Mégse

A női négyes minden tagját kitüntették

Több mint száz felsőoktatásban tanuló fiatal, köztük a felnőtt sportági világbajnokságon aranyérmet nyert Csipes Tamara (Edutus Egyetem), Medveczky Erika (TE), Gazsó Alida Dóra (ELTE), Bodonyi Dóra (Debreceni Egyetem) és Hagymási Réka (Edutus Egyetem) érdemelte ki idén az Év egyetemi sportolója díjat.

Hír
A Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetség (MEFS) csütörtöki díjátadó gáláján az év legeredményesebb egyetemista és főiskolás sportolóinak járó plakettet azok vehették át, akik 2019-ben a nápolyi nyári universiadén, továbbá az egyetemi világversenyeken a dobogón végeztek, illetve a különböző sportági világversenyeken aranyérmesek lettek.

Schanda Tamás, az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) tudás- és innováció-menedzsmentért felelős miniszterhelyettese köszöntőjében arra hívta fel a figyelmet, hogy a sport és a tudomány területén egyaránt eredményt felmutatni tudó hallgatók a nemzet kincsei.

Szabó Tünde, az Emberi Erőforrások Minisztériumának sportért felelős államtitkára beszédében kiemelte: a gálán olyan kiválóságokat részesítenek elismerésben, akik a fiatalok és a hallgatók előtt is példaképek, mert nem csupán a sportban elért eredményeikkel emelkednek ki, de felsőoktatási hallgatóként is komoly szellemi teljesítményt nyújtanak. Egyúttal megköszönte a szülőknek és a családtagoknak azt az önzetlen segítséget, amelyet a versenyzőknek nyújtottak.

A felnőtt sportági világbajnokságok magyar győztesei közül az Év egyetemi sportolója díjat kapta még meg Medveczky Erika (TE), Gazsó Alida Dóra (ELTE), Bodonyi Dóra (Debreceni Egyetem) és Hagymási Réka (Edutus Egyetem), az úszó Kapás Boglárka (ELTE), a hosszútávúszó Rasovszky Kristóf (Pannon Egyetem), a párbajtőröző Siklósi Gergely (ELTE), a kettesfogathajtó és az akrobatikus rock and roll csapat tagjai, a sporthorgász Gyulánszki Nikolett (Budapesti Metropolitan Egyetem), a paraúszó Illés Fanni (ELTE) és a paraatléta távolugró Ekler Luca (TE). Szintén ebben az elismerésben részesültek a nápolyi Universiadén győztes női vízilabda csapat, valamint az ugyanott bronzérmet nyert férfi vízilabda válogatott tagjai, továbbá a szintén harmadik Tóth Krisztián cselgáncsozó (TE).

Átadták az Év Legsportosabb Egyeteme díjakat is, melyeket a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, az egri Eszterházy Károly Egyetem és a bajai Eötvös József Főiskola képviselői vehették át. A Magyar Egyetemi-Főiskolai Országos Bajnokság (MEFOB) pontversenyében a Testnevelési Egyetem végzett az élen, megelőzve a dobogón a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet és az Eszterházy Károly Egyetemet.Az eseményen Hajós Alfréd Aranyplakett kitüntetésben részesült András István, a Dunaújvárosi Egyetem rektora és Liptai Kálmán, az Eszterházy Károly Egyetem rektora. A MEFS Életműdíját vehette át Karger Kocsis László, az EMMI Sportért Felelős Államtitkárság nyugalmazott protokollfőnöke.

Fejben még nem vagyok öreg

Annak idején a magassága miatt csalták le a váci csónakházba. Rövidesen kiderült: a tehetsége révén még inkább ott a helye. Az indiánregényeken nevelkedett „Vadas” – alias Völgyi Péter - ezúttal duplán kerek évfordulót ünnepel: ötven évvel ezelőtt kezdte azt a szezont, amelyben a hazai mezőny legjobbja volt, s nem mellesleg, éppen hetvenéves.

Hír

– A becenevedről már beszélgettünk korábban, így tudom, hogy áttételesen azt is a sportnak köszönheted, mint annyian mások…

– Így van. Válogatottként az edzőtáborokban faltam az indiánkönyveket, azokból merítettem erőt, motivációt. Akik ott voltak velem, sokat ugrattak emiatt, stílszerűen kikötöztek, „megkínoztak”. Ezzel ragadt rám a név. Voltam Bőrös, Bőrharisnya, Vadölő, és végül ebből maradt a Vadas.

– Mennyire volt akkor számodra egyértelmű, hogy egy nemzedékváltó generációhoz tartozol?

