Mégse

Deme József: arra vagyok büszke, hogy voltam valaki

Ma ünnepli 65. születésnapját olimpiai ezüstérmes, kétszeres világbajnok kajakosunk, Deme József. Aki a mai napig lemegy a vízre kajakozni, akit a sport még most is nevel, aki örök barátságot kötött párjával, Rátkai Jánossal, s aki Hesz Misának is köszönheti sikereit.

Hír

– A cikk tervezésekor az archívumból előkerült egy kép önről. Ül egy szép, klasszikus fahajóban és mosolyog. Ha kajakban ül, mindig megéli az elégedettség érzését?

– Mindig és igyekszem is minél több időt kajakozással tölteni. Bár nem tagadom, a házunk felújítása miatt az idén nem jutott annyi idő rá, jó, ha egy-kétszáz kilométer a kezembe került. Hatvan évig Szolnokon éltem, ott sportoltam, edzősködtem, a víz volt a mindenem, s a válásom után is olyan helyre költöztem tovább, ahol lehetőségem nyílt arra, hogy kajakozhassak. Ez az a sportág, amelytől – bármilyen szájízzel szállsz is ki a hajóból a sportpályafutásod végén – nem lehet elszakadni.

– Önnek milyen volt a búcsú?

– Fájó. Huszonkilenc évesen én mondtam fel a válogatottságot, mert nem találtuk meg a hangot az akkori kapitánnyal, Parti Jánossal. A mai mezőnyt látva kicsit furcsán hangzik ezt leírni, de öregnek tartott már minket a párommal, Rátkai Jánossal.

– Akivel gyakorlatilag a teljes pályafutását egy hajóban töltötte el. Nagyon ritka az ilyen kapcsolat…

– Bizony, hogy ritka. Olyannyira, hogy minket nem csak a sport, a közösen elért eredmények kötöttek össze, hanem a parton is igazi barátok lettünk. Ma is jön hozzám köszönteni, sokszor beszélünk egymással, sokat találkozunk, szinte olyan, mintha a testvérem lenne.

– Hogyan indult a közös utazásuk?

– Az ifjúsági válogatottban találtunk egymásra. János edzője, Satya bácsi fedezett fel minket, és szinte az első pillanattól csodálatosan ment alattunk a hajó. Én sztrókoltam, mert gyors voltam, robbanékony, afféle sprinter alkat, János mackósabb, tökéletes toló ember. Jól kiegészítettük egymást, passzolt a technikánk, a stílusunk, amit én valójában Hesz Misától koppintottam. Hetedikes kölyök voltam, amikor egy iskolai toborzásnak köszönhetően először lementem a vízitelepre. 1960-ban Várkonyi Géza csoportjában kezdtem el kajakozni, s évekig szürke eminenciás voltam ebben a sportágban. Aztán 1968-ban Hesz Misa mexikói sikerét és befutóját látva próbáltam leutánozni a technikáját, s ez olyan jól sikerült, hogy egy esztendő leforgása alatt bekerültem az ifjúsági válogatottba.

– Rátkai Jánossal megannyi sikert, világbajnoki győzelmeket, olimpiai ezüstérmet élhettek meg együtt. Melyik eredményükre a legbüszkébb?

– Büszke leginkább arra vagyok, hogy voltam „valaki” ebben a sportágban. Az akkori mezőnyben olyan vezérevezős voltam, aki mögé szívesen beültek a többiek, szerettek volna velem menni, vadásztak rám. Természetesen nagyon fontos számomra az olimpiai ezüstérem, amit egy rossz rajt után, másfél hajós hátrányból tudtunk megszerezni. És a legszebb emlékeim között szerepel a tamperei világbajnokság is, amelyen könnyedén, röhögve tudtuk megnyerni az aranyat párosban és négyesben is a legjobbak lettünk. Abban az évben egyébként a bajnokságon egyesben legyőztem Csapó Gézát is, a kajakkirályt.

– Sosem voltak egyes ambíciói?

– Nem, engem a páros és a négyes teljes mértékben kielégített, a csapathajók mindig közelebb álltak a szívemhez. Egyesben pedig kiéltem magam a bajnokságokon, a hazai versenyeken.

– Sportágunk egyik fontos mottója: Életre szóló siker. Ez az ön életében is jelentkezik, magáénak érzi ezt a mondatot?

