Mégse

Deme József: arra vagyok büszke, hogy voltam valaki

Ma ünnepli 65. születésnapját olimpiai ezüstérmes, kétszeres világbajnok kajakosunk, Deme József. Aki a mai napig lemegy a vízre kajakozni, akit a sport még most is nevel, aki örök barátságot kötött párjával, Rátkai Jánossal, s aki Hesz Misának is köszönheti sikereit.

Hír

– A cikk tervezésekor az archívumból előkerült egy kép önről. Ül egy szép, klasszikus fahajóban és mosolyog. Ha kajakban ül, mindig megéli az elégedettség érzését?

– Mindig és igyekszem is minél több időt kajakozással tölteni. Bár nem tagadom, a házunk felújítása miatt az idén nem jutott annyi idő rá, jó, ha egy-kétszáz kilométer a kezembe került. Hatvan évig Szolnokon éltem, ott sportoltam, edzősködtem, a víz volt a mindenem, s a válásom után is olyan helyre költöztem tovább, ahol lehetőségem nyílt arra, hogy kajakozhassak. Ez az a sportág, amelytől – bármilyen szájízzel szállsz is ki a hajóból a sportpályafutásod végén – nem lehet elszakadni.

– Önnek milyen volt a búcsú?

– Fájó. Huszonkilenc évesen én mondtam fel a válogatottságot, mert nem találtuk meg a hangot az akkori kapitánnyal, Parti Jánossal. A mai mezőnyt látva kicsit furcsán hangzik ezt leírni, de öregnek tartott már minket a párommal, Rátkai Jánossal.

– Akivel gyakorlatilag a teljes pályafutását egy hajóban töltötte el. Nagyon ritka az ilyen kapcsolat…

– Bizony, hogy ritka. Olyannyira, hogy minket nem csak a sport, a közösen elért eredmények kötöttek össze, hanem a parton is igazi barátok lettünk. Ma is jön hozzám köszönteni, sokszor beszélünk egymással, sokat találkozunk, szinte olyan, mintha a testvérem lenne.

– Hogyan indult a közös utazásuk?

– Az ifjúsági válogatottban találtunk egymásra. János edzője, Satya bácsi fedezett fel minket, és szinte az első pillanattól csodálatosan ment alattunk a hajó. Én sztrókoltam, mert gyors voltam, robbanékony, afféle sprinter alkat, János mackósabb, tökéletes toló ember. Jól kiegészítettük egymást, passzolt a technikánk, a stílusunk, amit én valójában Hesz Misától koppintottam. Hetedikes kölyök voltam, amikor egy iskolai toborzásnak köszönhetően először lementem a vízitelepre. 1960-ban Várkonyi Géza csoportjában kezdtem el kajakozni, s évekig szürke eminenciás voltam ebben a sportágban. Aztán 1968-ban Hesz Misa mexikói sikerét és befutóját látva próbáltam leutánozni a technikáját, s ez olyan jól sikerült, hogy egy esztendő leforgása alatt bekerültem az ifjúsági válogatottba.

– Rátkai Jánossal megannyi sikert, világbajnoki győzelmeket, olimpiai ezüstérmet élhettek meg együtt. Melyik eredményükre a legbüszkébb?

– Büszke leginkább arra vagyok, hogy voltam „valaki” ebben a sportágban. Az akkori mezőnyben olyan vezérevezős voltam, aki mögé szívesen beültek a többiek, szerettek volna velem menni, vadásztak rám. Természetesen nagyon fontos számomra az olimpiai ezüstérem, amit egy rossz rajt után, másfél hajós hátrányból tudtunk megszerezni. És a legszebb emlékeim között szerepel a tamperei világbajnokság is, amelyen könnyedén, röhögve tudtuk megnyerni az aranyat párosban és négyesben is a legjobbak lettünk. Abban az évben egyébként a bajnokságon egyesben legyőztem Csapó Gézát is, a kajakkirályt.

– Sosem voltak egyes ambíciói?

– Nem, engem a páros és a négyes teljes mértékben kielégített, a csapathajók mindig közelebb álltak a szívemhez. Egyesben pedig kiéltem magam a bajnokságokon, a hazai versenyeken.

– Sportágunk egyik fontos mottója: Életre szóló siker. Ez az ön életében is jelentkezik, magáénak érzi ezt a mondatot?