– Igazából később, már visszatekintve fogalmazódott meg bennem, hogy milyen szerencsés évjáratban születtünk. Persze, kiemelkedően tehetséges is volt az a csapat; olyan nevekkel, mint Bakó, Szabó, Svidró, Csapó… De adott esetben hiába tehetséges valaki, ha az életkora miatt egy nemzedékváltás félidejében jut oda, talán esélye sincs bekerülni a válogatottba. Mi azonban épp jókor nőttünk föl, és ifiből felnőttbe lépve egyből le tudtuk váltani a korábbi menők – Kemecsey, Szöllősi, Fábián és a többiek – már kiöregedő csapatát.

– Tartod a kapcsolatot az egykori sporttársakkal?

– Ha máskor nem, az év végi, régi sikerekre visszatekintő, szövetségi kajak-kenus rendezvényen mindenképp találkozunk. Az eredményeim szerint idén ott leszek és elvileg az elkövetkezendő négy évben is…

– Mit gondolsz, a termeteden és az eredményeiden túl mi az, amiben még kitűntél a váci kajakosok közül?

– A nemzetközi szinten is eredményesen versenyzők közt én voltam az egyetlen, aki itt kezdte és itt is fejezte be a pályafutását. Persze nekem is volt lehetőségem, hogy elmenjek, például, amikor katona voltam, vagy amikor húszévesen elcsábítottak Szegedre. Csapót akkor hívták oda Szolnokról, Svidrót Miskolcról. Ők maradtak, engem viszont hazahozott a honvágy. Ott nekem a Dunakanyarhoz képest minden túl lapos volt, a víz meg „büdös”.

Ismered a Duna szagát, tudod, miről beszélek.

Van egy jellegzetes illata, mint minden természetes víznek. A Tiszáé más.

– Megbántad valaha is, hogy így döntöttél?

– Hat vébén indulhattam, ahol összesen két második és két harmadik helyezéssel lettem gazdagabb. Ha Szegeden maradok, vagy eligazolok máshová, talán többre vihettem volna. De ez is csak feltételezés. Ami a „ha” mögött van, az mindig ismeretlen. Így utólag azt gondolom, minden így volt jól. Eléggé röghöz kötött vagyok.

– A kortársaid közül többen is említették, hogy olykor álmodnak a kajakozással. Veled is előfordul?

– Mostanában nekem is jönnek vissza sorban az életemben megélt korszakok: a gyerekkorral indult, most pedig épp gépész vagyok az uszodában… Versennyel még nem álmodtam, de kajakozással igen.

– Említenél néhány valóságos, de álomszerűen szép epizódot a pályafutásodból?

– Amikor 17 évesen EORV-t nyertem egyesben Szófiában. Vagy ott vannak például a hajdani „melegvizes” edzőtáborok. Mexikó… Óriási élmények voltak. Az az év, amikor hosszú távon a legjobb voltam és 1000 egyesben is második a Csapó mögött, sőt, előfordult, hogy meg is vertem. Én indultam ’71-ben a vébén is, csak az edzőtáborban kaptunk egy szalmonellafertőzést és teljesen leroggyantunk. Nekem ott tört meg a pályám.

Aztán a következő évben jött az olimpia, és hiába voltam egyesben második—harmadik, nem kerültem be egy négyesbe se. Akkor még mások voltak a válogatási elvek. A pesti egyesületek voltak a dominánsak, a Honvéd, a Dózsa, a vidékiek még nem voltak úgy menedzselve. Amikor az élmezőnybe kerültem, még előnyt is lehetett kovácsolni a vidéki, kis egyesület adta feltételekből, például abból, hogy az ember nehezebb hajókon edződött. Később, más vonatkozásban viszont nem feltétlen volt ezt ideális.

– 15 éven át edzősködtél is Vácott. Milyen stílusban? Milyen szempontok szerint?

– Nagyon sok mindent a Babellától vettem át. A jó dolgait. Rajta kívül edzőm volt a Fábián László, a Kemecsey, az Ürögi is, vagyis több edzőnek a tudását ötvöztem. Mondhatni, eredményesen, hiszen négy ifi világbajnoki címet szereztek a tanítványaim, közülük Pauman Dani pedig később olimpiai ezüstérmes lett. De én nem csak a hajtásra mentem rá; csináltunk közös programokat, moziztunk, elmentünk Gödöllőre biciklivel a Grassalkovich-kastélyt megnézni, Visegrádra bobozni. Az mindegy, hogy szakadó esőben mentünk, meg jöttünk, a lényeg az volt, hogy együtt vagyunk.

Mindent megragadtam, hogy élményeket adjak a versenyzőimnek,

akik a mai napig emlegetik ezeket a kirándulásokat. Úgy emlékeznek vissza, hogy szerettek velem edzeni. Ez még akkor is jó érzés, ha idővel elköszöntek tőlem.

