Elnöki interjú az index.hu-n

A magyar kajak-kenu évtizedek óta sikersportág, bár a válság jelei itt is megjelentek. Baráth Etele kurzusa után új elnökkel vágunk neki az olimpiai felkészülésnek. Schmidt Gáborral beszélgettem.

nagyinterjú
Hír

– Az elmúlt húsz évben a kajak-kenu volt a legsikeresebb magyar sportág az olimpiákon, de amikor jött a tisztújítás, egyetlen kormánypárti jelölt sem bukkant fel. Ennyire nem vonzó a sportág?

– Révész Máriusz kormánybiztossal folyamatos kapcsolatban állunk a vízi turizmus miatt. Éreztem a kérdésben az iróniát, ezért ha komoly választ akar, azt mondom: semmiféle politikai nyomás nem volt rajtunk soha, nemcsak az előző néhány évben, hanem előtte sem. A kajak-kenus társadalom pedig szerette azokat az embereket vezető pozícióban látni, akik a sportágból nőttek ki. A leköszönő Baráth Etele kajakozott, 21 évvel ezelőtti megválasztása előtt már a budapesti szövetséget irányította, így zavartalanul vehette át a nagy egész vezetését. A sportágban mindig is helyük volt a tenni akaróknak, az elnökség rájuk hagyatkozott, nyolcvan százalékban olyanok ülnek a vezetésben, akik erősen kötődtek a sportághoz. Ebben az elnökségben nem volt téma, hogy ki milyen pártállású, mert elsősorban a teljesítmény, az elvégzett munka számított. Hiszem, hogy ez így lesz a jövőben is.

– A szövetség elnöki irodájában beszélgetünk, aminek közös a bejárata Baráth Etele irodájával. Amikor ideértem, találkoztam is vele, az átadás-átvétel elég zökkenőmentesnek látszik.

– A látszat nem csal. A munkamegosztás köztünk évekre visszamenőleg megvolt, Etele nem csinált hiúsági kérdést a félreállásból. Nem feszélyez, hogy egymás mellett vagyunk, inkább még inspirál is. Etele lesz a jövőben a közösség szeme, és mint a közgyűlés elnöke figyeli, mi történik. És ez így is van rendjén.

– Nem hallottunk olyanról, akit megdöbbentett volna Baráth Etele félreállása, de azért sokan meglepődtek. Hogy sikerült ilyen zajmentesre a váltás?

– Az ugye nem baj, ha nyugalom van köröttünk? Egy belső kör már tudott a szándékáról hónapokkal korábban. A szervezet hatékonyabb működtetése ezt kívánta meg. Nem lózungokról beszélünk, ez a valóság. A tagság ezt pozitívan értékelte, az irányt is helyesnek vélte, ehhez nem kellett nyílt szavazás sem. Nem kell rejtett hátteret keresni: ha valaki vezet egy brüsszeli bizottságot, akkor kevesebb ideje marad a milliárdokkal gazdálkodó szövetségre – ilyen egyszerű.

– Még 2012 végén az első között kapott a kormánytól több mint egymilliárdot a sportág. Szimbolikus, hogy önök voltak az elsők?

– Van ilyen tartalma szerintem. Elismerték a munkánkat, hogy szélesebb bázisú lett a sportág, több egyesülettel, több gyerekkel. A nagyobb céljainkhoz több forrást kaptunk, amit megfelelően használtunk fel. Sok helyen megújultak a bázisok. Azt hiszem, nagyon sokan cseréltek volna akkor velünk. Nem lehet más a feladatunk, mint hogy a jövőben is példát mutassunk.

– Mindjárt itt lehet az újabb alkalom, amikor majd akadémiai szintre emelik a kajak-kenut. A Magyar Közlönyben már megjelent, hogy a kormány egyetért sportági központok létrehozásával. Az úszás, az öttusa van még kivételezett helyzetben. Hogyan képzelik el ezt a folyamatot?