– Teljes mértékben. A sportpályafutásom befejezése után végigjártam az edzői ranglétrát, és ahogy a beszélgetésünk elején is említettem, most, hatvanöt esztendősen is lemegyek evezni. A kajakozás nevel, formál, nem csak a testet, a lelket is. Nekem ez a sportág önbizalmat, önértékelést, tartást, motivációt adott, pedig itt nem egyszerű érvényesülni, a sikerekért itt kőkeményen meg kell küzdeni. De aki belerakja a munkát, aki megéli ezt a küzdést, az örökre összeköti az életét ezzel a sportággal.

Drága Anikó!

Bevallom, én gondolatban már akkor elkezdtem írni ezt a levelet, amikor először osztottad meg a közösségi oldaladon, hogy „most már ne keressetek”… Tiszteletben akartam tartani a kérésedet, ugyanakkor szólni is szerettem volna Hozzád, legalább így, egyoldalúan. Persze úgy képzeltem, hogy valamiképpen mégiscsak Veled vagyok abban a székekkel telirakott szobában, ahová már csak a laptopodat, az emlékeidet és a mindig megcsodált emberi méltóságodat vitted magaddal.

Hír

Aznap még arról is írtál, hogy nyugodtak lehetünk, már megtaláltad az utódodat, aki máris sok mindent megtanult tőled és a Te elhivatottságod szellemében gondozza tovább a sportág egykori hőseinek emlékét. Biztos voltam benne, hogy ezt nem bízod a véletlenre. Ahogyan afelől sincs kétségem, hogy sokunknak tanítottál fontos dolgokat az életről, annak utolsó cseppig való öröméről és élvezetéről, az elfogadásról, az elmúlásról és az emberi kapcsolatok értékéről. Arról, hogy valaki nem csak azáltal lehet kiemelkedő, hogy önmaga nagyságát propagálja fennhangon, hanem azáltal is,  hogy mások nagyszerűségére emlékeztet. Mégpedig végtelen lelkesedéssel. Emlékszem, milyen boldog voltál, ha elkészült egy-egy tabló, valamelyik pályatársad fotóival… Valami egészen romlatlan gyermeki tisztasággal és vidámsággal tudtál rámosolyogni a világra és annak dolgaira, mindvégig. Nem tudom, hogy sikerült ezt megőrizned, hiszen ez a szemlélet könnyen elveszthető út közben….

Talán ez volt az egyik áldás, amit a Sors utalt ki részedre méltányosságból, mindazért, amit példa értékű tartással viseltél életed során. Sosem keseregtél se múlt, se jelen, se jövő felett. Noha tisztában voltál mindig mindennel, láttad a dolgokat a maguk nyers valóságában is, minden kozmetikázás nélkül.

Itt cseng a fülemben, milyen természetességgel beszéltél a szerepedről, amikor először invitáltunk kamera elé az egykori bajnokokat megszólaltató sorozatunkban. „Tisztában vagyok vele, hogy én nem azért ülök itt, mert olyan jelentős bajnok lettem volna, de végtelenül megtisztelő számomra”. És emlékszem arra is, ahogyan az egykori csupa kéz, csupa láb kislányról meséltél, aki korgó gyomorral is virgoncan szaladt a Tímár utcai vízi telepre. Aki féltékenységtől mentes lelkesedéssel tudta csodálni Bánfalvi Klárát, amint nőies idomaival, elegáns pörgős szoknyáival belibbent a úszóház kabinjába. Tisztelettel néztél fel rá – ahogy mindenki másra is – és bocsánatot kértél tőle, amikor először legyőzted…

Húsz évesen lettél válogatott kerettag, legendás idők legendás szereplői közt… El sem hiszed, mennyire előttem van az a jelenet, amikor Urányiról meséltél nagy szeretettel. Akinek „gyönyörű indián arca volt” és aki Macinak hívott Téged a dörmögő hangján… „Tüdőrákja volt, pedig sohasem dohányzott… nekem is az van…” – tetted hozzá, de csak egyetlen pillanatra lett fátyolosabb a hangod. A következő pillanatban már kacagva meséltél a mátrai edzőtáborokról, az általatok kreált, formabontó tornagyakorlatokról, arról, amikor Kemecsey magnójának jóvoltából twistelni tanult a társaság, egészen addig, amíg Granek fel nem fedezte a „botrányos” táncórát…

Beszéltél a lányokról, akikkel az idők során egy hajóban eveztél és arról, hogy sohasem ugrottál ki a rajtnál, mivel hosszabb távon voltál jobb mindig. „Esetleg én is érhettem volna el nagyobb sikereket” – mondtad még minden szomorúság nélkül, puszta múltbéli alternatívaként. Tudod, úgy gondolom, a Te igazi sikered  tényleg hosszabb távon mutatkozott meg, akkor, amikor a többiek már régen elfáradtak… Te még javában túráztál a tengeri kajakoddal, gyönyörködtél a természet, az emberi létezés csodáiban és  pályatársak tucatjainak gondoztad az emlékét.  TE AZ ÉLET FINISÉBEN VOLTÁL A LEGNAGYOBB BAJNOK.

