Mégse

Egy fáklyás evezés margójára

Schmidt Gábor beszéde a fáklyás emlékevezésen 2018. július 15-én, Kolonics György tragikus halálának 10. évfordulóján.

Hír

– És ki volt az a Kolonics Gyuri? – tette fel a kérdést nemrég egy nyári táborban egy tízéves kissrác. Időnként kapunk már ilyen kérdéseket. És egyre többször kapunk majd. Mi pedig tűnődhetünk, hogy mi is a válasz. A jó válasz. Ami valóban az igazán fontosat mondja el róla. –

Egy klasszis, egy olimpiai bajnok.

Egy kenus, akinek a kivételes tehetsége rendkívüli alázattal és szorgalommal párosult.

Egy páratlanul céltudatos versenyző, aki mindent alárendelt a sportnak. Mindent.

Egy srác, aki  felfoghatatlan módon, edzés közben fejezte be az életét.

Egy barát, akit sokan szerettek.

Egy ember, közülünk.

Nézegetjük a fényképeit. Az egykori pillantásait, az erőfeszítések és a mámoros célbaérések látványát őrző felvételeket. A már-már ikonikus, James Dean-t idéző fotót, a vállán keresztként átvetett lapáttal…

Nyilvánvaló, hogy akik nem ismerték, azoknak  legfeljebb mítosz marad, vagy szomorú sportágtörténeti adat. Akik pedig igazán közel álltak hozzá, azok pedig már örökre elfogultak lesznek a személye iránt.

Az új generáció?

Ők azt a Kolót fogják megismerni, akit mi tárunk eléjük.

Számukra folyamatosan fel kell idéznünk és át kell örökítenünk az emlékeinket, amelyeknek közvetve vagy közvetlenül részesei lehettünk.

Még akkor is, ha úgy érezzük, hogy az utóbbi tíz év alatt már mindent elmondtunk róla. Készítettünk filmet, emlékkiállítást. Kisbolygót, sportcentrumot, iskolát ruháztunk fel a nevével és szobrokat állítottunk a tiszteletére. Emlékevezéseket szerveztünk, amelyeken mindannyiszor meg voltunk győződve arról, hogy láthatatlanul jelen van és sajátos, szerény mosolyával az arcán épp azt dünnyögi:  – jó fejek vagytok, igazán…

10 év hosszú idő. Gyuri halála óta már felcseperedett egy olyan korosztály, amelyiknek a tagjai most szállnak hajókba, hogy sikereinek nyomába eredjenek. Megtapasztaltuk azt is, hogy az élet nem állt meg, a Duna egykedvűen folyt tovább, ahogy mindannyiunknak haladnunk kellett az úton, – miatta is, érte is, helyette is.

Másfelől viszont, mintha csak egy szemhunyásnyi idő választana el attól a keddi naptól és attól a döbbenetes pillanattól, amikor Koló halálhíréről értesültünk. Mi, akik kortársai, sporttársai, barátai, ismerősei voltunk, szeretnénk a legméltóbb módon emlékezni Rá; úgy, hogy ez az emlékezés sose dermedjen bele valami élettelen, újraismételgetett, formális pátoszba. Gyuri alakja pedig sose silányuljon fennkölt, de idegenül steril legendává. Annál is inkább, mert mi még pontosan tudjuk, hogy emberként képviselt értékei a sportágban elért eredményein is túlmutattak. Idővel persze így is, úgy is mitikus hőssé válik.  A mai kissrácoknak pedig mesélhetünk arról, hogy volt egyszer egy cingár kisfiú, aki nagy bátran útra kelt, megküzdött a világgal –  és olykor talán saját démonaival is.

Közben pedig, amíg csak tehetjük, minden évfordulón gyertyát gyújtunk, együtt bográcsozunk és lapátolunk – mert annak biztosan ő is örülne… és csak késő este figyelmeztetne, hogy „fiúk, elég a mókából, holnap edzés! „ …

A szomorúságunkat pedig lassan-lassan felváltja annak az öröme, hogy egy ideig köztünk lehetett és ismerhettük őt.

