Mégse

A váci virtus lovagja

„Volt az evezésében valami magától értetődő, harmonikus elegancia. Hozzá pedig egy adag olyan könnyed természetesség, ami azt az illúziót keltette, hogy Fidusz nem is fejt ki erőt. Mindeközben persze iszonyatosan gyorsan tudott haladni…” – emlékeznek vissza az egykori sporttársak. - „ Minden idők egyik legtehetségesebb kajakosa volt. Igazi mozgásművész” – teszik hozzá teljes egyetértésben. Fidel Lászlót – aki immár a fiatal generációt inspirálja a kajakozás művészetére – a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.

Hír

Amikor hosszú idő után meghallottam Önt a telefonon át, az villant be: milyen friss és energikus a hangja. Mennyire köszönhető ez a mostani elismerésnek?

Biztosan hozzájárul, de úgy gondolom, hogy alapjában véve is egy jókedélyű, pozitív gondolkodású ember vagyok.

Ezzel együtt volt olyan időszaka, amelyet – saját megfogalmazása szerint – egyfajta csömör jellemzett, több, mint egy évtizeden át…

Igen, volt ilyen. Nem olyan passzban hagytam abba a sportpályafutásomat, ami által ez jó élmény lett volna. Nem véletlen, hogy sokáig kajakba se ültem.

Akkoriban azt nyilatkozta, hogy a korábbi intenzív megterhelések nyomán fizikailag nem bírja már, de feltételezem, hogy ez inkább egy lelki szintű tiltakozás volt…

Nagyon elfáradtam akkor. 20 évet kajakoztam, úgy érzem, nem is rosszul, de az utolsó pár év megviselt szellemileg és fizikailag is. Ezért egy megcsömörlött állapotba kerültem. Igen, inkább lelki fáradtság volt ez, aztán ezáltal testi szintű is. Megelőzte az olimpiai huzavona, utána egy görcsösség és akkor azt éreztem: most kell abbahagyni, mert én már nem fogok  megújulni. Addigra megtettem már párszor, de még egyszer nem lett volna erőm, energiám.

Soha nem is volt olyan gondolata, „mi lett volna ha… ha még egyszer felszívom magam”?

Nem. Azért hagytam abba, mert tudtam, hogy ez a történet már nem rólam fog szólni. Addigra elkezdődött egy generációváltás is, jöttek a Storczék, a Bártfaiék. Gyuzsó meg a Csipes nyomták még egy darabig, de a fiatalok már tülekedtek felfelé. Pont úgy, ahogy azelőtt mi is, amikor feljöttünk.

Történt valami, ami közel tizenöt év után kimozdította ebből az állapotból, vagy egyszerűen az idő múlásával változott meg az az érzés, ami korábban befolyásolta?

Bejött a sárkányhajó, az kimozdított ebből az állóvízből, illetve a lányom elkezdett kajakozni. Az mozdított meg igazán.

Egy olyan kajakos múlttal rendelkező apuka, mint Ön, aligha tudna külső szemlélőként részt venni a lánya kajakozásában…

Igen, megint előjöttek a régi érzések és próbáltam átadni a lányomnak, de ez nem tartott sokáig, mert ő két-három év után elengedte ezt a sportot. Én viszont így kanyarodtam vissza hozzá. Volt egy régebbi egyesület itt Székesfehérváron. Annak egyfajta újraélesztéseképpen itt a Csónakázó tavon újraindítottuk a sportéletet. Ez persze inkább célozza a sportág megszerettetését, mint a tréningezést. Annál is inkább, mivel mi nem tudjuk versenyeztetni a gyerekeket. Nekünk az lenne a szerepünk, hogy összekalapáljunk egy hatvan-hetven fős bázist, megtanítsuk, elindítsuk őket és esetleg kikötnek majd a Velencei-tónál, a VVSI-nél, ha úgy alakul. Ebben a munkában a város és a szövetség is maximálisan segít és szerintem most jó irányba haladunk.

Azok a gyerekek, akikkel a Csónakozó tavon foglalkozik, mennyire vannak tisztában az oktatójuk sporteredményeivel?

Szerintem nem nagyon. Inkább a szülők. A megbeszélésen elhangzott, kik lesznek az oktatók, ki is vagyok én.