– Teljes mértékben. A sportpályafutásom befejezése után végigjártam az edzői ranglétrát, és ahogy a beszélgetésünk elején is említettem, most, hatvanöt esztendősen is lemegyek evezni. A kajakozás nevel, formál, nem csak a testet, a lelket is. Nekem ez a sportág önbizalmat, önértékelést, tartást, motivációt adott, pedig itt nem egyszerű érvényesülni, a sikerekért itt kőkeményen meg kell küzdeni. De aki belerakja a munkát, aki megéli ezt a küzdést, az örökre összeköti az életét ezzel a sportággal.

„Túl tudok lépni önmagamon”

„Hit és türelem – a legfontosabb erények, amire edzőként szükség lehet”- állítja Vajda Attila, aki Tajvan és Japán után Dunaújvárosban, a Dunaferr SE kenusaival készül az elkövetkezendő megmérettetésekre.

Hír

Amikor az ember egy új tevékenységbe kezd – még ha a megszokott közegén belül is – lehet egyfajta elképzelése, feltételezése arról, hogy a gyakorlatban milyen lesz. Hogy érzed, mennyire találkozott a valóság az elvárásaiddal

Amikor abbahagytam az élsportot, nem tudtam, hogy edző leszek; az csak később alakult ki. Ezért nem is voltak különösebb elvárásaim. Minden nap egy újabb kihívást jelent és a lehetőségekhez képest megpróbálok mindenből a legjobbat kihozni. Azt gondolom, ha valaki edző akar lenni, akkor nem lehet ragaszkodni mindenképpen valamilyen sémához, hanem meg kell ismerni a csapatot, aztán a csapat igényeinek kell megfelelni. Én hoztam a múltból dolgokat, mint versenyző, illetve Ázsiában már foglalkoztam gyerekekkel, bár hozzá kell tenni, hogy az egy egészen más kultúra, ahol egészen mások a motiváló tényezők is. Az mindenképpen nagyon jót tesz nekem, hogy edzőként nem kell egyedül dolgoznom, hiszen ott van mellettem Molnár Gergely, akinek már jóval több tapasztalata van és sokat át is ad abból nekem. Ő ismerte a csapatot, ami nagy könnyebbséget jelent. Így fel tudom gyorsítani azt a folyamatot, ami eljuttat oda, hogy a csapat maximálisan megbízzék bennem.

A saját személységét, habitusát, hitvallását nem tudja félretenni az ember. Mi az, ami a te edzői munkádban sajátosan „vajdaattilás”?

Következetesnek tartom magam és határozottnak. Én pontosan tudom, hogyan lehetséges elérni azt a célt, amit a versenyzők el akarnak érni, hiszen én már elértem. Tudom, hogy ezért mennyit kell dolgozni és milyen áldozatokat kell hozni. Ha azt akarom, hogy a tanítványom versenyzőként olyan legyen, mint én, akkor nyilván egyfajta szigornak is meg kell lennie és el kell végezni egy bizonyos edzésmunkát. Ugyanakkor, nem csak így tréningezem őket. Nagyon sokat beszélgetek velük, mondjuk úgy: coachingolom is őket, vagyis mentálisan is felkészítem a versenyzőimet az előttük álló feladatokra és az azokkal járó érzésekre. El tudom nekik mondani, hogy a fájdalom mikor fog jelentkezni és pontosan milyen lesz. Azt, hogy „750 méterig el tudsz jutni, de utána csillagokat fogsz látni, le fog szakadni a karod és főképpen azt fogod mondani, hogy mi keresek itt?”

Ennyi feladattal elbír manapság egy edző egymaga edző?

Valóban, ez egy nagyon nagy team-munka, ami nem csak az edzőről szól. Versenyzőként mellettem is volt ilyen, pontosabban én megkerestem magamnak azt a csapatot, akivel együtt tudtam dolgozni. Volt benne pszichológus, dietetikus, belgyógyász is. Ennek köszönhetően vagyok az, aki most vagyok. A versenyzőim számára is próbálok hasonló, támogató hátországot teremteni és szerencsére az egyesület vezetése partner ebben. Pető Zsolt nagyon jó elnök; valóban jót akar a versenyzőknek, igyekszik lehetőségeket biztosítani arra, hogy profi szinten tudjunk dolgozni.

A kiemelkedően sikeres élversenyzőkből ritkábban lesz edző vagy csak ideig-óráig. Te mitől válhatsz a szabályt erősítő kivétellé?

Én ezt

úgy élem meg, hogy nincs bennem önzőség.

