Mégse

Gálameccs után nyert a Sörcsere

A III. Séra Miklós kajak-kenus jégkorong bajnokságot a Sörcsere KDSE nyerte meg, az ifik között pedig a Vác I. csapata lett a legjobb. Az egykori kiváló kajak-kenusok, és a korábbi válogatott jégkorongozók gálamérkőzésére pedig minden eddiginél többen voltak kíváncsiak.

Hír

“A legfontosabb, hogy jól érezték magukat a csapatok – mondja ifj. Foltán László, a kajak-kenus jégkorong bajnokság főszervezője. – Ott tartunk, hogy a Séra Miklós emlékbajnokság egyre inkább motiválja a kajak-kenus csapatokat, vannak, akik már hónapokkal a versenyünk előtt jégre lépnek, elkezdik a gyakorlást az eseményre, és természetesen zrikálják egymást, hogy majd a Séra-bajnokságon meglátjuk ki a jobb. Nagy dolog, hogy a torna

a téli időszak meghatározó eseménye lett

a kajak-kenu sportágban. ”

A szombati program a kétszer 15 perces gálamérkőzéssel kezdődött. A kajak-kenu sport, valamint a jégkorong korábbi világbajnokainak, illetve kiválóságainak összecsapása után indult a mini-bajnokság, ahol öt az öt ellen, kétszer 5 percben játszottak körmérkőzést a csapatok. A felnőttek között a döntőt a Sörcsere KDSE és a Nyomorultak HC vívta meg, ahol egy hosszabbításban szerzett Vass András góllal a főleg kenusokból álló társaság győzött. Az ifiknél a fináléban két váci csapat léphetett a jégre.

Az eseménynek köszönhetően a kajak-kenus öregfiú baráti társaságok mellett vannak olyan szakosztályok, ahol újraéledt a Séra Miklós mesteredző által bevezetett hagyomány, és már a felkészülés részeként tekintenek a téli jégkorong-edzésekre. A szombati bajnokságra az UTE és a Vác 2-2 csapatot nevezett be, de a szegedi fiatalok is eljöttek hokizni.

“Az utánpótlás-csapatok között idén először két mini kajakot, és két Kajner-lapátot sorsoltunk ki. Az egyik MK-t a Vác, a másikat a Szeged nyerte, lapátból egyet az UTE, egyet pedig szintén a váciak vittek haza. Ezúttal is köszönjük a felajánlást Kajner Györgynek, aki egyébként jégre is lépett, és ezüstérmes lett a Nyomorultak HC csapatával” – tette hozzá Foltán László.

A gálamérkőzésen szereplő játékosok névsora 

Jégkorongozók: Horváth Csaba, Hajdú Levente, Pindák László, Csibi József, Szilassy Zoltán, Svasznek Bence, Tokaji Viktor, Vas Márton, Gröschl Tamás, Ladányi Balázs, Palkovics Krisztián, Szélig Viktor

Kajak-kenusok: Horváth Gabor, Beé István, Bozsik Gábor, Kucsera Gábor, Vass András, Siebel Lajos, Hűvös Viktor, Klenyán Tamás, Illés Roland, Almási Péter, Haller Ákos, Tarr György

A felnőttek között győztes Sörcsere KDSE csapatának tagjai:

Bartos Ferenc, Kósdi Balázs, Vass András, Agócs Bence, Szakállas Erik, Szigeti Péter

Fotó: Balogh Dávid

Elhunyt Bonn Ottó

Elhunyt sportágunk nagy tanúja, a valaha élt egyik legsikeresebb magyar sportdiplomata, mindenki Ottó bácsija. Versenyzői pályafutásának lezárása után 1949-től dolgozott a kajak-kenu sportért, vezetőként tizenhárom nyári és egy téli olimpián vett részt. Az utóbbi években is jelen volt minden jelentős eseményünkön, mint a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) tiszteletbeli elnöke, és mint a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) tiszteletbeli főtitkára.

Hír

1926-ban született Olaszországban, és tizenkét éves koráig ott is élt a családjával. Közel laktak a tengerhez, így szinte minden nap vízre szállt szandolinnal (kajak formájú, lapos fenekű hajó). Aztán az 1940-es évek elején már a budapesti Lágymányosi-öbölben lévő Levente Sport Egyesület tagja volt, kajak egyesben és négyesben, valamint kenu tízesben szerepelt. A második világháború után a Közalkalmazottak SE színeiben versenyzett, sportpályafutását 1947-ben zárta le.

