Boros Adrián: „Dél-Afrika tanít engem!”

Januárban még Argentínában, a Rio Negro hullámait uralta maratoni világbajnok kajakosunk, Boros Adrián, aki három hete már Dél-Afrikában készül a csütörtökön rajtoló Dusi maratonra. Az embert próbáló három napos versenyről izgalmas nagyjátékfilm is készült, mi pedig bízunk benne, hogy az idei verseny a tolnai kajakos főszereplésével zajlik majd.

Dusi 2017
Hír

Három hete már Dél-Afrikában edz Boros Adrián, aki Solti Lászlóval párosban szenzációs győzelmet artatott a 2015-ös győri világbajnokságon. A tolnaiak 26 esztendős versenyzője az elmúlt időszakban egyrészt feltérképezte az idei maratoni világbajnokság helyszínét, Pietermaritzburgot, másrészt pedig a januári Rio Negrón megrendezett nemzetközi verseny után újabb nagy kihívás elé állítja magát: 2015 után ismét egyéniben áll rajthoz a világhírű Dusi maratonon.

„Az elmúlt hetekben sok mindenen mentem keresztül, rengeteg tapasztalatot szereztem itt Dél-Afrikában – mesélte Boros Adrián. – Egyelőre nagyon kevés a víz a folyóban, így lefelé csak két alkalommal tudtam gyakorolni, ami két kisebb kvalifikációs verseny volt a Dusihoz. Ugyanakkor rengeteg futáson vagyok túl – hajóval és hajó nélkül is -, mert a vízhiány miatt az idei Dusin nagy szükség lesz a futásra. Ez azonban sajnos nem nekem kedvez. Az biztató, hogy itt, Pietermaritzburgban két napja esik az eső, de azt hiszem, a verseny rajtjára még mindig nem lesz elegendő víz a mederben.”

Boros Adrián két esztendővel ezelőtt a 31. helyen zárt, az idén azonban már a TOP20-ban szeretne végezni, és ha sikerül két jobb napot teljesítenie, akkor az sem kizárt, hogy a legjobbak között zár.

„Majdnem minden helyre, minden zúgóra emlékszem, a fejemben van, hogy merre kell menni, de azért még mindig tud meglepetéseket okozni ez a verseny. A második nap utolsó tizenöt-húsz kilométere egy nagy víztározó, na ott jövök én, az az én szakaszom, hiszen az elmúlt három évben rengeteget léptem előre ezen a részen és most is hasonló kiugrásra számítok” – folytatta a versenyző, aki három riválist emelt ki: Andy Birkett, aki hatszoros Dusi bajnok, a nyolcszoros maratoni világbajnok Hank McGregort, valamint Sobenelo Eric Khwelát, aki a mezőny legjobb futója.

„Az ellenfelek és a helyszín miatt is azt tudom mondani, hogy Dél-Afrika tanít engem. Huszonhat éves vagyok rengeteg tapasztalattal és versennyel a hátam mögött, a világ legnehezebb viadalait teljesítettem már, de a Dusi még mindig tud újat mutatni nekem. Minden év más és más, hol mentális, hol taktikai dolgokat tudok ellesni, hogy majd egyszer én lehessek a legjobb” – mondta Boros Adrián.

A verseny honlapja: http://dusi.co.za/

Kihívás, kaland, Hongkong

Vasárnap ismét vízre száll Boros Adrián. Kiváló maratonistánk ezúttal a surfski, vagyis a tengeri kajak világbajnokságon rajtol Hongkongban.

Hír

Új kihívás, új kaland előtt Boros Adrián a tolnaiak maratoni világbajnok kajakosa. Barina József tanítványa vasárnap a hongkongi tengeri kajak világbajnokságon rajtol. Adrián már a helyszínen edz, szokja a körülményeket és a nagy hullámokat.