Hálás vagyok azért, hogy ismerhettelek, hogy olvashattam a verseidet, hogy együtt dolgozhatunk egy közös ügyért. Amennyire tőlem telik, én is igyekszem majd továbbvinni valamit mindabból, amit Tőled tanultam.

Kevés olyan embert ismerek, aki tényleg szerelmes tud lenni. Te ilyen voltál. Szerelmes az életbe, a kajakozásba, a Duna kátrányos illatába, a barátságba, az érzésbe, amit a fiaid léte jelentett.

Tudom, hogy most is mosolyogva fogadod az új élményeket ott az égi vizeken; ott, ahol újra viszontláthatod a régi jó barátokat. A Mészáros-fiúkat, Tímár Pistát, a csupaszív „Öreg”-et, meg a többieket.

Egy ilyen levél végére – a szokásoknak megfelelően – talán azt kellene írnom: „nem felejtünk el Téged!”. Amiben persze valóban biztos is lehetsz.

De talán még inkább Hozzád méltó, ha azt írom:

tudjuk, hogy nem felejtesz el bennünket…

Ég Veled, Anikó!

Még találkozunk!

Pápay Eszter

Minden éremből jutott a magyaroknak

Három érmet nyertek a magyar kajak-kenusok a racicei korosztályos Európa-bajnokság szombat délelőtti 1000 méteres versenyein.

Hír

Csikós Zsóka kezdte az éremszerzést, az ifjúsági lányok kajak egyesének A döntőjében nagyon szép versenyzéssel, magabiztosan győzött, megszerezve ezzel a magyar válogatott első érmét.

A férfiak ugyanezen számában az U23-as korosztályban Béke Kornél is kiválóan kajakozott, ez pedig a harmadik helyre volt elég.

A szombati nap harmadik magyar érmét a Majoros Mátyás, Nyerges Áron ifjúsági duó szerezte, amely K2-ben ezüstérmes lett.

A Koleszár Mátyás, Németh Viktor (K2 U23) páros a negyedik, Posta Réka (K1 U23) az ötödik, Fejes Dániel (C1 U23) és a Lelovics Dávid, Bakó Tamás (C2 U23) kettős egyaránt a hatodik, a Kollár Kristóf, Hodován Dávid (C2 ifi) egység pedig a nyolcadik helyen zárt.

„Összességében teljesen elégedett vagyok, eddig sokkal jobb eredmények születtek, mint tavaly. Nagyon örülünk annak, hogy a közvetlen második vonalunk meg tudta méretni magát a nemzetközi porondon, és helyt is álltak eddig – kezdte az értékelést Makrai Csaba utánpótlás szövetségi kapitány, utalva arra, hogy több számban nem a válogatók győztesei indultak az Eb-n. – Csikós Zsóka fantasztikus győzelme mellett Béke Kornél harmadik helye nálam igazi szenzációnak számít, de nagyon nagy dolog a Majoros, Nyerges páros ezüstérme is. Eddig úgy tűnik, hogy

nagyon jó döntés volt ezeket a gyerekeket hozni az Eb-re,

az ő szereplésükkel fel tudjuk mérni a nemzetközi mezőnyt, és tudunk kalkulálni, hogy az első vonalba tartozó versenyzőink mire számíthatnak majd a világbajnokságon. Remélem, hogy a 200 és az 500 méteres távokon is hasonló eredményeket fogunk hozni.”

A délutáni 200-as középdöntőből az ifista Máró Anna futamgyőztesként jutott a fináléba K1-ben. Szintén A döntős Orosz Adrienn (U23 K1) és a Horányi Dóra, Mile Sára (ifi C2) páros. B döntős Vigassy Barnabás (ifi K1) és Kőszegi Milán (ifi C1). Nem jutott viszont tovább a sprinttávon Molnár Csenge (ifi C1), Nikodém Patrik (U23 K1) és Némedi Konrád (U23 C1).

Vasárnap a két rövidebb táv döntőivel zárul az Eb.