Mégse

A váci virtus lovagja

„Volt az evezésében valami magától értetődő, harmonikus elegancia. Hozzá pedig egy adag olyan könnyed természetesség, ami azt az illúziót keltette, hogy Fidusz nem is fejt ki erőt. Mindeközben persze iszonyatosan gyorsan tudott haladni…” – emlékeznek vissza az egykori sporttársak. - „ Minden idők egyik legtehetségesebb kajakosa volt. Igazi mozgásművész” – teszik hozzá teljes egyetértésben. Fidel Lászlót – aki immár a fiatal generációt inspirálja a kajakozás művészetére – a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.

Hír

Amikor hosszú idő után meghallottam Önt a telefonon át, az villant be: milyen friss és energikus a hangja. Mennyire köszönhető ez a mostani elismerésnek?

Biztosan hozzájárul, de úgy gondolom, hogy alapjában véve is egy jókedélyű, pozitív gondolkodású ember vagyok.

Ezzel együtt volt olyan időszaka, amelyet – saját megfogalmazása szerint – egyfajta csömör jellemzett, több, mint egy évtizeden át…

Igen, volt ilyen. Nem olyan passzban hagytam abba a sportpályafutásomat, ami által ez jó élmény lett volna. Nem véletlen, hogy sokáig kajakba se ültem.

Akkoriban azt nyilatkozta, hogy a korábbi intenzív megterhelések nyomán fizikailag nem bírja már, de feltételezem, hogy ez inkább egy lelki szintű tiltakozás volt…

Nagyon elfáradtam akkor. 20 évet kajakoztam, úgy érzem, nem is rosszul, de az utolsó pár év megviselt szellemileg és fizikailag is. Ezért egy megcsömörlött állapotba kerültem. Igen, inkább lelki fáradtság volt ez, aztán ezáltal testi szintű is. Megelőzte az olimpiai huzavona, utána egy görcsösség és akkor azt éreztem: most kell abbahagyni, mert én már nem fogok  megújulni. Addigra megtettem már párszor, de még egyszer nem lett volna erőm, energiám.

Soha nem is volt olyan gondolata, „mi lett volna ha… ha még egyszer felszívom magam”?

Nem. Azért hagytam abba, mert tudtam, hogy ez a történet már nem rólam fog szólni. Addigra elkezdődött egy generációváltás is, jöttek a Storczék, a Bártfaiék. Gyuzsó meg a Csipes nyomták még egy darabig, de a fiatalok már tülekedtek felfelé. Pont úgy, ahogy azelőtt mi is, amikor feljöttünk.

Történt valami, ami közel tizenöt év után kimozdította ebből az állapotból, vagy egyszerűen az idő múlásával változott meg az az érzés, ami korábban befolyásolta?

Bejött a sárkányhajó, az kimozdított ebből az állóvízből, illetve a lányom elkezdett kajakozni. Az mozdított meg igazán.

Egy olyan kajakos múlttal rendelkező apuka, mint Ön, aligha tudna külső szemlélőként részt venni a lánya kajakozásában…

Igen, megint előjöttek a régi érzések és próbáltam átadni a lányomnak, de ez nem tartott sokáig, mert ő két-három év után elengedte ezt a sportot. Én viszont így kanyarodtam vissza hozzá. Volt egy régebbi egyesület itt Székesfehérváron. Annak egyfajta újraélesztéseképpen itt a Csónakázó tavon újraindítottuk a sportéletet. Ez persze inkább célozza a sportág megszerettetését, mint a tréningezést. Annál is inkább, mivel mi nem tudjuk versenyeztetni a gyerekeket. Nekünk az lenne a szerepünk, hogy összekalapáljunk egy hatvan-hetven fős bázist, megtanítsuk, elindítsuk őket és esetleg kikötnek majd a Velencei-tónál, a VVSI-nél, ha úgy alakul. Ebben a munkában a város és a szövetség is maximálisan segít és szerintem most jó irányba haladunk.