Ez utóbbi egy jó kérdés. Hogyan definiálná saját személyét?

Hát én azt mondanám, hogy elkövettem egy-két „bűntényt” a sportágban és meghatározó egyénisége voltam. Nagyon fiatalon robbantam be az élmezőnybe ifiként, aztán volt egy kisebb hullámvölgy juniorban, de felnőttben az az öt világbajnoki cím azért mond valamit.

Ami még az elért eredményeken is túlmutat: kajakos berkekben etalonnak számított az evezési stílusa. Nagyon sokan szerettek volna olyan technikával, érzékkel kajakozni, mint „Fidusz”. Gondolom, ez alapvetően egy ösztönös dolog volt, ami vagy zsigerből jön vagy sehogy.

Igen, ez így van. Persze nagyban hozzájárult a váci iskola. Csereklye Józsi hozzásegített az alapokhoz – nem csak engem nyilván, hanem a többi srácot is – de ennek a kibontása, továbbfejlesztése igazából Győrben történt Fazekas Tibinél. Finomítottuk az egészet és valahogy jól csináltunk valamit, mert akkor mindenki úgy akart kajakozni és ezzel a stílussal nyomot hagytunk a sportágban.

Sokan kérdezték akkor, mit érzek evezés közben. Azt érzem – mondtam nekik -, mintha nem is volna lapát nálam és csak a saját kezemmel eveznék.

Ez volt az én stílusom, amiben aztán elmentünk a végletekig és ami kihozható volt belőle, azt kihoztuk. Egyébként azt kell mondanom, hogy akik az élvonalban vannak, mindannyian éreznek ebből valamit, csak másképp.

Mindennek tükrében még érdekesebb az a tény, hogy eredendően nem is a kajakot érezte annyira magáénak, inkább a kenut…

Nagy vívódás volt, mert a kajak nem nagyon ment nekem, amikor kissrác voltam. Fűztem Józsit, hadd menjek át kenuzni, időnként az is előfordult, hogy megcsináltam a kajakedzést és utána még kimentem kenuval is. Ez amúgy nem volt olyan egyszerű, mert egy edzés egy horrorral felért és akkor utána még lecipeltem a portyakenut és elmentem azzal is. Józsi azt mondta: figyelj, Fidusz, ezt az évet még csináld meg, aztán ha nem mozdul alattad a hajó, akkor átmehetsz kenuba. Végül összeszedtem magam és megszerettem a kajakot.

Az a tény, hogy egy evezési stílusban ennyire egyéni tudott lenni, mesteri tökélyre tudta fejleszteni, egy pozitív dolog. Lehetséges viszont, hogy épp ez adta a nehézségét annak, amikor megjelentek a wing-lapátok és váltani kellett.

Minden lapátnak megvan a maga hozzáillő stílusa és a hozzá illő erő, ez igaz. Amúgy akkor azt mondták, hogy a wing-1-hez nem kell ész. Ez volt a mottója az egésznek.

Talán az Ön szempontjából éppen ez volt a baj….

Nem tudom, volt ott egy óriási kapkodás is, mindjárt bedobtak minket a mélyvízbe és egy-két hónap alatt kellett volna olyan produkálni az új lapáttal, hogy az tényleg jó legyen és ez azért így necces volt. Nyilván nem vagyunk egyformák: én nehezebben álltam át. De ez  hál’ Istennek, nem tartott sokáig, mert ’89-ben már bejöttek a wing-2 –esek, ami már felüdülésnek számított. Csak ez a közjáték mondjuk egy olimpiába is került. De mindegy, ebbe nem menjünk most bele, mert ez egy hosszabb történet és egy csomó minden más is közbejött Szöul előtt.

Ebben a témában nagyon sok interjú készült már Önnel; beleértve a barcelonai olimpiai ezüstöt, illetve  a négyesből való „kiesést”. Hogy érzi: sikerült már teljes mértékben felülemelkednie az ezekhez fűződő szomorúságokon vagy méltánytalanság-érzeten?