A „szarvasi viking” visszatért…

Nyerges Attila egykori tanítványát korosztályának egyik legígéretesebb versenyzőjeként tartották számon, aki már serdülőként kimagaslott az ifik mezőnyéből. Nem csupán termetével – ami miatt egy jól fejlett, atletikus „óriásbébi” benyomását keltette, ha kajakba ült – hanem kiváló technikájával is. Dombvári Bence a riói olimpia esélyeseként kényszerült arra, hogy eltiltása miatt másodszor is letegye a lapátot. Az idei szezonban az ezres „korona” visszaszerzéséért is hajóba száll…

Ezer egyesre készül
Hír

– Volt már az életedben hasonló súllyal bíró „ utolsó esély”?

Úgy mondanám, hogy utolsó utáni… mert tisztában voltam azzal, hogy már a korábbi is az utolsó volt. Viszont nem is választanám ketté a dolgot, mivel tudom, hogy a második eltiltáskor abszolút vétlen voltam, ezért úgy veszem, hogy ez a mostani még ugyanaz az esély.

– Mit gondolsz, mennyire hittek neked, amikor az ártatlanságodat igyekezted bizonyítani?

– A közvetlen környezetem száz százalékosan; még talán az ellenfeleim is. Ezen a körön kívül már nem biztos, de a sajtóban sokszor megírták a tényeket és esetleg akadtak, akik talán megváltoztatták az első ítéletüket.

– A média persze előszeretettel ismétel hangzatos jelzőket is, mint például „ a kokainos kajakos”. Lemosható ez a bélyeg?

– Nem tudom. Nyilván belekerültem egy skatulyába, de abból idővel még kikerülhetek, hiszen már most láthatják, hogy

nem olyan vagyok, mint régen.

Ez talán évek kérdése. Az első eltiltásnál nagyon harcoltam, hogy visszakerüljek és küzdöttem azért, hogy újra elismerjenek és bízzanak bennem. Mire ez épp sikerült, újra eltiltottak.

– Sokak szerint szükséged volt ezekre a pofonokra annak érdekében, hogy kellő felelősségtudattal tudd élni az életedet…

– Én azért nem így gondolom. A kokainos balhé miatt persze jogos volt a büntetés;

a drogozásnak nincs nyertese.

De az állítólagos doppinghasználat egész más ügy.

– Bevallom, én is találkoztam olyan poénnal, hogy vigyázzak a poharamra, ha veled készítek interjút…

– Hát arra inkább nekem kell vigyáznom. Már a fogkrémemet is dugdosom.

– Bizalmatlan lettél?

– Igen, minden szempontból. Nem mondom, hogy a csapattársaimmal szemben is, de az biztos, hogy nagyon odafigyelek.

– Kik voltak, akik végig melletted álltak?

– Nyilván a közeli hozzátartozók azok, akik tartják az emberben a lelket: a szülők, nagyszülők, barátnő. De sokat segített a szövetség és a klubom is.

– Korábban mi lett volna a célravezetőbb segítség: a szigorúság, a nagyobb kontroll vagy a megértő lelki patronálás?

– Szerintem a személyiségem akkor is ugyanolyan volt, amikor komoly kontroll alatt voltam, szóval nem sokat befolyásolt volna.

– Édesapád azért az átlagnál talán szigorúbbam fogott. Van, aki úgy gondolja, talán az onnan való felszabadulásod volt túlságosan intenzív.

– Az igaz, hogy szigorúan fogott, de éppen azért, mert én már előtte is mindig az ellentétét csináltam annak, ami helyes lett volna. Nehéz személyiség vagyok, ami nem túl jó ómen egy ilyen fegyelmezettséget kívánó sportágban, de általában az élsportban sem. Kisgyerekként ez nem volt ennyire meghatározó: alapból nagyobbak voltak a versenyzők közti különbségek. Most azonban, ahogy kiéleződnek a versenyszituációk, gyakorlatilag hátrányos helyzetből indítottam el magamat.

