Dana_műtermi

Ha győz az ember, akkor semmi sem fáj

581
Legutóbb kislánykoromban szerettem hercegnő lenni – mosolyog, amikor arról kérdezem, mennyire azonosul lengyel édesanyja által választott keresztneve jelentésével. Aztán hozzáteszi, hogy ez a név teljesen átlagos és gyakori Lengyelországban. A válasz nem lep meg, Danuta az a típusú ember, aki sohasem fitogtatná a maga különlegességét. Szavakkal, kinn a parton biztosan nem… – az alábbiakban a Magyar Olimpiai Bizottság Sport 2016 Évkönyvébe készült Kozák Danuta interjút olvashatják.

Sajátos helyzet, amikor valaki egy nap azzal szembesül, hogy sokak számára példaképpé vált. Hesz Mihály mesélte egyszer, mekkora felelősségérzettel jár egy ilyen pozíció.  Ön hogyan éli meg ezt a státust?

Kicsit furcsa állapot. Egyik oldalról természetesen kellemes, de teher is, hiszen olyasmit is elvárhatnak, ami távol áll tőlem. Ráadásul az ember folyamatosan változik is.

Miben változott meg az elmúlt években leginkább?

Sokkal határozottabbnak kellett lennem magammal és a környezetemmel szemben is. Sokkal céltudatosabbnak. Nem engedhettem meg, hogy apróbb ügyek, gondolatok elvigyenek a célomtól. Ez nem mindig könnyű, és még csak garancia sincs arra, hogy megtérül. Sokszor hallani olyan nyilatkozatokat sportolóktól, hogy „a semmiért adtam fel a családomat”, és hasonlók. Tény, hogy a siker érdekében mástól veszünk el időt.

Egy ötszörös olimpiai bajnok értékrendje szerint van ennek határa?

Azt gondolom, hogy ez egyénenként más és más. Nem mindenkinek válik be ugyanaz a recept.

Az ön receptje?

Az titok.

Természetesen nem edzésmódszerekre vagy technikai fogásokra gondolok, hanem arra a sajátos pluszra, ami elsősorban a személyiségéből fakad.

Aki ezen a szinten van, az már mind tehetséges, rengeteget edz, és nagyon céltudatos is, legfeljebb csak az arányokban lehet különbség. Az én esetemben talán a fájdalomtűrés magas szintje jelent valamiféle pluszt. Ezenkívül pedig a változtatásra való képesség. Az elmúlt években mertem próbálgatni, mertem klubot, edzőt váltani. Nehéz döntések voltak, mert abban a pillanatban, amikor az ember meglépi őket, még nem tudja, mi lesz. Csak kérdőjelek vannak meg a félelem, hogy mi történik, ha nem sikerül. De egy hosszú távú cél érdekében tettem mindent, és az eredmények maximálisak igazolták, hogy jó döntések voltak.

A legvitatottabb váltás kétségkívül az volt, amikor úgy döntött, hogy párja, Somogyi Béla irányításával folytatja a felkészülést.

Valóban, viszont akkor is hangsúlyoztam, hogy nem vagyok a magam ellensége, és a párom sem az. Mindent azért csináltunk, hogy négy év múlva jobb legyen. Ha nem működött volna, ezen is változtattunk volna.

Mi a legfontosabb többlet, amit „saját edzőtől” kaphat az ember?

A bizalom. A mérhetetlen bizalom. Számomra ez nagyon fontos. Amint az is, hogy ismeri minden percemet, tudja, mikor mire van szükség. A korábbi edzőim között is volt, akitől már kaptam egyfajta felnőttszemléletet az akkori önmagamhoz képest, de azt a magas szintű profizmust, amelyet az utóbbi években tanultam meg, egyértelműen a párom által sajátítottam el. Ez segített akkor is átlendülni a nehézségeken, amikor Rióban a páros előfutama előtt arra eszméltem, hogy rossz a gyomrom. Először automatikusan jött a pánik, aztán, érezve a felém irányuló határtalan bizalmat, valamint azt a professzionális szemléletet, ami nem erősített rá a pánikra, túl tudtam lépni a váratlan gondon.