– Az akadémiához társult némi pejoratív felhang az utóbbi időben, ezért nem is biztos, hogy helyes ez a szó. Abban hiszünk, hogy a műhelyek versengése előreviszi az egész sportágat, hiszen a felemelkedésünket is ennek köszönhettük. Terveink szerint egy olyan módszertani bázis jönne itt létre, amely agytrösztként lenne képes utat mutatni a sportágban. A klubrendszer gyengítése értelmetlen, a kluboknak dolgozó edzők képzése és továbbképzése viszont alapkövetelmény, ha a világ élvonalában szeretnénk maradni. Ha nekik adunk mankókat, milyen mérésekkel jutnak még előrébb, mire figyeljenek a gyerekeknél, akkor végezzük jól a dolgunkat. Egy új típusú tehetségmenedzselést szeretnénk, esetünkben bentlakásról szó sincs, a központi tervezés viszont elengedhetetlen. Volt három aranyunk, de nem volt mellette más színű érmünk az olimpián, máris megvan tehát, hol lehet előrelépnünk: férfi kajak és a kenu, és akkor a szlalomról még nem is beszéltünk. Az is egy kötelezően fejlesztendő terület.

– Mikor írtak utoljára szakkönyvet a sportágról?

– Nagyon régen. Jogos kritika felénk, hogy erre nem törekedtünk, a nagy edzőgeneráció tudását nem vittük tovább, nincs összefoglalva és rendszerezve. A sportág nyilván a gyakorlati tudáson alapul, de természetesen segítséget kaphatnak az edzők, ha maguk előtt látják, mi és miért történt a múltban. Illetve hogy milyen új tendenciák vannak, hogyan változott meg a felkészítése menete, és még lehetne sorolni.

– És van elég edző? Debrecent például évek óta nem tudják lefedni, nincs klubja a második legnagyobb magyar városnak, mert nem sikerült megfelelően képzett szakembert találni erre a posztra.

– A Testnevelési Egyetemmel közösen újra elindítjuk a szakedzői képzést, ami nyolc vagy kilenc éve sajnos megszűnt.

– Biztos, hogy sajnos? Somogyi Béla úgy készítette fel Kozák Danutát, hogy nincs meg a legmagasabb végzettsége, de mindenre nyitott. Hüvös Viktor is úgy nyert vb-t a Molnár, Tótka sprinterpárossal, hogy nem szakedző.

– Ettől még biztos. Az anatómiáról, pszichológiáról ott kaptunk azért fontos, mindenkor felhasználható ismereteket, amik azóta sem változtak. A sportág persze fejlődött a kétszáz méteres számok megjelenésével, az említettek olyan edzők, akiknek ugyan nincs meg a legmagasabb végzettségük, mégis jól használták fel az elérhető ismereteket, kutakodtak a világban, felhasználták a netet, az idegen nyelvű szakirodalmat.

– Az is érzékelhető ugyanakkor, mintha most kapna a kajakozás egy kis tudásimportot. Likér Péter és Rami Zur érkezésére gondolok.

– Likér Péter egy magyar ember, aki Szlovákiában ért el sikereket. A szolnoki edzőtáborban, de máshol is információkat cserélhetett magyar edzőkkel. Ha a háromszoros olimpiai bajnok Szabó Gabriella úgy ítélte meg, hogy tőle kap új impulzusokat, az egy fontos jel. Fazekas Kriszta férje, Rami sokat tanult a magyaroktól, hiszen Kati néni csoportját tanulmányozta az Egyesült Államokban; amikor még versenyzett, sok mindent elleshetett. Hogy ő mennyire hasznosította ezeket a felkészítési elveket, hogyan alakította ki saját hitvallását, az hamarosan kiderül. A feleségénél minden kétséget kizáróan tökéletesen ment, a most hozzá csatlakozó olimpiai ezüstérmes férfi kajakos versenyzőknél jön a következő próba. Nem hinném, hogy folyamatról beszélhetünk, de a jeleket nem szabad figyelmen kívül hagyni, a nyitottságra és befogadásra szükség van.

– És a doppingban lát tendenciát?

