt az a verseny, amelyen megtanultam, mi az igazi alázat.”

A LUDASI-CSOPORT ÉS A MEGTISZTELTETÉS

Forró fekete a kézben, kényelmes kanapé, fotelek. A polcon játékok sokasága, társas, kártya, ami napi szintű meghatározója a Kolozsvári-Csay család életének. Már a pinnyédi ház nappalijának melegét élvezzük, amikor a budapesti évekre terelődik a szó. Reni ugyanis kedvesével, Kolozsvári Gáborral együtt a fővárosban kezdett közös életet, együtt csatlakoztak Ludasi Róbert csoportjához, amely akkoriban a világ legerősebb kenuscsapata volt.

„Hogy mi jut eszembe ezekről az évekről? Az első szó a megtiszteltetés. Igen, élmény és megtiszteltetés volt mindennap Robi csoportjában edzeni. Amikor vízre szálltunk, rajtam kívül nem volt olyan versenyző, akinek ne lett volna világbajnoki aranyérme. Kolonics György, Horváth Csaba, Hüttner Csaba, Szuszkó László, Belicza Béla, Csabai Edvin, Györe Attila, Jakus Béla mellett töltöttem a napjaimat rendben, rendszerben, fegyelemben. Például mindenkinek megvolt a helye és a szerepe a vízen, Robi pedig óriási respektnek örvendett. Ha kedvezményt akartunk kicsikarni, mindig Kolónak szóltunk, mert ő volt a csapat szócsöve, ő tudott igazán hatással lenni rá. Természetesen ezekben az években is tartottuk a kapcsolatot Laci bácsival. Nemcsak a magánéletünk alakulásáról beszélgettünk, fontos volt neki, hogy beszámoljak arról is, miként mennek az edzések, milyen ütemben fejlődöm.

Aztán 1999-ben Győrben megszületett pályafutásom első világbajnoki aranya is,

győriként óriási élmény volt a családom, a barátaim előtt nyerni. Az első végigkíséri az ember pályafutását, pedig gyerekként egészen másként gondolkoztam a világbajnoki győzelemről. Amikor Sári Nándor csoportjához eljött egy forgatócsoport, az interjú során ott sertepertéltem én is. Hirtelen odafordult hozzám a riporter és megkérdezte: ki a példaképem? Mondtam neki, Gyulay Zsolt. Aztán jött a kérdés: mit szeretnék elérni? Mondtam, világbajnok akarok lenni, és akkor az én gyermeki lelkem ezt olyan távolinak érezte, hogy úgy hittem, ha világbajnok leszek, vége is lesz mindennek, hiszen akkor már felértem a csúcsra. Az meg sem fordult a fejemben, hogy a világbajnoki címet meg is lehet védeni…”

Pláne családanyaként, két gyereket nevelve. Csay Renáta 2004-ig volt tagja a Ludasi-csoportnak, aztán megszületett fia, Brúnó, s az immár háromtagú Kolozsvári családnak megoldást kellett találni a mindennapokra.

„Budapesten nem tudtam maradni, hiszen a Keleti pályaudvarnál laktunk, s három óra, vagyis a két szoptatási idő között nem fért volna bele az, hogy lemenjek Csepelre edzeni. Segítségünk sem volt, hiszen a férjem szülei korán meghaltak, így döntést kellett hoznunk… Visszatértem Győrbe, ahol a klub a vízitelepen adott nekünk egy kis lakást. A férjem ingázott Budapest és Győr között, péntek este jött, vasárnap este vagy hétfő reggel ment vissza a csoportjához, anyu besegített, amikor tudott, és sikerült találnunk egy idős hölgyet, aki naponta vigyázott Brúnóra. Valójában a kajakosok között én voltam az első, aki anyaként a sportpályafutása folytatását választotta. Bajban is voltunk, mert nem voltak kész válaszaink, hogy mikor mit edzhetek, hogyan dolgozhatok. Laci bácsinak sokat köszönhetek, mert úgy állította össze az edzésprogramot, hogy az éjszakai kelések mellett a gyerekeim nem egy kifacsart rongyot kaptak, hanem a szabadidőnket értelmesen, az ő javukat szolgálva tudtuk eltölteni.”

A család innentől együtt utazott a versenyekre, a kellemeset a hasznossal összekötve, a világversenyek után még kis nyaralást is beiktatva, Brúnó így jutott el 2005-ben Perthbe, a világbajnokságra vagy a tajvani első sárkányhajó-világbajnokságra.