Az MKKSZ-be 1949-ben lépett be, mint titkár, majd 1951-től az akkor újjászervezett Országos Testnevelési és Sportbizottságnál, a későbbi OTSH elődjénél dolgozott, mint az evezős, kajak-kenu és vitorlás szövetség előadója. Ebben a minőségében részt vett 1952-ben a helsinki játékokon, így szemtanúja volt az első magyar kajak-kenus olimpiai érmek megszületésének, négy évvel később pedig szintén a helyszínen, Melbourne-ben szurkolt a sportág első magyar olimpiai bajnokainak, Urányi Jánosnak és Fábián Lászlónak.

1954-ben a legendás maconi világbajnokságon került be az ICF igazgatótanácsába, amikor a sportág egyik európai képviselőjévé választották, majd 1960-ban a szervezet második, 1970-től 1990-ig első alelnökeként dolgozott. Közben 1988-tól 12 éven át az ICF főtitkára volt, ebben a tisztségében sokat tett az egyetemes kajak-kenu fejlesztéséért, valamint a nemzetközi szövetség taglétszámának emeléséért.

Hosszú és rendkívül sikeres sportvezetői pályafutása alatt nemcsak a kajak-kenu sportágban ért el jelentős eredményeket, 1965-ben a budapesti Universaide, míg 1966-ban a budapesti atlétikai Európa-bajnokság szervezőbizottságának lett a főtitkára, 1971-től pedig tíz éven át a Központi Sportiskola (KSI) igazgatója volt.

Visszavonulása után lett az ICF tiszteletbeli főtitkára, az MKKSZ tiszteletbeli elnöke, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) tiszteletbeli tagja.

Az MKKSZ megalakulásának 75. évfordulójára megjelent az “Ahogy tőlünk telt” című interjúkötetben Bonn Ottótól, mint nagy idők tanújától azt kérdeztük, hogy mitől ennyire eredményes a magyar kajak-kenu.

“Attól, hogy mindig van kiről példát venni, mindig van kitől tanulni, hiszen a siker generációkról generációkra öröklődik” – nyilatkozta akkor 90 évesen.

A 94 éves korában, február 8-án otthonában békességben elhunyt Bonn Ottót a Magyar Kajak-Kenu Szövetség saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Fejben még nem vagyok öreg

Annak idején a magassága miatt csalták le a váci csónakházba. Rövidesen kiderült: a tehetsége révén még inkább ott a helye. Az indiánregényeken nevelkedett „Vadas” – alias Völgyi Péter - ezúttal duplán kerek évfordulót ünnepel: ötven évvel ezelőtt kezdte azt a szezont, amelyben a hazai mezőny legjobbja volt, s nem mellesleg, éppen hetvenéves.

Hír

– A becenevedről már beszélgettünk korábban, így tudom, hogy áttételesen azt is a sportnak köszönheted, mint annyian mások…

– Így van. Válogatottként az edzőtáborokban faltam az indiánkönyveket, azokból merítettem erőt, motivációt. Akik ott voltak velem, sokat ugrattak emiatt, stílszerűen kikötöztek, „megkínoztak”. Ezzel ragadt rám a név. Voltam Bőrös, Bőrharisnya, Vadölő, és végül ebből maradt a Vadas.

– Mennyire volt akkor számodra egyértelmű, hogy egy nemzedékváltó generációhoz tartozol?

– Igazából később, már visszatekintve fogalmazódott meg bennem, hogy milyen szerencsés évjáratban születtünk. Persze, kiemelkedően tehetséges is volt az a csapat; olyan nevekkel, mint Bakó, Szabó, Svidró, Csapó… De adott esetben hiába tehetséges valaki, ha az életkora miatt egy nemzedékváltás félidejében jut oda, talán esélye sincs bekerülni a válogatottba. Mi azonban épp jókor nőttünk föl, és ifiből felnőttbe lépve egyből le tudtuk váltani a korábbi menők – Kemecsey, Szöllősi, Fábián és a többiek – már kiöregedő csapatát.

– Tartod a kapcsolatot az egykori sporttársakkal?

– Ha máskor nem, az év végi, régi sikerekre visszatekintő, szövetségi kajak-kenus rendezvényen mindenképp találkozunk. Az eredményeim szerint idén ott leszek és elvileg az elkövetkezendő négy évben is…

– Mit gondolsz, a termeteden és az eredményeiden túl mi az, amiben még kitűntél a váci kajakosok közül?

– A nemzetközi szinten is eredményesen versenyzők közt én voltam az egyetlen, aki itt kezdte és itt is fejezte be a pályafutását. Persze nekem is volt lehetőségem, hogy elmenjek, például, amikor katona voltam, vagy amikor húszévesen elcsábítottak Szegedre. Csapót akkor hívták oda Szolnokról, Svidrót Miskolcról. Ők maradtak, engem viszont hazahozott a honvágy. Ott nekem a Dunakanyarhoz képest minden túl lapos volt, a víz meg „büdös”.