– Nem. Különböző esetekről van szó. Dombvári Bence doppingvétséget követett el, bár egy olyan szerrel tette, aminek nem sok értelme van, eltiltást kaphat. Hazugságvizsgálatot kért, pillanatnyilag is folyamatban az ügye, hamarosan döntés születik, amit mindenkinek tiszteletben kell tartania. A két győri kajakosnál nem állítottuk a doppingvétséget, sohasem volt szó róla, azt ellenben hangsúlyoztuk a Magyar Antidopping Csoport (MACS) jelentésére hivatkozva, hogy nem természetes anyag volt a szervezetükben. Megérte volna kockáztatni, hogy majd négy vagy nyolc év múlva, vagy ki tudja, mikor, egy újabb teszteléskor megbukjanak? Nem hiszem. Ez volt a tét, az elnökség úgy határozott, hogy nem mehetnek az olimpiára. Erősen megkérdőjelezhető ugyanis, hogy tisztán készültek fel, mi pedig nem tolerálunk semmilyen kilengést. Büszkén vállaljuk, hogy a sportágunk végeztette el a legtöbb vizsgálatot a MACS-csal. Akinél tűt találunk, az is büntetésre számíthat. Ez is egy elvünk, ebből sem engedünk. Nem életszerű, hogy egy versenyző hátizsákjának fontos tartozéka lenne a tű. Kemény a szigor, amit ez a sportág felépített az előző évtizedekben, nem szabad senkinek sem megingatnia.

– És az mennyire volt sokkoló erejű, hogy Vaskuti István kikerült a sportág nemzetközi szövetségének (ICF) legfelső vezetéséből?

– Elöljáróban gyorsan megjegyezném, hogy nem vagyunk elszigetelve, a világban tapasztalható rezdülések így is eljutnak hozzánk, legfeljebb most nem első kézből. István bekerülése egy szavazaton múlt. Természetesnek vettük, hogy nekünk, a sportág egyik nagyhatalmának ott a helyünk. Nyilván jobban örültünk volna, ha újra bekerül a legszűkebb grémiumba, de ettől még nem állt fejére a világ, és azon ügyködünk, hogy hamarosan felépítsük azt a szakembert, akivel hosszú távon számolhat az ICF. Megvannak a jelöltjeink, köztük olimpiai bajnokok, hamarosan remélhetőleg hallunk róluk.

– Mikor szólították legutóbb Gabi bának?

– Haha. Nem volt olyan rég, gyakorta megkapom még. Ebben az épületben is előkerül ez a megnevezés. Nem tudok kibújni a bőrömből, én is voltam edző, és akkor neveztek el így. Sokan szólítanak így, hiszen meglehetősen fiatalon elkezdtem az edzősködést.

– És nem hiányzik a motorcsónak?

– Ha itt letelik a szolgálatom és leszerelek, akkor egyszer még biztosan beülök a motorosba. Ha pedig engedik a kollégák, szívesen beülök melléjük, sőt, akár még egy edzést is szívesen megtartok. Ha igénylik, és nem veszik kotnyeleskedésnek, rajtam nem múlik. Jól érzem magam, ha a vérkeringést a vízen, nemcsak a partról, az irodából szemlélem.

forrás: index.hu/Ághassi Attila

Dombi Rudolf: Kívül kerültem a komfortzónámon és élvezem

31 évesen döntött az élsportolói pálya lezárása mellett londoni aranyérmesünk, Dombi Rudolf. A motiváció és a dinamizmus korántsem veszett ki belőle: továbbra is az a célja, hogy képességeit a sport terén kamatoztassa – csak éppen más vizeken.

Hír

– Hogyan fogadták a döntést, milyen visszajelzéseket kapott?

– Sokakat letaglózott, sokan meglepődtek, ami aztán engem lepett meg.  Nem is értettem, hiszen köztudott volt, hogy az elmúlt két-három évben már nem úgy jöttek az eredmények, ahogy én szerettem volna. Mindenesetre, jó érzés volt megtapasztalni, hogy még sokan szurkoltak nekem.

– Életkorát tekintve azért nem számít még „túlkorosnak” a sportágban…

– Valóban nem, de ha belegondolunk, mennyi idős valaki, amikor kijön egy egyetemről és mennyi  vagyok én most, nem gondolom, hogy a klasszikus értelemben fiatal lennék. Jó döntést hoztam.

– Volt konkrét impulzus is, ami azt súgta: eddig és ne tovább?

– Nem, semmi konkrét dolog nem történt. Semmi nem ábrándított ki a sportágból, sőt, ugyanúgy szerettem, élveztem, mint korábban és ez bizonyos tekintetben így is marad, hiszen ha versenykajakba nem is ülök egy darabig, ugyanúgy le fogok járni a Dunára. Megérett bennem a váltás. Sportolói karrierem beteljesült, már olimpiai bajnok vagyok.  Most civilként szeretnék bizonyítani.

