Kevesen tudják önről, hogy kajakosként kezdte pályafutását, aztán mégis a kenunál kötött ki. Minek köszönhető ez a szerelem?
Hogy minek? Egy érdekes edzői ösztönzésnek. 1950-ben kezdtem el a sportolni a VTSK-nál. Belvárosi gyerek voltam, a Molnár utcában laktunk, s november környékén eljöttek a klubtól az iskolánkba toborozni. Furcsálltam is, hogy miért most jönnek, hiszen hamarosan tél lesz, de végül tízen elmentünk és Budapest egyetlen tanmedencéjében elkezdtünk ismerkedni a kajakozással. Mire kitavaszodott és körülnéztem a többiek már megszöktek, sehol sem voltak. Én maradtam, s három hónapig kajakoztam, ami nem is ment rosszul. Aztán az egyesületben a bajnokság idejére kerestek egy balost a tizes kenuba. Az edzőm azt mondta, akkor kaphatok egy kajakot, ha betérdelek, így nem volt mit tenni, mentem. És akkor rájöttem, nem is olyan rossz dolog ez a kenuzás. Ma már száz gyerekből, ha egy akar kenuzni, az is talán csak azért, mert sok indiánkönyvet olvasott. A tizes kenu után egyesben is kipróbáltam magam, kikerültem a köves falak mellől a szabadba. Nos, itt kezdődött az én kenus életem.
Élvezte?
Nagyon. Sok barátom volt, köztük az olimpiai bajnok Parti János és az Európa-bajnok Dömötör Gyula is. A csapatunkban sok válogatott kenus volt, köztük próbáltam meg érvényesülni, de az alacsony termetem és a könnyű súlyom miatt nem tudtam a Parti-félékkel felvenni a versenyt. A régi kenukban ugyanis dominált a súly és a magasság. Aztán Parti János tervezett egy kenut, aminek fület csináltak, csak sajnos ez a következő kontinensviadalon nem ment át a hajó hitelesítésen. Pedig azzal jól mentem, javult az időm is, aminek az edzőm, a nemrégiben elhunyt Söptei Robi bácsi is nagyon örült. Sokat köszönhettem neki, ő adta először a kezembe a lapátot és miatta lett belőlem edző is. Amikor a Népfürdő utcai modernebb telepre kerültünk, Robi bácsi megkért rá, hogy a stégen foglalkozzak a kezdő gyerekekkel. Segítettem, fogtam a hajójukat, talán ő is érezte, hogy lesz érzékem hozzá, kinézte belőlem, hogy alkalmas lehetek rá.
Ez mikor történt?
Amikor a katonaságtól leszereltem, úgy huszonegy éves lehettem. Ezért is köszöntem most el úgy a szövetséghez írt levelemben, hogy több mint hatvan esztendős edzői pályafutás végére teszek pontot. A nyáron már 82 éves leszek, nem tudom úgy csinálni a munkát, ahogyan én szeretném, s ezért inkább nem is folytatom tovább. Átadtam a stafétabotot itt Dunaföldváron, de ha kellek még, akkor szívesen segítek a tanácsaimmal.
A VTSK, majd később BSE után Győrben, Szolnokon, majd Pakson vállalt munkát. Hol érezte magát a legjobban?
Azt hiszem, Pakson, ahol Kozmann Gyuri kezébe én adtam lapátot, s sokáig én irányíthattam az ő pályafutását. Azért szerettem ezt az időszakot, mert itt ért be az előző egyesületekben elvégzett munkám, itt tudtam úgy dolgozni, ahogy egy nevelőedzőnek dolgoznia kell.
Kozmann György is mindig szépen beszél önről, de egy másik korábbi tanítványa is úgy vallja, rengeteget köszönhet önnek. Ő pedig az olimpiai bajnok Foltán László.
Az én pályafutásomban az az érdekes, hogy mindig akkor kellett elköszönnöm a tanítványaimtól, mindig akkor jött egy váltás, amikor éppen beérhetett volna a közös munkánk, vagyis a nagy eredményt már nem nekem hozták. Igaz, ez Foltán Lacira és Kozmann Györgyre is. Vaskuti István mondta nekem egyszer, hogy nem voltam igazán rámenős. Gyerekkoromban is visszahúzódó voltam, ezért a vízitelepen csak Lacikának hívtak. Talán ez az edzői pályámra is rányomta a bélyegét, egyik helyről a másikra vándoroltam, de mindenhol sokat tanultam, s mindig élt bennem a csakazértis megmutatom érzés.
Elégedett, ha visszanéz?
Teljes mértékben. Rengeteg gyereket tanítottam meg kenuzni, s ha értek is csalódások, mindig átvergődtem rajta. De hát az élet már csak ilyen.