“A helyszín tökéletes, csak a hullámok változnak napról napra, vannak kisebb, nagyobb és óriási hullámok is, amellyekkel meg kell barátkoznom. Egész sokat gyakoroltam már, kezdek belerázódni, de azért a nagy eredményhez hiányzik úgy húsz évnyi rutin a tengeren. Itt a többség erre a szakágra specializálódott. Az egyik nap sikerült vízre szállnom Oscar Chalupskyval, ő a Nelo egyik embere, aki rengeteg hasznos tanácsot adott, de öt perc alatt nem lehet átültetni a gyakorlatba ezeket az infókat, érezni kell nagyon, hogy miként kell a hullámok között jól haladni. Ez a verseny tulajdonképpen a hullámlovaglásról szól, csakhogy a hullámok nem egy irányból jönnek, mint ahogy azt a Dunán megszoktuk, hanem mindenfelől. Na, ezeket a hullámokat kellene úgy összekötni, hogy a legjobb eredmény süljön ki belőle” – mondta Boros Adrián, aki elmondta: ez az a szakág, amelyben nem számít, hogy hány éves vagy. Akár hatvan évesen is te lehetsz az, aki a legjobban érzi ezt a műfajt.

 

 

Pulai Imre: „Olyan nincs, hogy nincs kenu”

Ötven esztendős lett olimpiai bajnok kenusunk, Pulai Imre. Sportágunk "Sumákjának" az Ahogy tőlünk telt című sportágtörténeti könyvbe készült beszélgetéssel kívánunk boldog születésnapot. Azóta párja, Novák Ferenc hazatért már külföldi "kiküldetéséből", míg Sumák az észt csapat felkészülését irányítja.

Születésnap
Hír

Mi van, Sumák, csak nem megnőttél? – szólt a „frocli” a jó két méter magas óriásnak, olimpiai bajnok kenusunknak, Pulai Imrének egy nyár esti, üde honvédos összejövetelen. Egy estén, amikor tért nyernek az emlékek, amikor egy habos sör felett jó elmerengeni a múlton, és úgy igazán jó érzés örülni az összetartozásnak. Még akkor is, ha az ember párja, az érme „másik oldala”, Novák Ferenc több ezer kilométerre van tőle.

Megtalálta az igazit?

Ó hogyne! – nevet Pulai Imre. – Egyértelműen Feri volt az. Még úgy is, hogy elsőre nem állt össze a mozgásunk. Ettől függetlenül az első közös edzésünkön jó időt mentünk, és tudtam, hogy ha sikerül megtalálnunk a ritmust, ebből valami nagyon jó is kisülhet.

Kisült, hiszen Sydneyben lett egy olimpiai bajnok párosunk, és ha úgy vesszük: összeállt, az egyik legmókásabb formáció, amelyet a magyar kajak-kenu sport magáénak tudhat.

Az kétségtelen, hogy jól elszórakoztattuk egymást Ferivel. Poénokért sosem kellett a szomszédba mennünk. Legalábbis nekem nem, mert Feri – remélem, olvassa ezt a könyvet – folyton csak másolt engem. Mindig mondtam neki, hogy ne legyen már annyira esetlen, találjon ki valami újat, valami egyedit.

Mondana néhány példát, hogy a kevésbé unalmas perceiket mivel ütötték el?

Van egy-két jó történetünk. Például Feri futócipőit télen rendszeresen feltöltöttem vízzel, ami természetesen jégtömbként fagyott bele. Aztán megesett, hogy a tavaszi, nyári edzéseken a vízre szállást követően Feri cipőit gyorsan leszögeztem a stégre, Dunavarsányban pedig rendszeresen leragasztottam az ágya elé a papucsát. Remek pillanatokat szereztem ezzel magamnak. És remélem, neki is, így lesz mit mesélnie az unokáinak. Amúgy a viccet félre téve: tényleg jó kettős volt a miénk. Ha megnézi a magyar sportot vagy szűkebben a kajak-kenut: hány olyan páros van, amelynek tagjai vérig tudják sérteni egymást, nagy összeveszéseket élnek meg. Mi találtunk egy sajátos kommunikációt, poénokkal közvetítettük egymásnak az érzéseinket, az örömünket vagy éppen a kritikáinkat a másikkal kapcsolatban. Szerintem így jobban be is tudja fogadni, jobban meg is tudja élni az ember.