Túl tudok lépni önmagamon. Nekem az az érdekem, hogy ezek a srácok sikeresek legyenek és számukra a legjobb edző legyek. Persze ez a kategória viszonylagos, illetve nincs is. Már csak azért is, a legjobb edző is holtig tanul, mint a jó pap. Folyamatosan új dolgok, kutatási eredmények, új edzésmódszerek jönnek, vannak nagyon jó előadások a szövetség és a Magyar Edzők Társasága szervezésében is, amiket érdemes figyelemmel követni. Azok a dolgok, amik régen beváltak, nem biztos, hogy most is helytállóak.

Maradjunk még egy gondolat erejéig az edző személyénél. Mit gondolsz, a folyamatos önképzés, a korszerűség mellett milyen ismérvekkel, képességekkel kell rendelkeznie?

Például pedagógiai érzékkel. Ez nagyon fontos. Látnia kell a versenyzőt és megérteni. A versenyzőnek az edző a legfőbb támasza, és ha azt látja rajtam, hogy hiszek benne, akkor mindent meg is fog tenni azért, hogy megfeleljen ennek a hitnek.

Említetted, hogy sok mindent hoztál haza Ázsiából szakmailag, emberileg egyaránt.

Nem minden arany, ami fénylik. Nem biztos, hogy az az igazi érték, amit annak gondolunk. Érdemes saját magunkban tisztázni, mi az, ami valóban az.

Számodra most mi tekinthető valós értéknek?

Például, ha szeretem azt, amit csinálok. Az pedig, hogy később lesz valami anyagi vonzata, huszadrangú számomra. Nagyon örülnék neki, hogy ha a tanítványaim sikeresebbek lennének nálam és annak is, hogy én ehhez hozzá tudtam segíteni őket.

Korábban egyszer úgy fogalmaztál, hogy „itt gladiátorokra van szükség”. Mondhatjuk akkor, hogy most a te műhelyed voltaképp egy gladiátorképző?

Igen, mondhatjuk így is. De azért nem úgy kell elképzelni, hogy akkor én most kőkemény ridegtartással sanyargatom a tanítványaimat. Viszont meg kell edzenem őket, szellemileg és testileg egyaránt.

A szellemieket, morális értékeket tekintve, a mai korosztály a sportágban is sajátos kihívások elé állítja a legtöbb edzőt…

Úgy gondolom, van egy generációs váltás, amit meg kell tanulnunk kezelni. A mai fiatalok sokkal nehezebben motiválhatóak, nehezebb velük együtt dolgozni, sőt, küzdelem, de csak addig, amíg az ember meg nem találja a hozzájuk való kulcsot és el nem kezdenek bennünk bízni. Az értékrendeket persze helyre kell rakni. Amíg valakinek az a legfőbb érték, hogy meg tud venni egy iPhone 10-est, addig nem biztos, hogy jó helyen vagyunk.

Mi a kulcs a te versenyzőidhez? Például Hajdu Jonatánhoz?

A türelem. Az egyetlen dolog, amivel kezelni lehet. Nála nem használ semmi más. Nem érdekli a pénz, nem érdekli semmi. Öntörvényű, de türelemmel el tudom érni, hogy meghallgat és kinyílik.

Mennyire látod reális célkitűzésnek, hogy edzőként érdekelt legyél a tokiói olimpián?

Nem tartom lehetetlennek. Nagyon bízom Kiss Balázsban, aki talán a leginkább esélyes erre, de Slihoczky Ádám, Bucsi Bence is sokat fejlődött és Johnny-ról (Hajdu Jonatán) se feledkezzünk meg. Két év elég hosszú ahhoz, hogy még bármi kialakuljon. Az első és legfontosabb, hogy az idei versenyeken megszerezzük a kvótát. Mindegy, ki szerzi most meg, csak legyen meg, aztán úgyis lesz egy újabb válogató 2020-ban, amikor oda kell állni.

Milyen egy átlagos napod manapság?

Mindegyik más. Sose tudom, hogy milyen aktuális helyzet adódik, kezdve attól, hogy valamelyik versenyző esetleg bal lábbal kel fel, nem tudom, mivel kell szembenéznem, így minden eshetőségre fel kell készülnöm. De mindennap úgy kelek fel, hogy bármi is lesz, meg fogom oldani.

Segítsünk egy kicsit a versenyzőidnek: ha adott esetben netán te kelnél bal lábbal, hozzád mi a kulcs?

Nyilván az én magánéletemben is vannak olyan dolgok, amelyek befolyásolják a kedélyemet, de én azokat nem viszem magammal. Nyilván, majd otthon tovább kattogok a problémáimon, de azokkal nem akarok kihatni másokra.