Azok a gyerekek, akikkel a Csónakozó tavon foglalkozik, mennyire vannak tisztában az oktatójuk sporteredményeivel?

Szerintem nem nagyon. Inkább a szülők. A megbeszélésen elhangzott, kik lesznek az oktatók, ki is vagyok én.

Ez utóbbi egy jó kérdés. Hogyan definiálná saját személyét?

Hát én azt mondanám, hogy elkövettem egy-két „bűntényt” a sportágban és meghatározó egyénisége voltam. Nagyon fiatalon robbantam be az élmezőnybe ifiként, aztán volt egy kisebb hullámvölgy juniorban, de felnőttben az az öt világbajnoki cím azért mond valamit.

Ami még az elért eredményeken is túlmutat: kajakos berkekben etalonnak számított az evezési stílusa. Nagyon sokan szerettek volna olyan technikával, érzékkel kajakozni, mint „Fidusz”. Gondolom, ez alapvetően egy ösztönös dolog volt, ami vagy zsigerből jön vagy sehogy.

Igen, ez így van. Persze nagyban hozzájárult a váci iskola. Csereklye Józsi hozzásegített az alapokhoz – nem csak engem nyilván, hanem a többi srácot is – de ennek a kibontása, továbbfejlesztése igazából Győrben történt Fazekas Tibinél. Finomítottuk az egészet és valahogy jól csináltunk valamit, mert akkor mindenki úgy akart kajakozni és ezzel a stílussal nyomot hagytunk a sportágban.

Sokan kérdezték akkor, mit érzek evezés közben. Azt érzem – mondtam nekik -, mintha nem is volna lapát nálam és csak a saját kezemmel eveznék.

Ez volt az én stílusom, amiben aztán elmentünk a végletekig és ami kihozható volt belőle, azt kihoztuk. Egyébként azt kell mondanom, hogy akik az élvonalban vannak, mindannyian éreznek ebből valamit, csak másképp.

Mindennek tükrében még érdekesebb az a tény, hogy eredendően nem is a kajakot érezte annyira magáénak, inkább a kenut…

Nagy vívódás volt, mert a kajak nem nagyon ment nekem, amikor kissrác voltam. Fűztem Józsit, hadd menjek át kenuzni, időnként az is előfordult, hogy megcsináltam a kajakedzést és utána még kimentem kenuval is. Ez amúgy nem volt olyan egyszerű, mert egy edzés egy horrorral felért és akkor utána még lecipeltem a portyakenut és elmentem azzal is. Józsi azt mondta: figyelj, Fidusz, ezt az évet még csináld meg, aztán ha nem mozdul alattad a hajó, akkor átmehetsz kenuba. Végül összeszedtem magam és megszerettem a kajakot.

Az a tény, hogy egy evezési stílusban ennyire egyéni tudott lenni, mesteri tökélyre tudta fejleszteni, egy pozitív dolog. Lehetséges viszont, hogy épp ez adta a nehézségét annak, amikor megjelentek a wing-lapátok és váltani kellett.

Minden lapátnak megvan a maga hozzáillő stílusa és a hozzá illő erő, ez igaz. Amúgy akkor azt mondták, hogy a wing-1-hez nem kell ész. Ez volt a mottója az egésznek.

Talán az Ön szempontjából éppen ez volt a baj….

Nem tudom, volt ott egy óriási kapkodás is, mindjárt bedobtak minket a mélyvízbe és egy-két hónap alatt kellett volna olyan produkálni az új lapáttal, hogy az tényleg jó legyen és ez azért így necces volt. Nyilván nem vagyunk egyformák: én nehezebben álltam át. De ez  hál’ Istennek, nem tartott sokáig, mert ’89-ben már bejöttek a wing-2 –esek, ami már felüdülésnek számított. Csak ez a közjáték mondjuk egy olimpiába is került. De mindegy, ebbe nem menjünk most bele, mert ez egy hosszabb történet és egy csomó minden más is közbejött Szöul előtt.