– Viszont el is jön az a pont, amikor az ember már felelősségteljes felnőttként tud szembenézni – és akár meg is birkózni – a maga gyengeségeivel…

– Az ember nagyon lassan tud csak megváltozni, főként, ha mélyről jön ez az öntörvényűség, ez a „minden ellen való akarás”.

Nehéz számomra kompatibilissé válni

valamivel hosszú távon.

– No persze az is igaz, hogy a túlságosan könnyen kezelhető, szolid kezes bárányokból ritkábban lesz ütőképes harcos…

– Hát pedig nagyon szeretnék ilyen szolid lenni. Nekem ez a célom.

– Abban sokan egyetértenek, hogy kiváló képességeket kaptál a kajakozáshoz. Mikor szembesültél először igazán a tehetségeddel?

– Szegeden volt egy vébé, amikor a felnőttek közt 18 évesen két századdal csúsztam le a kvótaszerzésről.

Csalódott voltam, főként, hogy félretájékoztattak és azt mondták, a B-döntőben már nem szerezhetek kvótát és emiatt nem is koncentráltam annyira, viszont azt azért már megéreztem, hogy kisebb erőfeszítéssel is tudok úgy menni, mint a többiek. De csak ennyi fogalmazódott meg bennem és nem az, hogy én majd hatalmas olimpiai bajnok leszek.

– Volt egy korábbi nyilatkozatod, amiben azt mondtad, valójában nem is szeretsz kajakozni. Ezzel most mi a helyzet? Igaz egyáltalán?

– Azóta sajnos még kevésbé szeretek, mert még egyszer eltiltottak.

– Mi az, amit nagyon szeretsz?

– Wakeboardozni, meg snowboardozni.

– Miért nem leszel wakeboard-bajnok?

– Mert annyira nem vagyok tehetséges benne. Megélni biztosan nem tudnék belőle. Viszont, ha valamiben tehetséges az ember, akkor azt erőltetni kell.

– Mi az, ami „testhezállóbb” számodra ezekben a sportokban?

– Több adrenalin van bennük, nem kell annyit szenvedni edzéseken, meg nem is annyira teljesítmény centrikusak. Nehezen viselem, hogy adott esetben három és fél percen múlik egy teljes év, hogy bármi közbejöhet. Még akkor is, ha sikeresen megbirkózom a folyamatos terheléssel, ha jól megyek. Kezdetben a kajakozás is bulinak tűnt és az elején még tetszett, de szeretni már akkor sem szerettem annyira. Az után a bizonyos nyilatkozat után mindenki azt mondta, hogy biztos feldúlt voltam az eltiltás miatt és azért állítottam ilyet. De valójában engem soha nem kérdezett senki, hogy szeretek-e kajakozni. Ha wakeboardban tehetséges lennék, az álmaimat élném.

– Mit éreztél akkor, amikor az a spanyol Marcus Walz nyerte az 1000 méteres távot Rióban, aki az olimpia előtt harmadik volt mögötted?

– Fura érzés volt. Bekövetett instagramon… Talán ezzel köszönte meg, hogy kvótát kapott helyettem.

– Megviselt?

– Akkor már nekem nem a kajakozáson járt az eszem, hanem azon, hogy hogyan tudok helytállni az új közegben. Nem vagyok az a leragadós típus. A támogatóim révén elkezdtem dolgozni egy sportbárban a Dohány utcában, ami tulajdonképpen nagyon komoly feladatot jelentett számomra, hiszen az első munkahelyem volt. Valahol el kell kezdeni – gondoltam magamban.

– A vendéglátás, mint irány, mennyire tűnt hozzád illőnek?

– Nagyon stimmelt. Csak a hajnali lefekvések viseltek meg, ami miatt egy év alatt mintha hármat öregedne az ember. Persze, lehet, hogy hozzá lehet szokni idővel. De megfogalmazódott bennem, hogy ennél még a kajakozás is jobb.

– Egyszóval: átértékelődött sok minden…

– Így van. Közben kaptam lelki támogatást, hogy visszatérhessek a kajakozáshoz, később pedig anyagi segítséget is.