Szóval ezt a rizikófaktort máris törölhetik a Vajda-csapat gladiátor-jelöltjei?

Abszolút. Régen rossz, ha egy edző a bal lábas énjét is becipeli az edzésre…

Kozák Danuta lett az Év sportolója 2018-ban

A sportújságírók szavazatai alapján az ötszörös olimpiai aranyérmes, tizennégyszeres világ- és tizenhatszoros Európa-bajnok lett az év legjobb női sportolója 2018-ban Magyarországon. Danuta szinte utánozhatatlan teljesítményt nyújtott, gyermeke születése után visszatérve tavaly három világbajnoki címet és két Európa-bajnoki aranyérmet szerzett.

Hír

61. alkalommal osztották ki a magyar sportújságírók (MSÚSZ) szavatai alapján az év legjobb sportolóinak járó díjakat.

A hölgyek között a legjobb háromba az UTE kajakosa mellett a négy rövidpályás világbajnoki-, valamint nagymedencés Eb-aranyérmet is nyerő háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka és a párosban WTA világbajnoki címet szerző és Australian Open győztes Babos Tímea került be az M4 Sport, az Év sportolója díjátadó gálán.

Örülök, hogy van ez a díj, nem mondhatja el mindenki magáról, hogy megelőzhette Hosszú Katinkát

– mondta a színpadon Kozák Danuta, miután átvette a díjat Szabó Tündétől, az EMMI sportért felelős államtitkárától és Csisztu Zsuzsától, a Magyar Sportújságíró Szövetség alelnökétől.

A díjátadó után Danuta arról beszélt az M4 Sportnak, hogy elsősorban a családjának kell megköszönnie az év sportolója díjat.

“Rendkívül hálás vagyok nekik, mert rengeteget segítenek a kislányunk körül. Zora mellett megtanultam, hogy az anyák is tudnak nagyot alkotni és nemcsak a sportban, csak jól meg kell tanulni beosztani az idejüket. A díjat nagyon köszönöm a férjemnek is, aki maximálisan támogat az edzőmként és a páromként is. A pályafutásom egy nagy utazás, amiben már nemcsak ketten, hanem hárman vagyunk” – mondta Kozák Danuta.

A bajnoknő arról is beszélt, hogy nagyon szeretne ott lenni az idei szegedi olimpiai kvalifikációs világbajnokságon, mert a rengeteg magyar szurkoló előtt mindig óriási élmény versenyeznie.

A világbajnoki címet szerző női kajak négyes is bekerült a legjobbak közé az év csapata egyéni sportágban kategóriában, őket csak az ország első téli olimpiai aranyérmét nyerő rövidpályás férfi gyorskorcsolyaváltó tudta megelőzni. A kategória három legjobbja közé bekerült az Európa-bajnoki aranyérmet szerző férfi kardcsapat is.

Az év legjobb férfi sportólja a rövidpályás gyorskorcsolya váltó tagja, Liu Shaolin Sándor lett. Ő a teniszező Fucsovics Mártont és a hazai pályán vb-aranyérmes bírkózót, Bácsi Pétert előzte meg. Az idősebb Liu testvér lett az első olyan sportoló, aki téli sportágat űzve lett az év legjobbja Magyarországon. A díjat a 20. század legjobb atlétájának megválasztott kilencszeres olimpiai bajnok Carl Lewistól, valamint Tarlós Istvántól, Budapest főpolgármesterétől vehette át.

Az év edzője pedig a rövidpályás gyorskorcsolya váltót felkészítő Csang Csing Lina és Bánhidi Ákos lett.

A további kategóriák győztesei:

  • Év gólja: Sigér Dávid (FTC)
  • Év labdarúgója: Gulácsi Péter (Leipzig)
  • Életműdíj (futball): Rákosi Gyula
  • Életműdíj (MOB-MSÚSZ): Jónyer István-Gergely Gábor-Klampár Tibor (asztalitenisz)
  • Év csapata: Győri Audi ETO KC, női kézilabda
  • Az év fogyatékos férfi sportolója: Gelencsér Róbert (szervátültetett atléta)
  • Az év fogyatékos női sportolója: Gyurkó Alexandra (szervátültetett úszó)
  • Az év fogyatékos csapata: női kerekesszékes vívóválogatott
  • Az év fogyatékos sportolókkal foglalkozó edzője: Beliczay Sándor (vívás) – a díjat a kétszeres olimpiai bajnok kajakos, Kőbán Rita adta át.

fotó: MTI/Illyés Tibor