Mégse

Fel kell szívni magunkat a hazai Eb-re!

Párostársával, Máthé Krisztiánnal együtt az év férfi maratonista kajakosának választották meg Boros Adriánt. Kettősük ezüstérmet nyert az idei, kínai világbajnokságon, ám Boros jövőre szeretné ezt túlszárnyalni, és a Magyarországon rendezendő Eurpa-bajnokságon a dobogó tetejére állni.

Hír

Hányasra értékelnéd az elmúlt szezonodat egy egytől tízig terjedő skálán?
8-asra. Ez akkor lett volna 10-es, ha az Európa-bajnokságon, majd a világbajnokságon is aranyat tudtam volna nyerni. Nem volt egy rossz szezonom, de voltam már jobb formában is. Sajnos az Eb előtt beteg voltam, ami kivette az erőmet, és

ez az egész szezonra rányomta a bélyegét.

A világbajnokságon az sem segített, hogy küzdöttem az átállással, és keveset tudtam aludni.

Tervezel jövőre változtatni a felkészüléseden?
Szeretném ugyanazt az edzésmódszert tartani, de azt is szeretném, hogy javuljon Krisztiánnal a párosunk, ehhez pedig fel kell szednem egy-két kiló plusz izmot. Ő 12 kilóval nehezebb nálam, és mivel ő a tolóember, meg kell, hogy maradjon az ereje, nem fogyhat le hozzám.

Hogy néz ki a téli alapozás?
December 2-án elkezdtem, ugye későn lett vége a vb-nek, így a pihenő is eltolódott. Azóta nyomjuk a kondit, a futást, az ergopadot, mindent, amit szoktunk. Most egy darabig itthon készülünk, várhatóan február közepén megyünk majd melegvízi edzőtáborba, de azt még nem tudom, hogy hova és mennyi időre.

Mivel lennél elégedett jövő ilyenkor, ha ugyanilyen értékelésre kérnénk?
Jövőre hazai rendezésű Európa-bajnokság lesz, amire fel kell szívni magunkat.

Legalább egy aranyérmet szeretnék nyerni,

de talán a kettő sem irreális célkitűzés. Szerencsére közel van egymáshoz az Eb és a vb, így a jó formát át lehetne menteni a vb-re, amely egyébként Norvégiában lesz, tehát nem kell sokat utazni és az átállással sem kell megküzdeni. Akkor lennék elégedett, ha nem hátráltatna sérülés vagy betegség jövőre, és százszázalékot tudnék kihozni magamból.

Hogy telnek majd az ünnepek?
Általában meleg éghajlatra utazom karácsonykor, például Szingapúrba vagy Dél-Afrikába, de két évvel ezelőtt Balin töltöttem az ünnepeket. Most másként lesz, Ausztriába megyek síelni a családdal és a barátokkal, január elsején jövök haza, és másnap már folytatom is az alapozást.

Akinek duplán kellett megfelelni

Gazdag edzői pályafutása alatt dolgozott az Elektromosban, a Fradinál, a Csepelben és az MTK-nál is, de karrierjének talán a legfontosabb állomása a KSI, ahol 10 éven át volt vezetőedző. A legnagyobbaktól tanulta a szakmát, rendkívül sikeres versenyzők, és edzők kerültek ki a kezei közül. Nagy László február 11-én 70 éves lett.

Hír

– Gondolom Ön sem vezetőedzőként kezdte a kajakozást, hogy ismerkedett meg a sportággal?

– Érdekes módon a kapcsolatom a kajakozással egybeesik a KSI 1963-as megalakulásával, a tesnevelő tanárom a gimnáziumban elkezdte gyűjteni a kajakosokat a szakosztálynak, de én mégsem oda mentem, hanem a Ferencvárosba kezdtem, mert Fradi-szurkolóként ez tűnt logikusnak. 1964-ben a későbbi szövetségi kapitány, Péhl József vett fel az FTC-be. Azért akartam kajakozni, mert 1956-ban paralizist kaptam, ami miatt sosem tudtam rendesen használni a lábam, gondoltam nekem való lesz, mert a hajóban csak ülni kell. Persze hamar kiderült, hogy rosszul gondoltam, hiszen nem nem tudtam a többiekkel futni menni, és a hajóban is labilisabb voltam.

– Nem kicsit kellett ahhoz eltökéltnek lenni, hogy mégis ottragadt a Fradinál….