– Van benned valamiféle dac, hogy most bizonyíts valakinek? Akár annak, akiről úgy gondolod, hogy szándékosan ártott neked?

– Legfeljebb saját magam felé, meg azoknak, akik segítettek nekem és bíztak bennem. Akinek a második eltiltásomat köszönhetem, az csupán egyetlen ember. Nagyon jól tudom, ki az, de én vele azóta sem foglalkozom.

– Az imént lelki támogatást említettél és azt a „hátországot”, ami nélkül talán most még mindig pincérkedhetnél… Kicsi voltál még, amikor a szüleid elváltak. Befolyásolhatott ez téged a későbbiekben valamilyen módon?

– Egészen biztos, hogy nem. Normális családban nőttem fel, volt nevelőanyukám. Nyilván egyfajta hiány is, de az én habitusom sokkal mélyebbről fakad.

– Emlékszel rá, mi volt a jeled óvodában? Van egy egészen komolytalan, de felettébb szórakoztató elmélet, ami szerint jól jellemzi az adott ember későbbi jellemét, élethelyzeteit…

– A kalapács… ( nevet )

– Serdülőként, ifiként látványosan kiemelkedtél a mezőnyből. Hogyan élted ezt meg?

– A „hú de király vagyok” érzés megvolt, de már minikajakos koromban elhalt. Már akkor figyelmeztettek ugyanis, hogy jó lenne, ha visszavennék az arcomból. Először nem is értettem, mire gondolnak, de aztán elmagyarázták, hogy le kéne ülnöm egy alacsonyabb lóra. A jó eredmények mellett könnyen el tud szállni az ember és én nagyon el voltam szállva.

– Most milyen lovon ülsz?

– Most? Pónilovon!

– Nevezhetjük ezt alázatnak?

– Talán még csak próbálok alázatos lenni, de nagyon rajta vagyok.

– Hogyan érintett az edzőváltás?

– Két edzőm volt eddig, mindkettőnél tíz-tíz évet töltöttem. Ez az utóbbi váltás engem érintett a legrosszabbul, pontosabban, még mindig nem vagyok rajta túl. Nem az én választásomról van szó, a csapatomnak romlott meg a viszonya Vidivel (Kiss István), emiatt fejeződött be a közös munkánk.

Szóval mintha semmi nem rajtam múlna mostanában. Megkérdeztem, volna-e mód arra, hogy egyénileg továbbra is foglalkozhasson velem, de ez már nem lehetséges. Kulesz (Kulcsár Gábor) nagyon szimpatikus ember, már edzettünk együtt Szolnokon, viszont teljesen más módszerekkel dolgozik, mint amiket én eddig ezresként megfelelőnek tartottam.

– Mennyire érzed most magadban az erőt, a bizonyosságot, hogy meg tudod csinálni, amire készülsz?

– Előre nem szoktam megérezni…

– Akkor másképp kérdezem: mennyire hiszel most magadban?

– Azért nem egyszerű a válasz, mert ez most abszolút pengeél; ahogyan az is, hogy mi jó és mi nem. Ami számomra elfogadható, az egy nagyon komoly eredmény, ugyanakkor az ahhoz szükséges fizikai teljesítmény lényegesen nem különbözik attól, ami adott esetben csak a legrosszabb eredményre elég. Bármi előfordulhat, az élsport az sajnos ilyen. Az első félszezonban, amiben tavaly versenyeztem, nem ment olyan jól, mint amire számítottam. Életem első rossz félévét jelentette a két év kihagyás.

– Hogyan fogadták a terveidet, miszerint elsősorban az egyes 1000 méterre készülsz?

– Annyira nem érdekel senkit, hogy ki mire készül. Mindenki mondhat bármit…

– Mire lenne most legnagyobb szükséged ahhoz, hogy ezt a célodat elérd?

– Türelemre… hogy ne akarjam siettetni a dolgokat.