– Ennek is megvan a maga sajátos kihívása. Több egykori olimpiai bajnok, világbajnok is említette, hogy miután megízlelte a „a világ legjobbja vagyok” élményét, nehéz ehhez foghatót találni…

– Biztos, hogy egészen más helyzet. Felülírni nem lehet ezeket az élményeket, legalábbis a szó szoros értelmében nem, de ha az ember a civil életében előre tud lépni a ranglétrán és idővel megbecsült tagja lesz a sportéletet támogatók közösségének, szerintem az is óriási sikerélmény lehet. Ami a szükséges adrenalint illeti: számomra jelenleg épp elegendő az, hogy mennyi új dologgal kell foglalkoznom. Nincs ugyan olyan hatalmas téthelyzet, de nem is bánom, ebből nekem már volt elég. Kihoztam belőle a maximumot és boldog ember vagyok. Ebből a szempontból már kiteljesedtem, nincs mit hajkurásszak, ami miatt önigazolást kellene keressek.

– Édesapja – akinek fontos része van abban, hogy kajakos lett – azt mondta, utólag sajnálja, hogy ő maga nem ezt a sportágat választotta. Úgy sejtem, Önben ilyen megbánás biztosan nincsen, de biztos tett egyfajta visszatekintést, összegzést. Mi az, amit esetleg másképp csinálna?

– Most elkezdtek bennem kavarogni a gondolatok és eszembe jutottak a középiskolás korombeli hajnali edzések, a hajtás, aztán a délutáni összerogyás. Azt nem tudom, hogy csinálnám még egyszer végig. Valójában egyetlen dolog van, amit bánok, ami nem volt szép: a Kökény Rolanddal való szétválásom. Azt bánom, hogy ott nem voltam elég okos vagy tapasztalt, hogy másképp legyen. Nem mondom, hogy ez rajtam múlt teljesen, de azt gondolom, néha talán az is elég, ha az egyik fél fel tudja nyitni a másik szemét  – vagy  a sajátját. Ezt sajnálom egyedül, mert Rolit én nagyon szeretem és ennek nem így kellett volna történnie.

– Egy nagyon diplomatikus megfogalmazással azt nyilatkozta: „kommunikációs hiba” történt. Mit jelentett ez pontosan? Akár elkerülhető is lett volna, vagy csupán szebb lehetett volna az elválás?

– Nem kellett volna, hogy hagyjuk, hogy bárki más vagy mások kívülről  beleszóljanak abba, ami egyébként működik. Csak azért, mert nekik sajátos meglátásai vannak a saját karrierjükre nézve.

– Szóval akár együtt is maradhattak volna?

– Igen, én azt gondolom.

– Mi adta ennek a duónak a hatékonyságát?

– Nagyon jól kiegészítettük egymást. Roli volt a rutin, a sok tapasztalat, a bástya, amire én támaszkodni tudtam. Ez nagyon meghatározta az egészet. Nekem meg ott volt a fiatalságom, a robbanékonyságom, a dinamikus lendületem, amit ő nagyon jól tudott használni.  Mindkettőnk adottságaira szükség volt és mi szerencsésen ötvöztük egymás tulajdonságait.

– Ennek a szakításnak ellenére már így is a hűséges versenyzők közé van elkönyvelve, hiszen nem váltogatta sűrűn sem a párokat, sem az edzőket. Mit gondol, mi az oka annak, hogy Szilárdi Katalinnal ilyen hosszú ideig tudott összhangban együttműködni?

– Ez mindenképpen Katinak köszönhető, aki nagyon jól bánt velem, nagyon jó dolgokra tanított. Illetve annak, hogy én is lojális ember vagyok.

– Emlékszem, milyen lelkesedéssel mesélte azt a számára máig meghatározó élményt, amikor ön annak idején először és a többiek közt egyetlenként érezte meg és adta vissza azt a ritmust, azt a „dallamot”, amit ő edzőként elvárt. Hogyan emlékszik erre?