Azt hiszem, igen. Ami a ’92-es olimpiai döntőt illeti, sokszor visszanéztem és azt tudom mondani, nem kis futam volt…  Rendben volt az az ezer méter szakmailag is. Persze mindenki az első helyért megy és én ráadásul azt is tudtam, hogy nekem több dobásom nem lesz. Nyilván az is egy nehéz helyzet, amikor az ember olimpiai bajnokokkal megy. Ezáltal az elvárások is nagyobbak és éppen emiatt voltak nagy feszültségek. Ebből fakadóan lettek következtetések is, lehetett ujjal mutogatni. De ennyi év távlatából már pozitívumként  értékelem az egész történetet.

Melyik győzelmét tartja a legkedvesebbnek?

Talán az ötszáz párost Duisburgban, Csipes Ferivel. Mert azzal húsz évig tartottuk a csúcsot. Igazából mindegyik győzelem kedves. ’86-ban Montreálban jött vissza a magyar csapat négyesben, hosszú idő után az volt a legjobb eredmény, ’90-ben Poznanban az egy magabiztos győzelem volt, meg utána Párizsban is. Aztán megint kezdődött a huzavona.

Tartja a kapcsolatot a régi sporttársakkal?

Valamilyen szinten igen. Leginkább olyan alkalmakkor találkozunk, amikor valamilyen összejövetel van. Például most, hogy meghívtak a Vácott megalakult új egyesület elnökségébe, talá többet fogok találkozni velük.

Mivel fog hozzájárulni az egyesület életéhez, mi lesz az Ön feladata?

Úgy gondolom, engem azért hívtak meg, hogy képviseljem a szakmát. Nem látom át még teljesen az ottani viszonyokat, de azt tudom, hogy a váci kajak-kenusok mindig a legjobbak közt voltak és azt szeretném, hogy ez folytatódjon. Nem a szétdarabolódás híve vagyok, hanem az összefogásé. Nagy volumenű dolog van kilátásban és jó lenne egy mindenki számára elfogadható és előnyös kompromisszumot kötni. Azt is megértem, hogy mindenki félti az elért kis pozícióját, de össze kell simítani a dolgokat és akár jól is működhetne minden.

Mi az, amit az evezési alapok mellett egyértelműen Vácról hozott és szívesen tovább is adna a tanítványainak?

A virtus. Hálásak lehetünk azoknak, akik minket megtanítottak erre. A „váci virtus” végigkísérte a pályafutásomat, jól is működött. Székesfehérváron már nehéz ezt életben tartani; aki nem így nő fel, akit nem így nevelnek, azt nehéz erre átállítani.

Visszatekintve, mire a legbüszkébb?

Talán arra, hogy egy új vérkeringést adtunk a sportágnak. Amikor Győrbe mentünk – Gyuzsó, Dónusz Évi, én – Joós Pistiék épp akkor verték be a szöget a falba, hogy fölakasszák rá a lapátot; és akkor ők újrakezdtek kajakozni, mégpedig komolyan. Például azt

sose fogom elfelejteni, hogy egy Benkó Tomi meg egy Joós Pisti azon válogatóztak, hogy ki fog jönni velem párost. Akkor voltam pont 17 éves, a Pisti meg közel harminc…

Szóval akkor valahogy mindenkin nagyot dobott, hogy odakerültünk, az ETO-ban lévő fiatalokon is.

Tulajdonképpen most is valami hasonló történik a Csónakázó tavon. Új vérkeringést ad a sportágnak…

Igen, bár más dimenzió már. Nem vagyok edző, nem is akartam az lenni soha. Amikor tavaly nyáron elindult ez a kezdeményezés, azt mondtam, szívesen segítek, de nem úgy tervezem, hogy ez egy nyugdíjas állás lesz.

Mi a titulusa?

Kajakoktató vagyok. Nem edzem a gyerekeket, inkább foglalkozásokat tartok. Amúgy most még nagyon az elején vagyunk. Alig volt eszközünk, még a toborzást is csak most akarjuk beindítani. Eddig csak úgy történt, hogy jöttek csónakázni, látták, hogy vannak kis kajakok is és megkérdezték, kipróbálhatná-e a gyerek. Most már ennél többről van szó és ezzel együtt kötelezettségeink is vannak.

Hogyan érintette a kitüntetésének híre?

Meglepődtem, szó se róla. Nem tudom pontosan, minek az elismerése ez, valószínűleg már nem csupán az egykori teljesítményeké.

Jelent az Ön számára valamiféle „jóvátételt” az élet részéről?