Ha a vízparti pletykáknak hinni lehet, gyerekként sem tartozott a mimózák közé.

Hát nem. Már az első versenyemet meg akartam óvni. Úgy tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk, kétezer méteren indultunk, ráadásul úgy, hogy a hét elején mentünk le először a vízitelepre, akkor kezdtünk el ismerkedni a sportággal. Annyira újoncok voltunk a srácokkal, hogy még fordulni sem tudtunk. Természetesen tök utolsók lettünk a versenyben, sőt, mire célba értünk, a versenybíróság már össze is pakolt és hazament. Na, ezen én vérig sértődtem, mondtam is a többieknek, hogy óvjuk meg a futamot. Így kezdődött minden, a BSE-ben. Emlékszik még arra a vízitelepre?  Arra a nagy sóderdombra? Nem? Pedig arra vittük fel a négyest, és a tetejéről úgy csúsztunk le a vízbe, mintha szánkóztunk volna. Volt nagy öröm, amikor az edzőink meglátták, hogy tönkrevágtuk a hajó alját. Igen, valóban elég nehezen kezelhető kölyök voltam, de éppen ezért nekem találták ki ezt a sportágat. Imádtam a vízitelepet, a jó kis társaságot, és a srácokkal alig vártuk a pénteki edzések végét, hogy másnap indulhassunk Szentendrére sátrazni. Nagyon szép időszaka volt az életemnek. De valójában minden korszaknak megvolt a maga szépsége és a maga nehézsége is.

Melyik volt a legjobb?

Ha a kenuzás élményét és az eredményességet nézem, az atlantai olimpia előtti két évem. Hihetetlen volt megélni, hogy akármennyit edzhettem, egyszerűen képtelen voltam elfáradni. Ha tíz résztávunk volt, akkor is úgy éreztem, hogy még képes lennék kettőre-háromra. Nagyon jó érzés ennyire tudatában lenni annak, hogy kirobbansz az erőtől és bármit véghez tudsz vinni.

Például egyéni aranyat tud nyerni C–1 1000 méteren?

Na, az a duisburgi világbajnokság volt életem egyik csúcspontja. Az a győzelem ugyanannyit adott érzésekben, mint a sydneyi olimpia aranya. Ráadásul annak idején jóval erősebb és nagyobb volt a hazai mezőny, sokkal nehezebb volt egy-egy világversenyre kikerülni, mint mondjuk most, amikor szinte már csak egy döntőnyi versenyzőt lehet összekaparni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy időben versenyezhettem Kolonics Gyuriékkal, sőt korábban Vaskuti és Sarusi Kis ellen is. És hálás vagyok azért is, hogy ilyen sokáig a pályán tudtam maradni.

Az újabb sportága, a szánkózás vagy most éppen a bob afféle pótlék? Egy versenyző mindig versenyző marad, és egész életen át nem tud kibújni a bőréből?

Nem, ez egyáltalán nem pótlék. Már korábban is sokat néztem ezeket a sportágakat a televízióban, és mindig bennem volt, hogy egyszer szeretném kipróbálni. A száguldás élménye és az, hogy minden évben előrébb lépjek, igazi kihívást jelent. Itt is meg tudom élni a magam sikereit. Például amikor egy edzésen meg tudtam verni a németek legjobbját, Felix Lochot, az fantasztikus érzéseket adott.

Össze lehet hasonlítani a téli sportokban és a kenuzásban szerzett élményeket?

Felesleges mérlegre tenni őket, mert mást és mást jelentenek az életemben. Harmincöt évig kenuztam, az egyes olimpiai győzelem kivételével mindent megkaptam ettől a sportágtól, amelyben a mai napig úgy mozgok, mint a saját otthonomban. Még most, jóval negyvenen túl is lemegyek edzeni a hajómmal, és rendszeresen indulok a mastersbajnokságokon, mert kitörölhetetlen ez az egész életemből. Olyan nincs, hogy nincs kenu. A szánkó és a bob más világ, profibb közeg, profi versenyrendszerrel, amelyhez jó tartozni, aminek szintén jó részesévé válni.