gabi_rio

Barátkozom a magassarkúval

5763
A fenti nem „bjúti cselendzs” versenyen elhangzó mondat, amint a tini lányka laza bokával próbálgatja anyu három számmal nagyobb tűsarkúját, hátha elér benne a kifutó végéig és vissza. Épp ellenkezőleg, ezek a lábak viszonylag ritkán mennek végig egy kifutón, nem sajátjuk, hogy ilyen helyen tipegjenek, talán még tiltakoznának is ellene, mert a gazdájuk, ha lehet, kerüli a feltűnést, a kifutókat meg pláne. Pedig híres bokákrók, lábakról, idén harminc esztendőt megélő és sokkal inkább előtérben lévő váll- és karizmokról beszélhetnénk, ha rajta felejtjük a szemünket az idén a harmadik X-et épp Rióban betöltő bajnoknő alakján.

Mégis érdekes, hogy nem szoktunk egy ilyen – a saját műfajában – világklasszis hölgyet szoknyában, csajosan magunk elé képzelni. Hiszen aki pályafutása során eddig három olimpiai, kilenc világ- és kilenc Európa-bajnoki aranyérmet lapátolt össze, arról szinte csak olyan képet őrzünk, hogy áramvonalas napszemüveget, szoros sport felsőt visel, és összecopfolt hajjal deréktól lefelé takarásban ül kajakjában. S a lábát maximum akkor látjuk, ha a parton végigmenve, kezében a hajójával igyekszik a következő pálya felé. Igen, egy kajakos hölgy – a szeterotípia szerint – kizárólag sportos jelenség lehet, minden más valahogy testidegen volna tőle.

Pedig tessék, kérem, erősen maguk elé képzelni, amint Szabó Gabriella, ha nem is túlontúl magas sarkú cipőben, de bevásárlóközpontokban, plázákban kószál, élvezi a vásárlás minden pillantát, költekezik, próbálgat, hunyorgó szemmel méregeti magát a tükörben, s a végén önfeledten vásárol. Úgy, mint aki hosszú böjt után szabadult be végre egy csili-vili bevásárlóközpontba. Ez is Szabó Gabi, a híres stroke vagy ha úgy tetszik, sztrók, az elmúlt évek női kajak párosainak és négyeseinek leghíresebb vezérevezőse, a nő, aki akkor is kellően bátornak bizonyult, amikor a neves elődök és papíron nagyobb klasszisok egyszerűen nem merték elvállani, hogy első emberként diktálják a tempót az árgus szemekkel vizsgált női párosaink és négyeseink elején. De az is Szabó Gabi, aki a vőlegényével, Katona Norberttel képes fogadásba bocsátkozni, hogy ő nyeri majd a következő nyílt vízi úszóversenyt közöttük, noha egy triatlonistával méri össze magát. Nem bízza a véletlenre, szereti, ha van tétje a dolgoknak, ezért a fogadás szerint vagy ő fizeti párja következő teljes távú ironmanversenyének nevezési díját – nem kis tétel, mint megtudom –, vagy Norbi fizeti Gabi következő nagyszabású plázaköltekezését. Huh! Nem tudom, ki jár jobban…

A 2011-es világbajnokság volt számomra sorsfordító, akkor ültem be először sztrókolni, és akkor nyertünk, ettől valahogy magabiztos lettem ebben a pozícióban” – magyarázza, hogy miként kell letennie az embernek a névjegyét olyan országban, ahol tudjuk, hogy a válogatóversenyek nagyobb stresszt jelentenek, mint a világesemények, akkora a hazai konkurrenciaharc. De persze még mindig csak kóstolgatom, hogy milyen extrák kellenek ahhoz, hogy valaki ennyire sikeresen és tartósan képes legyen magával húzni a másik három embert a háta mögött. Bizonyára kell átlagon felüli ritmusérzék, meg a rekacióidő sem mindegy milyen, hiszen a rajton eldőlhet minden. Így volt ez velünk Pekingben is, pedig a világ egyik, ha nem a legjobb négyese volt az akkori, Kovács Katival, Kozák Danutával és Janics Natasával egy hajóban. De csak messziről tudtuk nézni a rajt után, hogy győznek a németek, esélyünk sem volt tartani a lépést velük.