Ismered a Duna szagát, tudod, miről beszélek.

Van egy jellegzetes illata, mint minden természetes víznek. A Tiszáé más.

– Megbántad valaha is, hogy így döntöttél?

– Hat vébén indulhattam, ahol összesen két második és két harmadik helyezéssel lettem gazdagabb. Ha Szegeden maradok, vagy eligazolok máshová, talán többre vihettem volna. De ez is csak feltételezés. Ami a „ha” mögött van, az mindig ismeretlen. Így utólag azt gondolom, minden így volt jól. Eléggé röghöz kötött vagyok.

– A kortársaid közül többen is említették, hogy olykor álmodnak a kajakozással. Veled is előfordul?

– Mostanában nekem is jönnek vissza sorban az életemben megélt korszakok: a gyerekkorral indult, most pedig épp gépész vagyok az uszodában… Versennyel még nem álmodtam, de kajakozással igen.

– Említenél néhány valóságos, de álomszerűen szép epizódot a pályafutásodból?

– Amikor 17 évesen EORV-t nyertem egyesben Szófiában. Vagy ott vannak például a hajdani „melegvizes” edzőtáborok. Mexikó… Óriási élmények voltak. Az az év, amikor hosszú távon a legjobb voltam és 1000 egyesben is második a Csapó mögött, sőt, előfordult, hogy meg is vertem. Én indultam ’71-ben a vébén is, csak az edzőtáborban kaptunk egy szalmonellafertőzést és teljesen leroggyantunk. Nekem ott tört meg a pályám.

Aztán a következő évben jött az olimpia, és hiába voltam egyesben második—harmadik, nem kerültem be egy négyesbe se. Akkor még mások voltak a válogatási elvek. A pesti egyesületek voltak a dominánsak, a Honvéd, a Dózsa, a vidékiek még nem voltak úgy menedzselve. Amikor az élmezőnybe kerültem, még előnyt is lehetett kovácsolni a vidéki, kis egyesület adta feltételekből, például abból, hogy az ember nehezebb hajókon edződött. Később, más vonatkozásban viszont nem feltétlen volt ezt ideális.

– 15 éven át edzősködtél is Vácott. Milyen stílusban? Milyen szempontok szerint?

– Nagyon sok mindent a Babellától vettem át. A jó dolgait. Rajta kívül edzőm volt a Fábián László, a Kemecsey, az Ürögi is, vagyis több edzőnek a tudását ötvöztem. Mondhatni, eredményesen, hiszen négy ifi világbajnoki címet szereztek a tanítványaim, közülük Pauman Dani pedig később olimpiai ezüstérmes lett. De én nem csak a hajtásra mentem rá; csináltunk közös programokat, moziztunk, elmentünk Gödöllőre biciklivel a Grassalkovich-kastélyt megnézni, Visegrádra bobozni. Az mindegy, hogy szakadó esőben mentünk, meg jöttünk, a lényeg az volt, hogy együtt vagyunk.

Mindent megragadtam, hogy élményeket adjak a versenyzőimnek,

akik a mai napig emlegetik ezeket a kirándulásokat. Úgy emlékeznek vissza, hogy szerettek velem edzeni. Ez még akkor is jó érzés, ha idővel elköszöntek tőlem.

– Ha nem is feltétlen Gödöllőre, de a hosszabb távú biciklizés megmaradt. Aki járatos a Duna menti kerékpárúton, az egészen biztosan sűrűn találkozik veled…

– Igen, a kerékpározás megmaradt, majdnem minden nap, télen is. Igaz , az utóbbi két évben már csak elektromos kerékpárral. Megkoptam… Nyögöm az élsport mellékhatásait. Aki érintett, tudja, miről beszélek. De a baj igazából az, hogy fejben még nem vagyok öreg.

 

 

– Ez nem feltétlen baj…

– Ahogy vesszük. Fejben pozitív vagyok és motivált. Úgy csinálnám még, futnék, versenyeznék… és kicsit irigykedem arra, aki képes rá. Ami pedig nagyon megérint, hogy sorra mennek el a kortársaim. Ez nagyon megráz. Nehéz tudomásul venni. De aztán kimegyek, kerékpározom egyet és minden jó lesz. A szél kimossa az agyamat.

– Mit kérnél ajándékként legszívesebben ezen a kerek születésnapon?

– Hát például azt, hogy a pici lányunokámat, az én kis szerelmemet még láthassam kajakozni. Meg két jó lábat. Két új térdprotézist. Az nagyon kéne…