– Bennem nem fogalmazódott meg, hogy ez egy különös ritmus, csak annyit éreztem, hogy sokkal kisebb erőfeszítéssel sokkal gyorsabban tudom futtatni a hajót, mint mások. És ezt én is nagyon élveztem.

– Az olimpiai győzelmük talán azért is volt „nagy dobás”, mert ennek az egységnek a sikerében talán kevésbé bíztak. Ön ezt hogy élte meg?

– Valóban, igazán senki nem tett volna erre a győzelemre, de talán nem is miattunk. Roli akkor már kétszeres világbajnok volt, sokat bizonyított. Én fiatal voltam ugyan, de az utánpótlásban meghatározó, az Európa-bajnokságon legeredményesebb versenyző huszonkét-huszonhárom évesen. Viszont a nemzetközi mezőny nagyon kemény volt. Szóval, tényleg úgy éreztük, hogy annyira nem hisznek bennünk, de ez jót tett, mert mindhárman még inkább bizonyítani akartunk.

– A pályája utolsó szakaszában való edzőváltásban benne volt az a meggondolás, hogy akkor nézzük meg, mit lehet még kihozni ebből a történetből egy másféle edzői meglátás mellett?

– Nem, nem igazán. Nem kerestem más megoldást. Azért került képbe egyáltalán ez az egész, illetve a Hüvös Viktorral való munka, mert beszéltünk egy lehetséges négyes variációról, ami az ő keze alatt készült, ezért kerültem át hozzá, aztán ottmaradtam, mert szimpatikus volt a helyzet.

– Csapathajóban mindig Ön diktálta az iramot. Civilként is irányító-vezető típus marad?

– Azt gondolom, igen, de nem ezzel operálok. Nagyon praktikus agyam van és ezt szeretném használni, anélkül, hogy az elképzeléseimet ráerőltetném másokra. Remélem, hogy a jelenlegi helyemen, a Magyar Diáksport Szövetségnél is élni fognak ezzel a képességemmel.

– Mi a konkrét feladatkör, amelyben dolgozik?

– A sportba való bevonásról, a diákolimpiákról szól elsősorban ez a munka, minden sportágban, a kis házi versenyektől kezdve egészen az országos döntőkig. A szervezésről valamint a képzésről is, hiszen fontos, hogy a testnevelők elsajátítsanak bizonyos módszereket, melyek révén még felkészültebben tudnak foglalkozni a gyerekekkel. Központi irodaként is működünk, illetve a budapesti régió tartozik hozzánk. Az a dolgunk, hogy adjunk egy alapot az utánpótlásnak, hogy a fiatalok megszeressék a sportot, mert ez a legfontosabb. Ha valaki ebből kiindulva élsportoló lesz, az egy nagy siker, de ha csak rendszeresen lejár majd futni, az is fantasztikus dolog.

– Azt nyilatkozta, hogy az edzőség nem vonza, viszont a sportággal továbbra is szívesen együttműködne…..

– Valóban, az edző csak pár emberrel foglalkozik, akiknek bizonyos értelemben ki is szolgáltatott és sokat kell távol lennie , ami már szintén nem az én asztalom. Ennél jóval átfogóbban szeretnék sportolókkal foglalkozni és erre úgy néz ki, hogy kajak-kenu világában is módom nyílhat, a Dunakanyar-régió területi képviselőjeként.

– Lazítani is volt már némi ideje? Olyan dolgokra, amiket köztudottan szeret: mozi, főzés, vitorlázás…?

– Azokra mindig volt! De az az igazság, hogy most ugyanolyan komolyan veszem a dolgokat, mint eddig: nagyon sok mindent el kell sajátítanom és kicsit türelmetlen vagyok. A speciális tudásom még nincs meg, ott még nem tartok, de mindent megteszek azért, hogy ez minél előbb sikerüljön. Emiatt van bennem egy kis feszültség , hiszen már nem csak egy ember sorsáért tartozom felelősséggel, hanem rengeteg gyerekről van szó. Úgyhogy nem lazább a helyzet, csak más.

– Az olimpia utáni időszakban volt egy olyan kijelentése, hogy „ magamon kívül kerültem egy kicsit”. Azóta visszatalált?