– Ha nem is feltétlen Gödöllőre, de a hosszabb távú biciklizés megmaradt. Aki járatos a Duna menti kerékpárúton, az egészen biztosan sűrűn találkozik veled…

– Igen, a kerékpározás megmaradt, majdnem minden nap, télen is. Igaz , az utóbbi két évben már csak elektromos kerékpárral. Megkoptam… Nyögöm az élsport mellékhatásait. Aki érintett, tudja, miről beszélek. De a baj igazából az, hogy fejben még nem vagyok öreg.

 

 

– Ez nem feltétlen baj…

– Ahogy vesszük. Fejben pozitív vagyok és motivált. Úgy csinálnám még, futnék, versenyeznék… és kicsit irigykedem arra, aki képes rá. Ami pedig nagyon megérint, hogy sorra mennek el a kortársaim. Ez nagyon megráz. Nehéz tudomásul venni. De aztán kimegyek, kerékpározom egyet és minden jó lesz. A szél kimossa az agyamat.

– Mit kérnél ajándékként legszívesebben ezen a kerek születésnapon?

– Hát például azt, hogy a pici lányunokámat, az én kis szerelmemet még láthassam kajakozni. Meg két jó lábat. Két új térdprotézist. Az nagyon kéne…

Elhunyt Bonn Ottó

Elhunyt sportágunk nagy tanúja, a valaha élt egyik legsikeresebb magyar sportdiplomata, mindenki Ottó bácsija. Versenyzői pályafutásának lezárása után 1949-től dolgozott a kajak-kenu sportért, vezetőként tizenhárom nyári és egy téli olimpián vett részt. Az utóbbi években is jelen volt minden jelentős eseményünkön, mint a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) tiszteletbeli elnöke, és mint a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) tiszteletbeli főtitkára.

Hír

1926-ban született Olaszországban, és tizenkét éves koráig ott is élt a családjával. Közel laktak a tengerhez, így szinte minden nap vízre szállt szandolinnal (kajak formájú, lapos fenekű hajó). Aztán az 1940-es évek elején már a budapesti Lágymányosi-öbölben lévő Levente Sport Egyesület tagja volt, kajak egyesben és négyesben, valamint kenu tízesben szerepelt. A második világháború után a Közalkalmazottak SE színeiben versenyzett, sportpályafutását 1947-ben zárta le.

Az MKKSZ-be 1949-ben lépett be, mint titkár, majd 1951-től az akkor újjászervezett Országos Testnevelési és Sportbizottságnál, a későbbi OTSH elődjénél dolgozott, mint az evezős, kajak-kenu és vitorlás szövetség előadója. Ebben a minőségében részt vett 1952-ben a helsinki játékokon, így szemtanúja volt az első magyar kajak-kenus olimpiai érmek megszületésének, négy évvel később pedig szintén a helyszínen, Melbourne-ben szurkolt a sportág első magyar olimpiai bajnokainak, Urányi Jánosnak és Fábián Lászlónak.

1954-ben a legendás maconi világbajnokságon került be az ICF igazgatótanácsába, amikor a sportág egyik európai képviselőjévé választották, majd 1960-ban a szervezet második, 1970-től 1990-ig első alelnökeként dolgozott. Közben 1988-tól 12 éven át az ICF főtitkára volt, ebben a tisztségében sokat tett az egyetemes kajak-kenu fejlesztéséért, valamint a nemzetközi szövetség taglétszámának emeléséért.

Hosszú és rendkívül sikeres sportvezetői pályafutása alatt nemcsak a kajak-kenu sportágban ért el jelentős eredményeket, 1965-ben a budapesti Universaide, míg 1966-ban a budapesti atlétikai Európa-bajnokság szervezőbizottságának lett a főtitkára, 1971-től pedig tíz éven át a Központi Sportiskola (KSI) igazgatója volt.

Visszavonulása után lett az ICF tiszteletbeli főtitkára, az MKKSZ tiszteletbeli elnöke, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) tiszteletbeli tagja.

Az MKKSZ megalakulásának 75. évfordulójára megjelent az “Ahogy tőlünk telt” című interjúkötetben Bonn Ottótól, mint nagy idők tanújától azt kérdeztük, hogy mitől ennyire eredményes a magyar kajak-kenu.

“Attól, hogy mindig van kiről példát venni, mindig van kitől tanulni, hiszen a siker generációkról generációkra öröklődik” – nyilatkozta akkor 90 évesen.

A 94 éves korában, február 8-án otthonában békességben elhunyt Bonn Ottót a Magyar Kajak-Kenu Szövetség saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.