Mindenképpen jó érzés.

fotó: feol.hu

“Bazi nagy” szerencse kellene

Kiválóan szerepelt, és ifi kora ellenére a legjobb magyar szlalom-kajakos lett a szeptember végi világbajnokságon Rácz Koppány. A 18 éves pécsi versenyző évek óta él és készül Szlovéniában, távlati célja, hogy olimpiai résztvevő lehessen, de mégis leginkább azért gyakorol minden nap kitartóan, mert imádja, amit csinál.

Hír

– 120 indulóból a középmezőnyben végeztél a világbajnokságon férfi kajakban, elégedett vagy az eredménnyel?

– A második futamban elért eredménnnyel teljesen elégedett vagyok, az első futamban még nem éreztem a ritmust. Azért a második futamban is hozzáértem egy kicsit az egyik kapuhoz, ha nincs az a hiba, akkor még 10 embert meg tudtam volna verni. A világbajnokság előtt két hetet edzettünk a La Sue-i pályán, ami egyébként nagyon tetszett nekem, mert egészen különleges elemek vannak benne. Az edzéseken jobban ment, mint a versenyen, de ez természetes, hiszen egy világbajnokságon hatalmas drukk van bennünk.

– Storcz Botond szakágvezető szerint nagyon jó úton jársz a felkészülésben, te is így látod?

– Az utóbbi két évben sokat fejlődtem, ez meglátszott az idei versenyeken. Rengeteget edzek, sokféle edzővel, idén a világversenyek előtt a szlovén válogatottal is készültem, az egyik legjobb barátom például idén junior világbajnokságot nyert kenuban. Én is jól szerepeltem a korosztályos világversenyeken, az Európa-bajnokságon, és a világbajnokságon is majdnem a legjobbak közé kerültem, ami nagy dolog. Aztán a felnőtt vb-n sikerült megvernem a három évvel ezelőtti olimpiai bajnokot, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szlalom egy olyan szakág, ahol a legjobbak is hibázhatnak.

– Miért éppen Szlovéniában készülsz?

– A magyarázat egyszerű, a szüleimnek régóta van egy raftingos vállalkozása Bovecban, a nyarakat korábban is minden évben ott töltöttük, aztán amikor 13 éves voltam, akkor befejeztük az ingázást, és kiköltöztünk. Én később átkerültem Solkanba, itt készülök, és ide járok középiskolába is. Általában iskola előtt futni megyek, aztán ebéd után edzek másfél-két órát vadvízen, vagy síkvízen, utána ugyanennyi időt töltök a konditeremben.

– Mik a távlati terveid versenyzőként?

– A következő szezonra új edzővel, a szlovén Kodelja Uros-szal készülők, aki versenyzőként nagyon eredményes tudott lenni, és kiváló pedagógus. Miután jó kajakos volt, tőle sokat tanulhatok. Szeretnék még javítani az evezési stílusomon, aztán meglátjuk mire jutok. Vannak rövidebb, és hosszabb távú céljaim is a szlalomban, de elsősorban azért csinálom, mert engem maga

az evezés, és az edzések boldoggá tesznek.

– A világbajnokság óta te vagy az első számú férfi szlalomversenyző a válogatottban, szerinted mi kellene ahhoz, hogy a szakág tovább fejlődhessen Magyarországon?

– Sokszor, sokan elmondták már: a legfontosabb az, hogy minél hamarabb legyen szlalom-pálya Magyarországon, ez rengeteget dobna a szakágon. A szlalom egy rendkívül technikás sport, amit síkvízen nem lehet megtanulni. A szlovén versenyzők már egészen fiatalon vadvízen készülnek a Soca-folyón, nálunk azonban ilyen lehetőség nincs, a magyar utánpótlás egyetlen esélye az épített pálya lehet.

– Te azonban Szlovéniában készül. Látsz arra esélyt, hogy tokiói kvótát szerez jövőre a pótkvalifikációs Európa-bajnokságon, Londoban?