Ne haragudj, de nem érem be ennyivel! Mert furdal a kíváncsiság, hogy több, egymástól eltérő technikát tanító edzőnél, akár külföldön is készülő csapattagok mitől képesek mégis olyan olajozottan mozogni együtt, vagy mitől kevésbé?

Szerintem nagyon fontos, hogy egy vezérevezős empatikus ember legyen, és nagyon figyeljen. Én sokszor nézem és elemzem csapattársaim mozgását a parton is, mert fontos, hogy például ki milyen húzásokkal, mekkora csapásszámmal evez. Amíg Fazekas-Zur Kriszta hosszú, elnyújtott húzásokkal halad előre, Vad Ninetta például épp a rövid, pattogósabb ritmust és húzást kedveli, ehhez kell nekem alkalmazkodnom, illetve olyan tempót találnom, amely mindenkinek optimális, és a hajó is megy.

Kezdem kapiskálni, de jók a sejtéseim, hogy még a leggyakorlottabb stroke is képes elkalkulálni magát a választandó tempót illetően?

De mennyire! Az a nehéz ebben, hogy épp azt a finom balanszot találd meg, amitől optimálisan suhan a hajó. Ha túl nagyok a húzások, túl erős a tempó, egyszerűen elfogyunk a végére, és állva hagyhatnak az ellenfeleink. Ha alacsony a frekvencia, és a húzások laposabbak, akkor meg az a paránk, hogy „úristen, mindjárt itt a cél, és még nem vagyunk elfáradva”, ahogy itt, ezen a ponton már kellene.

A fáradtság, a végtelen, kimerítő, sejteket szaggató fáradtság ebben a műfajban is munkaeszköz. Feltételezem, hogy a fáradtság is sokféle, attól függően, mennyire fáj odabenn!

A riói, Danával kettesben megcsípett aranyunk utáni fáradtság – mivel Dana bélfertőzése miatt tényleg bele kellett halnunk a távba, hogy meglegyen az ötvenegy századnyi különbség a javunkra –, szóval az a fajta fáradtság, bár gyötrelmes, szétoszlik, elterül a szervezetben, és a győzelem tényleg gyógyír minden sebre. A négyesben aratott fölényes győzelmünkkel bekövetkező kimerülés pedig a jól végzett munka utáni csúcsra jutás érzését hozza el. Bár néhány percig még fáj, de alig érzékeled. Nem ilyen, ha veszít az ember, elhiheted! Szerencsére ebből az érzésből azért sokkal kevesebb jutott a pályámon, de erre is szükség van, hogy az ember tudja, mit kell jobban csinálnia. Na, az olyankor szaggat, éget, elpusztít. Vesztes futam után felállni a következő számra sokkal nehezebb.

Ilyenkor persze edző, szakmai irányító legyen a talpán, aki képes még motiválni a tanítványát, bár talán a sikertől jóllakott versenyzőt sem könnyű újra kimozdítani a kényelmi zónájából. Edzők tekintetében Gabi két nagyobb váltást is vállalt: hangosabbra sikerült, amikor 2008-ban Fábiánné Rozsnyói Katalint hagyta ott többedmagával. 2016-ban pedig – maradva ugyan a Honvéd kötelékében –, a Rióra őt felkészítő Tóth László Vackortól vett búcsút.

Mennyire sikerült békésre az elválás a játékokat követően?

Megbeszéltük egymás között, hogy új kihívás kell nekem, egy kicsit pörgősebb impulzus, mert 2013-ban, a londoni olimpia utáni első Eb-ről is azért maradtam le, mert kicsit ellazáztuk az olimpiai utáni időszakot, és lassan vettük fel a munkatempót. Ha még tényleg komolyan gondolom, hogy belevágjak egy újabb ciklusba, nem marad sok idő a lazításra, és ehhez a kezdéshez, úgy érzem, hogy a Komáromban dolgozó Likér Péter tudna hozzásegíteni engem leginkább. A klub egyébként vállalta, hogy fizeti az itt-tartozkódását.