„Később Lilivel ugyanez volt a helyzet. Emlékszem, Tynben csak négy hónapos volt, s jött a foga. Egész éjszaka sírtunk, Lili a fájdalomtól, én azért, mert sír és nem tudok rajta segíteni, a párom, Faldum Bereniké meg azért, hogy úristen, mi lesz velünk másnap a versenyen. A férjem vagy húsz kilométert vezetett, mire talált egy patikát és tudott orvosságot venni Lilinek.”

Aki egyébként már ott volt Csay Renáta pocakjában a 2007-es, legendás győri világbajnokságon, amelyet majdnem elmosott az árvíz.

„Több szempontból is furcsa volt az a világbajnokság, hiszen izgultunk azért, hogy egyáltalán meg tudják rendezni a versenyt, amelyen az ár miatt végül nem lettek futószakaszok. Futószakasz nélkül pedig mindkét számban ezüstérmes lettem, kicsit keserédes volt ez a verseny, sajnáltam az aranyat, főként Bereniké miatt, akivel emberileg is nagyon jól megtaláltam a hangot. Ma már ő is édesanya, nemrégiben jártunk náluk Budapesten babázni.”

PÁLYÁN TARTANI KAMMERER ZOLIT

Keserédes ezüstök… Az ember azon tűnődik, hogy ilyen sikersorozatban, amilyent Csay Renáta átélt, ugyanazon a hőfokon lehet-e tartani az érzelmeket? Az öröm mindig ugyanaz az öröm, vagy az ünnepi pillanatokba bekúszhat-e a „letudva”, „kipipálva” érzése? Vajon több mint két évtized távlatában milyen ívet adhatnak a sikerek, mikor jön be az elvárás érzése, s szoronghat-e az ember attól, hogy egyszer nem ő lesz a világ legjobbja?

„Nem tudom megmondani, melyik aranynál volt, s tudom, hálátlanul vagy éppen furán hangzik, de volt egy pont, amikor elmaradt a kitörő öröm. Sohasem voltam olyan, mint Janics Natasa, aki Athénban olyan euforikusan, gyermekien ünnepelte az aranyát, de azon a versenyen a dobogón állva az futott át az agyamon: úristen, mi lesz a következő versenyen, mi van, ha a sorozat megszakad. De normális, ha a sorozat egyszer megszakad, hiszen meg kell szakadnia, az élet ezt diktálja. Volt időszak, amikor szorongtam emiatt, pedig

sohasem hajszoltam rekordokat, sohasem akartam túlszárnyalni például Csabai Edvint,

aki tizenhét elsőségével sokáig minden idők legjobbja volt a sportágban. Volt, amikor nem pusztán csak örömforrást jelentett egy-egy győzelem, de túl a negyvenen egészen másként tekintek már az aranyakra. Kínában nagyon elfáradtam, de nagyon tudtam örülni a győzelmünknek, s ahogy telnek a napok, még erősebb bennem ez az érzés.”

Ahogyan az is egyre világosabb, hogy egyesben már másoké, a fiataloké a színtér. Kiszli Vanda és Reni világbajnok párja, Czéllai-Vörös Zsófia a fiatalság erejével menetel a sportágban. Vannak pillanatok, amikor fel lehet venni velük a versenyt, de ezek száma egyre kevesebb.

„Nehezen engedtem el az egyest, de be kellett látnom, hogy már nem az én utam. Ha az edzéseimet nézem, hetente kétszer tudok megvillanni, míg korábban, ha két rossz edzésem volt, azzal már sokat mondtam. Tudom, hogy még mindig nem vagyok rossz egyéniben, és most, hogy a gyerekek nagyobbak, könnyebb is lenne több időt és energiát fordítani erre a számra. De sajnos már nem mindig tudom kihozni magamból, ami valójában a kezemben van. A lelkem kicsit fáj emiatt, de ésszel el kell fogadnom, hogy ez a világ rendje. Jönnek a fiatalok, és nekem hálásnak kell lennem, hogy idáig kihúztam. Sőt, nagyon hálás vagyok, hogy párosban még mindig eredményes tudok lenni. Laci bá mondta néhány éve, hogy

a sportolóknak azért is nehéz, mert kétszer kell megöregedniük.

Egyszer versenyzőként, amikor eljár felettük az idő, egyszer pedig civilként, életük utolsó szakaszában. Engem különösen megvisel a sportolói öregedés, mert valójában nem érzem őskövületnek magam, bírom a tempót a vízen, az edzőtáborokban. De amikor ránézek a papírra és látom, hogy oda van írva, negyvenkettő, bizony el kell fogadni, hogy az tényleg negyvenkettő. Hogy mikor fogom abbahagyni? Amikor Kammerer Zolinak felteszik ezt a kérdést, mindig azt mondja, majd ha a Csay Reni is abbahagyja… Nos, szeretném Zolit minél tovább a pályán tartani.”

(forrás és fotók: Nemzeti Sport)