Maradjunk még a személyes titoknál. Egy alapvetően zárkózott, visszafogott személyiség esetében óriási jelentőségű, hogy van egy terep, amelyen megnyilvánulhat, egy rés, amelyen keresztül felszabadíthatja a benne feszülő hatalmas energiát…

Ebben van valami… Az embernek van olyan tulajdonsága, hogy szeretne kitűnni valamiben, valamivel maradandót alkotni. Én sem vagyok kivétel. Mozogni mindig szerettem, már gyerekként versenyeket nyertem, aztán megtanultam átlépni a határaimat, és még eredményesebb lettem. A kajakozás bizonyos értelemben tényleg rés számomra a világ felé. Itt találtam meg igazán önmagamat, itt tudtam magam kinyitni és megmutatni.

A nagyközönség most csak a csúcsot, a sikert látja, az odavezető utat, az esetleges buktatókkal együtt kevésbé. Voltak meghatározó kudarcélményei?

Nagyon mély kudarcokat nem éltem át. Olyan persze volt, hogy valami nem sikerült, például amikor az olimpia előtti évben az egyest más nyerte meg. Vagy amikor harmadikak lettünk Gabival (Szabó Gabriella) kétezer-hétben. Első éves felnőttek voltunk, és utólag lehetne azt mondani, hogy az szép teljesítmény volt, akkor mégis keserű szájízzel jöttünk haza a vébéről. Ilyen volt az olimpiai ezüstérem is: huszonegy évesen nagy szónak számított, de azért mégsem arany… Felnőtt fejjel azt mondom, azzal a munkával nem is érdemeltem volna meg az aranyat. Bele kellett még tenni egy csomó akarást, vért és izzadtságot. De ezekből az esetekből tudtam építkezni, és igyekeztem mindig kijavítani a hibákat. Idáig sikerrel. A kudarcok pedig szerencsére olyan mélyen nem gyökereztek meg bennem. Mindenesetre találó hasonlat, hogy a siker csak a jéghegy felszínen lévő csúcsa. A nagyobbik részt, amelyben a negatívumok, a fáradtság, a bizonytalanság vagy a fájdalom vannak, az emberek nem látják.

Korábbi nyilatkozataiban gyakran hangsúlyozta, hogy az elégedetlenség viszi előre. Most mi a helyzet e téren?

Most egy kicsit elégedett vagyok magammal… Kétezer-tizennégy nagyon jó évem volt, viszont a kétszáz méter nem sikerült, így elégedetlenség is maradt bennem, mégsem tudtam úgy nekiállni utána, ahogy kellett volna. Most azért is szeretnék többet pihenni, hogy újra úgy folytathassam, hogy szét akarom harapni a vizet. Kell a pihenés a szervezetnek, az agynak. Nyilvánvalóan mértékkel, hiszen nem arról van szó, hogy felhízok kétszáz kilóra, és nem járok edzésre, legfeljebb az intenzitást csökkenti az ember. Idővel majd visszaáll a fegyelem, de néha jó megszegni a szabályokat.

Saját bevallása szerint kimondottan keménnyé vált az elmúlt években…

Igen, ez így van, bár nem akarok ezzel különösebben kérkedni, és azt sem tudom, hogy másokhoz képest mennyire vagyok kemény. De az biztos, hogy ahhoz viszonyítva, amilyen voltam, sokat kellett keményednem, hogy olyan legyek, amilyen most vagyok. Ez hosszú folyamat, amelyben szintén Bécónak köszönhetek sokat.

A férfias keménység ellenére mennyire őrizhető meg a klasszikus női minőség?