Érdekes, hogy már a folytatásról beszélsz, amikor szakmai körökben köztudott volt, hogy csak Rióig tervezel.

Én csak ezt a két aranyat vizionáltam magam előtt a felkészülésem alatt. Csak eddig terveztem, mert ha tovább néztem, csak a köd jött le. Most, hogy meglett a két riói arany, a kettőből kettő, már tényleg nincs vesztenivalóm.

Persze én azért emlékszem, hogy London előtt elértek hozzád is a zúgolódások, hogy miért is te lettél végül a négyes vezérevezőse, főleg talán Csipes Feri erős véleménye fájhatott kicsivel jobban a többinél, nem?

Valóban volt egy válogató, amelyen egyesben a nyolcadik lettem, de az a kettes, amelyben én ültem elöl, másfél hajóval nyert a többi előtt. A kettesben való indulásomat tehát – ha úgy tetszik – elvették tőlem akkor. Végül az élet minket igazolt, s most, hogy London után Rióban is nyertünk a négyesben, mindenért kárpótol.

Ebből is kiderül, hogy Gabi született csapatember, ez hozza lázba, mindig és ebben a formációban érte el legnagyobb sikereit.

Bennem nincs meg a kellő önzés ahhoz, hogy igazán jó legyek egyesben – folytatta a versenyző. – Ahhoz más karakter kell, ami belőlem hiányzik. Engem az spannol, hogy folyamatosan megfeleljek a csapat elvárásaink. Ez a fajta stressz persze egy darabig elviselhető, aztán meg annyira felgyülemlik bennem, hogy többnyire a világversenyek után minden elereszt odabenn, és rendszeresen lebetegszem. Ekkor jön ki, amit addig magamban tartottam. Most is így volt, sajnos, hasonlóan kapott el a fertőzés, mint Danát, úgyhogy nagyon sajnáltam, hogy az aranygép hazaérkezése után a Symában összecsuklottam, és ebben az állapotban találkoztam először a szüleimmel és a családommal. Ez azért sikerülhetett volna jobban is.

 Kárpótolta persze Gabit azért a családi légkör a zuglói szülői házban, abban a kerületben, amelyben Gabiék is laknak, és ahol előszeretettel rendeznek a hatalmas teraszon nagy baráti összejöveteleket. A kiterjedt baráti kör vendégül látásában a Gabinál négy évvel fiatalabb Norbi jár az élen, ő az, aki húst süt, grillez, salátát kever.

Mennyiben veszed ki a részed a traktából?

Nekem a sült krumpli marad, többnyire az az én reszortom, de amúgy is nagy szerencsém van, mert a hétköznapokon sem kell nagyon bemennem a konyhába, Norbi mindenféle finomságról gondoskodik.

Finomságokból nyilván akkor is kijut bőven, amikor a 2016 eleje óta jegyben járó pár Thaiföldre utazik, egy-két napot bele is csúszva a szezonkezdésbe.

Kaptunk ingyen repülőjegyeket, és Thaiföldet választottuk. Most egy kicsit elengedjük magunkat, de alapvetően óvatos típusok vagyunk. Én is igyekszem apró befektetésekkel tervezni a jövőt, hogy ne érjen majd meglepetés, ha egyszer elapadnak a sportból érkező források. Hiszen akkor már aktuális lehet, hogy ne csak kettőnkről gondoskodjunk. Az is igaz persze, ha egyszer az anyaság mellett döntök, már nem tervezem a visszatérést az élsportba. Látom, milyen nehéz ez, mekkora küszködés az edzőtáborok mellett mindkét szereplőnek. Ha eljön az a pillanat, abban is olyan Szabó Gabi-s szeretnék lenni: aki mindig igyekszik száztíz százalékot nyújtani.

A Szabó Gabriellával készült interjú a Magyar Olimpiai Bizottság Sport 2016 Évkönyvében jelent meg.

Szerző: Csisztu Zsuzsa