– Ezt egy ott dolgozó utánpótlásedzőnek, Endreffy Lórántnak köszönhetem, aki sokszor megkért, hogy segítsek neki. Tanítgattuk, illetve együtt vittük túrázni a kicsiket, így elkezdtem az edzői pálya felé irányulni. Első állásomat mégsem a Fradinak köszönhetem, 1971 nyarán az Elektromosból a szezon közepén távozott az edző, odavettek egy hónapra, mert addigra már volt segédedzői papírom. Az egy hónapból végül majdnem három év lett, szép eredményeket értem el, például magyar bajnoki címet nyert nálam Pallovits Angyal – aki később Kovács Katalain nevelőedzője lett – ami azért volt nagy dolog, mert az Elektromos előtte évekig nem nyert aranyérmet a bajnokságon.

– Így hát visszahívták a Fradiba….

– Pontosan, és elkezdtem együtt dolgozni a szakma akkori krémjével. Abban az időben Péhl Jóka volt a szövetségi kapitány, mellette követhettem többek között Parti János, Granek István, Szabó Ferenc és Hajba Antal tevékenységét is, és rengeteget tanultam tőlük. A Fradiból hamar belekerültem a körforgásba, 1976-ban már előfordult, hogy amíg Jóka a válogatott mellett dolgozott, addig én vezettem Rajnai Klári edzéseit, aki a korszak legjobb női kajakosa volt. Aztán a 76-os olimpiai után Péhl József nem maradhatott kapitány, lekerült Csepelre, ahova mi is követtük Klárival, onnantól kezdve már hivatalosan is az edzője voltam. Fontos hozzátenni, hogy a váltással akkor is hatalmas szerencsém volt, mert ott is kiváló kollégák közé kerültem, mint például a Vass Pista, akit Séra Miklós mellett minden idők egyik legnagyobb edzőjének tartok.

– Éppen a napokban láttam egy korabeli fotót, a 70-es évek végén készült egy válogatott edzőtáborban, ahol fiatal trénerként már ön is ott áll. Milyen érzés volt még a harmincadik születésnapja előtt ilyen lehetőséghez jutni?

Hihetetlen élmény volt. Gondolja el, 6 éves korom óta tulajdonképpen mozgássérült vagyok, mégis volt olyan tornatermi edzése a válogatottnak, amit Parti János megbízásából én tarthattam meg. Tudtam, hogy ott lesz az egész felnőtt keret, előtte egész éjjel nem aludtam. Aztán másnap ott billegtem a rossz lábammal Csapó Géza, Bakó Zoltán, Wichmann Tamás, vagy éppen Foltán László és Vaskuti István mellett, de elfogadtak, pedig az összes gyakorlatot el sem tudtam volna végezni. Az élet más területein sokszor éreztem azt, hogy az állapotom miatt duplán kell megfelelnem, de a sportban szerencsére nem. Elfogadtak, és ez nekem nagyon sokat jelentett.

– És közben persze egyre keresettebb edző lett. Hogyan került végül a Csepelből az akkor még kizárólag utánpótlásneveléssel foglalkozó KSI-be?

– Füzesséry Gyula hívott át 1984-ben, mert egy kolléga kilépett a szakosztálytól, és Simi (Simon Miklós) ott maradt legalább 60 gyerekkel egyedül. Egy évvel később vezetőedző lettem, nagyon jó csapatot építettünk, kenus edzőnek áthívtam a Csepelből Koletics Mikit, és alaptvetően akkor alakult ki a feladásos rendszer a klubnál, 13-14 éves korig Simi foglalkozott a kajakos gyerekkel, aztán átkerültek hozzám. Akkoriban vettem oda az ificsapat mellé segédedzőnek Schmidt Gábort, a szövetség mai elnökét, rajta már akkor látszott, hogy nagyon sokra hívatott, tele volt akarattal és elhivatottsággal.

– 10 éven át volt vezetőedző, gyorsan jöttek a jó eredmények?

– 1987-re már volt ifi válogatott versenyzőnk, később a Magyar Olimpiai Bizottság jelenlegi főtitkára, Vékássy Bálint révén világbajnokunk is. Volt több kiváló versenyzőnk akkoriban, például Ács Tamás, Bauer Márton, Kovács Ákos, és csatlakoztak hozzánk a Storcz-fivérek is az UTE-ból, szóval egy tényleg nagyon erős csapat jött össze. 1995-ig dolgoztam a KSI-ben, ahol akkoriban még csak utánpótlásképzés zajlott, ugyanakkor a tehetséges versenyzőim már kinőtték az ifit, ezért az egész csoporttal együtt átigazoltunk az MTK-ba.

– Ahol minden idők egyik legerősebb csapata jött össze, hogy fértek meg egymás mellett a fiatal tehetségek, és a nagy nevek?