Ha a divatlapok címlapjaira gondolunk, egyetlen élsportoló sem lehet klasszikus nő, hiszen nyilvánvalóan megkeményedünk, nagyobbak lesznek az izmaink. Jóval szálkásabbak is vagyunk, mint a tíz-tizenöt évvel ezelőtti női versenyzők. Nekem sincs légies és kecses mozgásom, mint egy balerinának. Szélesebb a hátizmunk, de ettől persze még nők vagyunk, és azok is maradunk. Ha a külvilághoz való viszonyulásról és szerepekről van szó, azt mondom, hogy a huszonegyedik században a „klasszikus nő” már kissé megkopott fogalom. Természetesen ha például valaki anya lesz, ma is a kicsinek rendel alá mindent, de nem kérdés, hogy minden nőnek joga van a teljes erőbedobással végzett saját hivatáshoz is.

Apropó, hivatás: végzettsége szerint kertészmérnök.  Milyen lenne az az álomkert, amelyet önmagának tervez?

Sokszínű, de azért legyen a nyugalom szigete. Legyen benne egy kis virág, egy kis zegzug és persze vízcsobogás…

Hogyan értékelte az olimpiai teljesítménye nyomán elhíresült mondatot, mely szerint ez „férfimunka volt”?

Számomra nem jelentett semmi negatívat. Dicséretnek, elismerésnek vettem, ahogy eredetileg az adott mondás is annak szánja.

A legjobban eső elismerés?

Több ilyen is volt. Az Országházban például Kovács Kati mondott nagyon szép szavakat a négyesről, de említhetem azt az sms-t is, amelyet Egerszegi Krisztinától kaptam, személyes ismeretség nélkül. Nemzetközi szinten nem nagyon tartom a kapcsolatot a sporttársakkal, de jólesett, amikor ők is gratuláltak. Az egyik legmeghatóbb elismerés, hogy édesapám hangja még akkor is elcsuklott, amikor telefonon beszéltünk.

Óriási fölénnyel vezetett majd ért célba Rióban az egyes döntőjében. Milyen érzések, gondolatok suhantak át önben a futam alatt?

Érdekes, csak napokkal később jöttek elő. Emlékszem, ahogy beálltam a rajtnál, és azt mondtam magamban: megcsinálom. Aztán rögtön el is hessentettem ezt a gondolatot. Arra is emlékszem, hogy jól rajtoltam, bár a kommentátor nem így látta. Mindenesetre a kétszázas lányt lerajtoltam. Emlékszem, hogy hallom, amint a párom a nevemet ordítja a partról. Aztán amikor nyugtázom, hogy megvan, és ez most nem is fájt annyira… Nyilván ha győz az ember, kap egy hatalmas pozitív energialöketet. Akkor semmi sem fáj.

Bizonyos szempontból tehát egy olimpián a harmadik aranyat már a legkönnyebb megszerezni?

Igen, ugyanakkor teher is, mert az emberekben ott a gondolat, nehogy már elrontsam a szép sorozatot. Nem is úgy álltam hozzá a négyeshez, hogy ez már sétagalopp lesz. Krisztáéknak (Fazekas-Zur Krisztina), akik addig még nem mentek pályát, fel kellett pörögniük, nekem le kellett nyugodnom, de szerencsére össze tudtuk hangolni a különböző állapotot. Ezzel együtt a harmadik győzelem nem a legkönnyebb volt. De minden olimpiai győzelmemnek – beleértve a londoniakat is – megvan a maga értéke és külön története. A párosnak például az, hogy olyan emberrel tudtam nyerni, akivel együtt kajakoztam a kezdetektől, szinte végig.

Valaki viccesen megjegyezte, hogy most már ki kellene találni egy új számot, mondjuk egy vegyes párost, „hogy legyen Danának új motivációja”…

Azért maradtak még kihívások: például háromszor még senki sem védett egyéni címet. Vagy utolérni Birgit Fischert. Az elvárások nagyok, de épp a volt edzőm, Simon Miklós mondta, hogy innentől kezdve már ne érdekeljen semmi, csináljam a magam örömére.

Elvégre a Holdat már sikerrel megcélozta…

Jaj, igen, mindig vannak kedvenc idézeteim. Idén az a Les Brown-idézet volt, hogy „Célozd a Holdat! Még ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz!”

No és persze ott van még a Nap is…

Igen, vannak még messzebb lévő csillagok is, amelyeket megcélozhat az ember.

MOB Sport 2016/Pápay Eszter