Ebben a témában nagyon sok interjú készült már Önnel; beleértve a barcelonai olimpiai ezüstöt, illetve  a négyesből való „kiesést”. Hogy érzi: sikerült már teljes mértékben felülemelkednie az ezekhez fűződő szomorúságokon vagy méltánytalanság-érzeten?

Azt hiszem, igen. Ami a ’92-es olimpiai döntőt illeti, sokszor visszanéztem és azt tudom mondani, nem kis futam volt…  Rendben volt az az ezer méter szakmailag is. Persze mindenki az első helyért megy és én ráadásul azt is tudtam, hogy nekem több dobásom nem lesz. Nyilván az is egy nehéz helyzet, amikor az ember olimpiai bajnokokkal megy. Ezáltal az elvárások is nagyobbak és éppen emiatt voltak nagy feszültségek. Ebből fakadóan lettek következtetések is, lehetett ujjal mutogatni. De ennyi év távlatából már pozitívumként  értékelem az egész történetet.

Melyik győzelmét tartja a legkedvesebbnek?

Talán az ötszáz párost Duisburgban, Csipes Ferivel. Mert azzal húsz évig tartottuk a csúcsot. Igazából mindegyik győzelem kedves. ’86-ban Montreálban jött vissza a magyar csapat négyesben, hosszú idő után az volt a legjobb eredmény, ’90-ben Poznanban az egy magabiztos győzelem volt, meg utána Párizsban is. Aztán megint kezdődött a huzavona.

Tartja a kapcsolatot a régi sporttársakkal?

Valamilyen szinten igen. Leginkább olyan alkalmakkor találkozunk, amikor valamilyen összejövetel van. Például most, hogy meghívtak a Vácott megalakult új egyesület elnökségébe, talá többet fogok találkozni velük.

Mivel fog hozzájárulni az egyesület életéhez, mi lesz az Ön feladata?

Úgy gondolom, engem azért hívtak meg, hogy képviseljem a szakmát. Nem látom át még teljesen az ottani viszonyokat, de azt tudom, hogy a váci kajak-kenusok mindig a legjobbak közt voltak és azt szeretném, hogy ez folytatódjon. Nem a szétdarabolódás híve vagyok, hanem az összefogásé. Nagy volumenű dolog van kilátásban és jó lenne egy mindenki számára elfogadható és előnyös kompromisszumot kötni. Azt is megértem, hogy mindenki félti az elért kis pozícióját, de össze kell simítani a dolgokat és akár jól is működhetne minden.

Mi az, amit az evezési alapok mellett egyértelműen Vácról hozott és szívesen tovább is adna a tanítványainak?

A virtus. Hálásak lehetünk azoknak, akik minket megtanítottak erre. A „váci virtus” végigkísérte a pályafutásomat, jól is működött. Székesfehérváron már nehéz ezt életben tartani; aki nem így nő fel, akit nem így nevelnek, azt nehéz erre átállítani.

Visszatekintve, mire a legbüszkébb?

Talán arra, hogy egy új vérkeringést adtunk a sportágnak. Amikor Győrbe mentünk – Gyuzsó, Dónusz Évi, én – Joós Pistiék épp akkor verték be a szöget a falba, hogy fölakasszák rá a lapátot; és akkor ők újrakezdtek kajakozni, mégpedig komolyan. Például azt

sose fogom elfelejteni, hogy egy Benkó Tomi meg egy Joós Pisti azon válogatóztak, hogy ki fog jönni velem párost. Akkor voltam pont 17 éves, a Pisti meg közel harminc…

Szóval akkor valahogy mindenkin nagyot dobott, hogy odakerültünk, az ETO-ban lévő fiatalokon is.