 

– Számolgattam a világbajnokság óta, hogy hány olyan ország jár a szlalomban előttünk Európában, amelyek még szintén nem kvalifikálták magukat az olimpiára. Ha életem legjobbját nyújtom Londonban, akkor is bazi nagy szerencse kell ahhoz, hogy jövőre megszerezzem a kvótát, de a remény hal meg utoljára. Azt hiszem, hogy a jövő évi olimpiai szereplés még túl nagy falat nekem, viszont a 2024-es párizsi részvétel esetemben reális cél lehet.

Elfogadták a beszámolókat

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) elnöksége csütörtökön tárgyalta és fogadta el a szövetségi kapitányok, és a szlalom vezetőedző szezonvégi beszámolóját. A testület a legközelebbi ülésén, október 22-én már a jövő évi felkészülési programokat, és a 2020-as válogatási elveket fogja tárgyalni.

Hír

Bár a maraton világbajnokságot csak a jövő héten rendezik Kínában, az olimpiai szakágban már lezárult a 2019-es kajak-kenu szezon, így a szövetségi kapitányok az elmúlt hetekben elkészítették az idei évre vonatkozó elemzéseket.

Hüttner Csaba felnőtt-, Weisz Róbert para-, valamint Makrai Csaba utánpótlás szövetségi kapitány, valamint Storcz Botond szlalomszakág-vezető beszámolóját az MKKSZ Versenysport Bizottsága már korábban megtárgyalta és elfogadta, az anyagok így kerültek az elnökség elé.

Szóbeli kiegészítésében Hüttner Csaba arról beszélt, hogy a felnőtt válogatott összesen 13 kvótát szerzett, ezzel teljesítette az elvárásokat a szegedi kvalifikációs világbajnokságon. A felnőtt kapitány elmondta, hogy a jövő tavaszi pótkvalifikáció során férfi kajakban harcba szállnak a hatodik olimpiai indulási hely megszerzéséért is, míg a férfi kenusoknál újabb változásokat tervez annak érdekében, hogy a szakág kvótához jusson.

A kapitány a beszámolóban leírta, hogy a csapat továbbra is a világ közvetlen élvonalába tartozik, miután a szegedi vb-n megnyerte az olimpiai éremtáblázatot és az egyetlen olyan válogatott volt, amelyik

mind a négy szakágban érmet tudott szerezni.

Weisz Róbert a parakenu válogatott kapitánya az elnökségnek megerősítette, hogy csapata a felnőtt válogatotthoz hasonlóan teljesítette az elvárásokat, ami a megszerzett kvóták illeti, míg más szempontból még a vártnál is jobban teljesített. A para kajak-kenu válogatott először nyert világbajnoki címet paralimpiai szakágban, három kvótát szerzett, és a jövő évi pótkvalifikációs versenyen reális esélye lehet további indulói helyek megszerzésére.

A parások kapitánya megköszönte a Magyar Paralimpiai Bizottság egész éves kiemelt támogatását is.

Makrai Csaba az ülésen arról beszélt, hogy a magyar utánpótlás

megtartotta vezető helyét a világ élvonalában,

miután minden jelentős világversenyen első lett az éremtáblázaton, és a pontversenyben is. A kapitány néhány mondatban említette, hogy férfi kenuban már az ifik között is jóval kevesebb az ütőképes versenyző, mint a többi három szakágban, női kajakban viszont a mieink kimagaslanak a mezőnyből.

A szlalom-szakág nevében Storcz Botond vezetőedző elemezte a 2019-es versenyszezont. A szakágvezető elmondta, hogy a négy világbajnokságon rajthoz álló sportolónak ugyan nem jött össze a kvótaszerzés, de női kenuban Schmid Juliának erre lehet esélye jövő tavasszal, míg a még ifjúsági korú Rácz Koppány nagyon szépen fejlődik, és az utánpótlás korosztályban már jegyzett versenyző.

Storcz Botond szerint látszik, hogy a magyar versenyzők már felvették a rendkívül kiegyensúlyozott és népes nemzetközi mezőny ritmusát, de komoly előrelépésre csak akkor lehet számítani, ha lesz Magyarországon szlalom pálya, és a szakág fejlesztését az alapoknál, kezdő gyerekekkel lehet elkezdeni.

A beszámolókat az MKKSZ elnöksége elfogadta, és felkérte a szakmai vezetőket, hogy az október 22-én esedékes következő elnökségi ülésig dolgozzák ki a jövő évi felkészülési programokat, és válogatási elveket.