Kedves Csaszi,
Búcsúznunk kell ma Tőled, de nagyon nem szeretnénk! Óriási hiányérzetünk van, hiszen bármikor, ha Tatára érkeztünk, Te vártál itt minket, köszöntünk egymásnak és máris belevágtál újabb terveidbe, amely mindig azonnal magával ragadott bármelyikünket.
Ha eljött a szeptember, már mindig vártam a telefonodat, amelyben több mint 20 éve mindig meginvitáltál a szokásos évet lezáró eseményetekre. Ezekre mindig nagyon készültél, tudatosan tervezted, ki mit kapjon – persze szigorúan érdemei szerint – de úgy, hogy senki se maradjon ki, aki hozzá tett valamit a munkához. Kicsik és nagyok, fiatalok és mastersek, segítők, támogatók vették át fülig érő szájjal az elismeréseket. Évről-évre egyre többen, ahogy építetted ezt a közösséget, a Te csapatodat, a Tatai kajak-kenus családot. Megcsináltad!!
Most Ők, Mi, mindannyian itt vagyunk, de egyvalaki nagyon hiányzik, a csapatkapitány.
Jókedved, a barátságod, a közösségteremtő lényed nem csak itt volt hatással szűkebb környezetedben. Ahogy máskor is hívott minket Szegedtől Budapestig, Kaposvártól Gyomaendrődig, kis kluboktól a nagyokig – mindnyájunkat, ma is itt vagyunk kajakosok és kenusok.
Hidd el, nem így és nem most akartunk újra jönni.
De a sors nem hagyott neked időt és lehetőséget arra, hogy megoszd velünk újabb ötleteidet, terveidet vagy egyszerűen egy jó sztorit a kajak-kenu klub mindennapjaiból.
Te sosem voltál az a taktikázós típus. A problémákkal mindig szembe néztél, a konfliktust – ha adódott – nem kerülted el, szókimondó, egyenes, megbízható és hiteles ember voltál, igaz, értékes egyénisége a sportágnak.
A lényedből fakadóan adtál, a lényedből fakadóan teremtettél, s alkottál.
S tudod, ez kiváltságos állapot, hiszen ez a teremtő, alkotó, másokat magával ragadó erő csak igazán keveseknek adatik meg.
A munkád az egyszerűségében volt tökéletes. Mert nem kellettek neked látványos marketingfogások, nem volt szükséged trükkös reklámszövegekre ahhoz, hogy megmozdítsd a környezeted. Olyan egyéniség voltál, aki mellé szívből állt oda mindenki, akinek örömmel nyújtottak segítő kezet. Hisz Te is mindig ezt tetted. Önzetlen voltál.
Otthonod volt a tatai kajak-kenu, s az otthon melegét tisztelve, szeretve építetted újjá, tetted mára sportágunk egyik jelentős, fontos bázisává a Tatai Hódy SE-t és építettétek fel közösen az Önkormányzattal az Új Kajakház Ökoturisztikai Központot.
Másképpen nem is tudtad volna csinálni.
Több mint négy évtizeddel ezelőtt itt fogtál először lapátot, s hamar meg is mutatkozott tehetséged. Ifjúsági válogatott lettél, majd öt felnőtt világbajnokságon képviselhetted hazánkat. 1983-ban a tamperei világbajnokságon az ötszáz négyes tagjaként lettél bronzérmes, de nem csak ezt az érmet és a dicsőséges pillanatot kaptad, egy igaz barátra is leltél Irmai Pisti személyében. Két esztendővel később úgy döntöttél, leteszed a lapátot, s egy időre a fővárosba szegődtél, ahol a Népstadion pályamestereként dolgoztál, de Tata és a víz hívószavának nem tudtál ellenállni.
„Rossz bőrben” lévő klubot kellett felkarolnod, mégsem tántorítottak el a nehézségek, szorgos munkával virágoztattad fel ismét a vízitelepet, s a Hódy SE vezetőedzőjeként töretlen lelkesedéssel nevelted, tanítottad a jövő sikeres versenyzőit. Olyan közösséget teremtettél, amelyben az áldozatos, kemény munka pontos értelmet és célt nyer. Olyan otthont alkottál, amelyben a kis kajakosok bátran szövögethetik álmaikat, ahonnan nagy tehetségek indulhatnak útnak, ahol az öregeknek jó elidőzni, nosztalgiázni, ahol egyszerűen csak jó érzés szívből szeretni ezt a sportágat.
Talán a lelked mélyén te is tudtad: az összefogás ereje lakozott benned, Csaszi.
Még akkor is, amikor erőd már fogytán kezdett lenni, amikor a betegség kezdett elhatalmasodni testeden.
A humor igazi orvosság volt számodra, a munka támasz, a feladatokból pedig újra és újra energiát tudtál meríteni, amiből nekünk is jutott mindig.
Csaszi,
Már nagyon várom a szeptembert, várom, hogy akkor újból megcsörrenjen a telefonom….