– Igen. Bár ugye éppen most produkáltam egy olyan tényezőt, hogy nem vagyok birtokában minden tudásnak, amire szükségem van. Nem tudom, lesz-e egyáltalán ilyen, valahol remélem is, hogy nem, hiszen az ember élete végéig tanul és tapasztal, illetve rádöbben, mennyi mindent nem ismer még. Éppen úgy, mint például ha valaki elmegy külföldre és meglát egy gyönyörű új tájat, arra gondol: Úristen, milyen nagy a világ és mennyi ilyen szép hely lehet még…  Most azt mondhatni, kívül kerültem a komfortzónámon egy ideje  –  de ezt élvezem.

– A két karján London óta ott áll megörökítve egy jelmondat: „Hold fast”. Miben lesz kitartó most, hogy befejezte a kajakozást?

– Az elveimben és a hozzáállásomban. Ugyanúgy, mint eddig.

Hajrá, Nati!

A szövetség nem pártolt el a háromszoros olimpiai bajnoktól. Douchev-Janics Natasa most egyszeri 400 ezer forintos támogatásra számíthat.

Hír

Papíron jelenleg is a Győri Vízisport Egyesület versenyzője Douchev-Janics Natasa, a valóság viszont az, hogy a tavaly Kínában szerencsét próbáló háromszoros olimpiai bajnoknő nem csak földrajzilag távolodott el a klubjától. Olyannyira, hogy a kívánságait éveken át teljesíteni igyekvő egyesülete az idei költségvetés tervezésekor elnagyoltan sem számolt a szebb napokat megélt sportolóval. Következésképpen Natasa versenyzői teljesítményével sem. A győri egyesületnek ugyanis nincsenek rejtett tartalékai, amelyekből egy Janics-színtű versenyző menedzselésére futná. Amúgy az sem mellékes, hogy másfél év leforgása alatt kilenc jegyzett versenyzőtől kényszerültek elbúcsúzni. Volt, aki visszavonult, mások pedig új klubot kerestek maguknak.

Natasa kicsit nehezen követhető „barangolásának” újabb állomása Bulgária, férjének biztonságot adó szülőhazája. A júniusban 36. születésnapjához érkező olimpiai bajnoknő – aki vitathatatlanul nagy szolgálatot tett a magyar kajak-kenu sportnak, de valójában az egész országnak – most azt hangoztatja, hogy a következő olimpiája, sorrendben már a hatodik, sikeresebb lesz, mint a 2016-os riói. Amikor a K-1 200-as sprintszámban lemaradt a döntőről, a kilencedik helyével aligha dicsekedhetett.

Eb-szereplés a mérce

„Nemrégiben Natasa azzal jelentkezett be, hogy indulni szeretne a magyar válogatóversenyeken, mert nagy terveket forgat a fejében – tájékoztatta Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke az SzPress Hírszolgálatot. – Tekintettel arra, hogy egy olyan rendkívüli versenyzőről van szó, akinek az eredményei tekintélyt parancsolnak, gesztust gyakorolva úgy döntöttünk, hogy a tervezett edzőtáborozását készek vagyunk 400 ezer forinttal támogatni. Nem titok, hogy a válogatott versenyzőknél hasonló összegekkel szoktunk számolni. Az egyszeri hozzájárulást Natasa – aki jelenleg nem tagja a válogatott keretnek – bármikor „lehívhatja’, mihelyst megnevezi az edzőtáborozásának helyét és időpontját. Természetesen örülnénk annak, ha a visszatérése sikeres lenne, és újra harcba szállhatna az érmes helyezésekért. Amennyiben a júniusi válogatón meggyőző teljesítménnyel rukkol ki, és ezzel kiérdemeli az Európa-bajnoki szereplés jogát, újra válogatott versenyzőnek fogjuk tekinteni és attól kezdve a Gerevich Aladár sportösztöndíj kedvezményezettje is lehet.” – hangsúlyozta a szövetség első embere.

Az idei versenyévad csúcspontja az augusztusi világbajnokság, amelynek a portugáliai Montemor-o-Velho ad otthont. Az alig 25 ezres kisváros versenypályájához Natasát szép emlékek fűzik. A 2013-as Európa-bajnokságon négy éremmel – két-két arannyal és bronzzal – itt lett gazdagabb, győzelemnek a K-4 500-as és a K-2 200-as egységek tagjaként örvendezhetett.

SzPress Hírszolgálat/Szalay Péter