– Valóban, ott annyira erős csapatom lett, hogy az 1996-os atlantai olimpia előtt egy-két kivételtől eltekintve az egész felnőtt férfi kajakos válogatott nálam készült. Szerintem jól megvoltunk, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan kaliberű versenyzőkkel dolgozhattam akkor, mint például Gyulay Zsolt és Ábrahám Attila. Aztán az 1996-os olimpia nem úgy jött össze nekünk, ahogy terveztük, elképzelhető, hogy én is hibáztam, illetve akklimatizációs gondok adódtak, amikor megérkeztünk az USA-ba. Atlanta után a csoport feloszlott, én pedig a következő évben már újra Csepelen vezettem egy 30 fős fiatal lányokból álló csapatot. Nagyon jó szívvel emlékszem arra az időszakra is, mert rengeteget kaptam a társaságtól. Nem értünk el nagy eredményeket, de a lányok imádtak lejárni kajakozni, tőlük kaptam pályafutásom legszebb ajándékát, egy 30 fős versenykajak-makettet, amit a magyar válogatott egyik főszurkolója, Ladunga Károly gyártott le, a versenyzőim pedig gyurmából beleformázták saját magukat a hajóba. Ez a relikvia a mai napig kint van otthon az ebédlőben.

– Egész pályafutása alatt jellemző volt, hogy a felnőttekkel való munka után állandóan visszatért az utánpótlásneveléshez, ezt sosem érezte tehernek?

– Talán közhely, de mindkét területen ugyanolyan szívesen és lelkesen dolgoztam. Tényleg hatalmas élmény Gyulay Zsolttal kimenni a vízre, és neki vezetni edzést a motorcsónakból, de ugyanúgy imádtam a kicsikkel is foglalkozni. Az újabb csepeli kitérő után visszatértem az MTK-hoz, ahol többek között az akkor nagyon fiatal Vad Ninettával foglalkoztam, majd újra hívott a KSI a legkisebbekhez. Akkor megmondtam Ninának, hogy tartson velem, ha akar, a KSI-ben edzősködik az egykori tanítványom, Mórocz István, vele folytathatja a munkát, mert én csak a legkisebbekkel szeretnék foglalkozni. Aztán kettőjük kapcsolatának több felnőtt világbajnoki cím lett az eredménye. Közben mi – újra a KSI-ben – Szigeti Viktóriával elindítottunk egy programot a legkisebbeknek, ebből a hat éves munkából olyan nevek jöttek ki, mint Gazsó Dorka, Bakó Olga, Racskó Fruzsina, vagy éppen Varga Ádám. Nekem pedig legalább akkora öröm volt 20-30 kisgyereket három nap alatt a nulláról megtanítani kajakozni, mint korábban Gyuzsóval dolgozni. De hasonlóan szívesen foglalkoztam 2005 és 2008 között Angyal Zoltán kapitánysága idején az U23-as válogatottal vezetőedzőként, hiszen abba a csapatba tartozott akkoriban például Kozák Danuta, Dombi Rudolf, Sík Márton, és az MKKSZ mostani szakmai igazgatója, Boros Gergely is.

– Aztán 2013-ban, több mint 40 év után befejezte az edzősködést, miért?

– Mindig is azt gondoltam,  hogy edzőként addig tudok hiteles maradni, amíg egészséges vagyok, és megvan az energiám ahhoz, hogy átadjam a tapasztalataimat, ez az állapot nálam 63 éves koromig tartott. De azóta sem ülök állandóan otthon, van egy telkem Nagymaroson, szemben a fellegvárral, kora tavasztól késő őszig gyakorlatilag ott élek. A “birtokot” életem egyik fő művének tartom, főzőcskézek a kertben, és barátokkal csodálom a panorámát. Az edzői pályafutásomra pedig szívesen gondolok vissza, sokkal több jót kaptam a sportágtól, mint nehézséget. Volt szerencsém kiváló kollégákkal, és versenyzőkkel együtt dolgozni, és nagyon meg tudok attól hatódni, amikor meghallom, hogy a korábbi tanítványok milyen szép emlékeket őriznek az együtt töltött évekről. Természetesen nem lehetett minden versenyzőmből olimpiai-, vagy világbajnok, de rengetegen lettek sikeres emberek az élet más területein, és ha erre gondolok, akkor nagyon elégedettnek érzem magam.

Elment Szent Jupát földi helytartója

Hosszan tartó, súlyos betegség után 72 éves korában szerdán késő este elhunyt Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok és kétszeres olimpiai ezüstérmes kenus, Magyarországának egyik legnépszerűbb sportolója. A sajtót, és a közösségi médiát elárasztották a megemlékezések, az ország egy emberként síratja a kenukirályt.

Hír

Wichmann Tamás 1948. február 4-én született Budapesten. Hatéves volt, amikor elütötte egy rendőrautó, a súlyos baleset után napokig kómában feküdt, egy évig járógépet kellett használnia. Felépülése után sportolni kezdett, először ökölvívó edzésekre járt, de a szakosztály megszűnése után a kenut választotta. Egész pályafutása alatt, 1962-től 1983-as visszavonulásáig az MTK kenusa volt.