Kangyal alig várja, hogy visszavágjon a kajak-kenusoknak

A sapporói Divíziós I-es világbajnokságon aranyérmet nyert több korábbi kiváló jégkorongozó is jégre lép vasárnap a II. Séra Miklós Emléktornán, amelyen a legendás egykori edzőre emlékeznek. Séra Miklós edzőként számos jégkorongozót és kajak-kenust indított el a sportágban, többek között a magyar válogatottsági csúcstartó Kangyal Balázsnak is ő volt a nevelőedzője. Kangyal beszélt Miki bácsiról és arról is, hogy miért akar visszavágni a kajak-kenusoknak.

Hír

„Én nála kezdtem el jégkorongozni nyolcévesen, és egészen 18 éves koromig, amíg a felnőttekhez fel nem kerültem, ő volt az edzőm – mesélte a 237-szeres magyar válogatott jégkorongozó, Kangyal Balázs. – Azt elárulhatom, hogy nem én voltam a kedvenc játékosa, de az sokat elárult, hogy amikor már felnőttként Székesfehérváron játszottam, akkor nagyon sok meccsemre kijött, és az melegséggel töltött el. Azóta én is dolgozom edzőként, és tudom, hogy sokszor pedagógiailag közvetítenek ilyeneket az edzők az egykori játékosaik felé, hogy ezzel is minél jobb teljesítményre sarkallják őket. Persze szakmailag is nagyra tartottam őt, de inkább az emberi tulajdonságaival fogott meg engem. Apám ismerte őt, és amikor panaszkodtam neki az edzések után, akkor mindig azt mondta, hogy

nem érdeklik a kifogásaim, mert Miki bácsi egy nagyon jó ember.”

A jelenleg a MAC utánpótlás szakmai igazgatójaként, az U18-as csapat vezetőedzőjeként és a felnőtt csapat ügyvezető igazgatójaként dolgozó Kangyal Balázs elárulta, hogy nagyon várja már a vasárnapi tornát – amelynek gálamérkőzésen az egykori kiváló hokisokból és az olimpikon kajak-kenusokból összeállított csapatok fognak egymás ellen játszani – hiszen így visszavághat a kajak-kenusoknak.

„Ütöm-vágom majd őket, az biztos.

Visszavágok azért a rengeteg húzódzkodásért, amiért állandóan szivattak bennünket a közös népszigeti edzések során, ugyanis mi kis túlzással három-négy húzódzkodás után meghaltunk, ők meg 3×70-eket csináltak” – viccelődött az egykori kiváló jégkorongozó.

Az mindenesetre biztos, hogy a hokikedvelőknek komoly élményben lesz részük, hiszen a sapporói hősök nincsenek kiesve a játékból. „Nem csak a sapporóiakkal, de korábbi legendás játékosokkal, mint a 60 fölött lévő id. Kovács Csabával és a jelenleg aktív 30 körüliekkel is heti háromszor játszunk, ezért a hétfő, szerda, péntek sérthetetlen!”

Az emléktorna február 10-én, vasárnap 15.30-kor kezdődik a Megyeri úti jégcsarnokban, a kétszer 20 perces gálameccsen pedig 19.00-kor indul útjára a korong. Pályára lép a korábbi hokisok közül Vass Márton, Tokaji Viktor, Peterdi Imre, Szélig Viktor, Hoffmann Attila, Jánosi Csaba, Gebei Péter, Svansznek Bence és Palkovics Krisztián is, míg a kajak-kenus olimpikonok csapatában ott lesz többek között Horváth Gábor, Fidel László, Bozsik Gábor, Beé István és Boros Gergely is. A belépés ingyenes, sőt, a szervezők az első száz érkező szurkolónak ingyen italkupont adnak, de a büfében egyébként is lehet majd vásárolni meleg teát, forralt bort vagy épp zsíros kenyeret, a hamisítatlan téli jeges programok elmaradhatatlan kellékeit.

A tornáról további információ az esemény Facebook-oldalán található:

II. Séra Miklós Kajak-Kenus Jégkorong Bajnokság

null