Határtalan kitartása, akaratereje, szorgalma és lelkesedése a magyar és a nemzetközi sportélet egyik legkiemelkedőbb egyéniségévé tette, Magyarország egyik legnépszerűbb sportembere volt. Kilencszeres világbajnok, ötszörös világbajnoki ezüst- és ötszörös világbajnoki bronzérmes, háromszoros Európa-bajnok. Minden idők legtöbb magyar bajnokságát ő nyerte a kenusok között: összesen 37 alkalommal állhatott a dobogó legfelső fokán.

1978-ban UNESCO fair play-díjat kapott, mert segített felkészülni riválisának, az egykori Jugoszlávia színeiben versenyző Matija Ljubeknek, aki aztán a belgrádi világbajnokságon legyőzte őt.

Sportpályafutását 1983-ban fejezte be. Visszavonulása után az MTK örökös tiszteletbeli tagjává választotta, aranygyűrűvel tüntette ki, a klub kajak-kenu szakosztályában különböző sportvezetői funkciókat töltött be.

1979-ben az év sportolójának választották. 1991-ben bekerült a magyar sport halhatatlanjainak klubjába. 1998-ban kézlenyomata felkerült a Csillagok Falára. 2008-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 2010-ben MOB-díjjal, 2013-ban Pro Urbe Erzsébetváros díjjal, 2017-ben Prima Díjjal tüntették ki.

2020 janárjában az Év Sportolója gálán Wichmann Tamás átvehette a Magyar Sportújságíró Szövetség (MSÚSZ), és a a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) életműdíját is.

A díjátadáson Deutsch Tamás, az MTK elnöke így méltatta a bajnokot:

“50, 100, 200 év múlva, ha valaki, és sokan lesznek ilyenek, apaként, nagyapaként, tanárként, edzőként, vagy sportújságíróként más emberek elé példát akar állítani, akkor Wichmann Tamás élettörténetét fogja elmesélni. Azt a regénybe illő történetet, ami tele van sikerekkel, győzelmekkel, dobogós helyezésekkel, tele van kitartással, tisztességgel, barátsággal, tele van szeretettel, tele van vagánysággal, tele van valami egészen hihetetlen, megtörhetetlen akarerővel. Majd 50, 100, 200 év múlva, amikor példát állítanak apák, nagyapák, edzők, és újságírók mások elé, akkor azt fogják mondani, hogy légy olyan, dolgozz, sportolj, élj úgy, mint Wichmann Tamás. Számora megtisztelő, és megható, hogy apaként, nagyapaként, az MTK elnökeként, a MOB alelnökeként talán

minden magyar nevében mondhatom ki, mindent köszönök Tamás, amit tőled kaptunk, igyekszünk olyanok lenni, mint Te.”

Mielőtt versenyző lett, szakácsnak tanult. Mikor kiderült, hogy az 1984-es Los Angeles-i nyári olimpián a szocialista országok bojkottja miatt nem szerepelhet, elkezdte felépíteni a saját vállalkozását. 1987-ben megnyitotta Budapest első “alternatív” kocsmáját, amelyben tudását hasznosította. A kocsmát eredetileg Szent Jupátról, a kenusok “védőszentjéről” nevezte el, de később már csak Wichmann-kocsma volt a neve. A létesítmény 2018-ban, több mint három évtized után zárt be.

Amikor 2013-ban, 65. születésnapja alkalmából interjút adott az MTI-nek, a kezdetekről azt mondta, hogy mindig vonzotta a messzeség, a távolság, és Vízöntő jegyűként a víz is alapeleme volt, úgyhogy lassacskán el sem tudta képzelni az életét a kenuzás nélkül.

A kenukirály életéről és karrierjéről készült “Magyar Lapát” című portréfilmet 2020 januárjában nagy sikerrel mutatta be a Kolonics Alapítvány az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

A bemutatón adta élete utolsó interjúját a Kajak-Kenu TV-nek.

Wichmann Tamást, számtalan kajakos és kenus örök példaképét az egész sportág gyászolja. Sokan közülük a Kenus sirató soraival búcsúznak a közösségi oldalakon:

Kenus sirató

Hogyha egyszer meghalok,
Elvisznek az angyalok,
Fektessetek kenumba,
Bocsássatok a tóra.
Rakjatok meg kövekkel,
Amíg a víz el nem nyel.
Ringatnak a hűs habok,
Szent Jupáthoz eljutok.
Betoppanok elébe,
Lejattolok ővéle.
Kenus élet, de szép volt!
Kár, hogy tovább nem tartott.
Bizony, tovább nem tartott!

Isten nyugosztaljon, Tamás!