Tulajdonképpen most is valami hasonló történik a Csónakázó tavon. Új vérkeringést ad a sportágnak…

Igen, bár más dimenzió már. Nem vagyok edző, nem is akartam az lenni soha. Amikor tavaly nyáron elindult ez a kezdeményezés, azt mondtam, szívesen segítek, de nem úgy tervezem, hogy ez egy nyugdíjas állás lesz.

Mi a titulusa?

Kajakoktató vagyok. Nem edzem a gyerekeket, inkább foglalkozásokat tartok. Amúgy most még nagyon az elején vagyunk. Alig volt eszközünk, még a toborzást is csak most akarjuk beindítani. Eddig csak úgy történt, hogy jöttek csónakázni, látták, hogy vannak kis kajakok is és megkérdezték, kipróbálhatná-e a gyerek. Most már ennél többről van szó és ezzel együtt kötelezettségeink is vannak.

Hogyan érintette a kitüntetésének híre?

Meglepődtem, szó se róla. Nem tudom pontosan, minek az elismerése ez, valószínűleg már nem csupán az egykori teljesítményeké.

Jelent az Ön számára valamiféle „jóvátételt” az élet részéről?

Mindenképpen jó érzés.

fotó: feol.hu

Öt kvóta a cél paraversenyzőinknek a szegedi vébén

A magyar para kajak-kenu válogatott számára is elkezdődtek az edzőtáborozások. Számukra is a szegedi világbajnokság lesz az év fő eseménye, amelyen Weisz Róbert szövetségi kapitány szerint akár érmeket is nyerhetünk.

Hír

Havonta egy hosszú hétvégén jönnek össze legjobb paraversenyzőink egy-egy közös munkára, februárban tartották az első, négynapos edzőtábort Dunavarsányban. „Ezeknek az elsődleges célja, hogy együtt legyenek a versenyzők, hogy összerázódjon a csapat. Ilyenkor új ingert kapnak a közös edzésmunka által” – kezdte Weisz Róbert szövetségi kapitány, aki kiemelte, hogy a Magyar Paralimpiai Bizottság új elnöke, Szabó László és a szakmai igazgató, Ligárt Balázs is meglátogatta a csapatot Dunavarsányban.

„Szeretném megköszönni a Magyar Kajak-Kenu Szövetségnek és a Magyar Paralimpiai Bizottságnak, hogy közösen biztosítják a felkészülés és a versenyeztetés feltételeit. Ennek is köszönhetjük, hogy március 18-án, hétfőn elutazhatnak a legjobbak Csamangó Attila vezetésével az olaszországi Sabaudiába edzőtáborba. Erre azért van szükség, mert jövő májusban lesz egy pótkvalifikációs világbajnokság, amely előtt el kell majd mennünk egy melegvízi edzőtáborba, ezért most kipróbáljuk Sabaudiát” – mondta Weisz Róbert.

Varga Katalin negyedik lett a tavalyi vébén, ez az idén olimpiai kvótát érne

Varga Katalin és Suba Róbert biztosan kiutazik Olaszországba, Juhász Tamás kisebb sérülést szenvedett, az ő részvétele még kérdéses. Ezt követően még egy összetartást tervez a paraválogatott, majd májusban a rangsorolóval elindul számukra is a versenyszezon, május végén pedig Poznanban már az Európa-bajnokságon kell helytállniuk. Azon a hétvégén világkupát rendeznek az ép gyorsasági versenyzőknek, előtte, kedden és szerdán tartják a paraversenyeket.

A para szakágban is a szegedi olimpiai kvalifikációs világbajnokság a szezon fő versenye, itt és a jövő évi pótkvalifikációs vébén lehet csak megszerezni az olimpiai kvótákat. A parásoknál, ha valaki kajakban szerez egy kvótát, akkor kenuban is elindulhat majd Tokióban – ehhez az első hat között kell végezni a szegedi vébén.

Suba Róbert számára reális lehet az éremszerzés a szegedi vébén is

„Ha az elmúlt év eredményeit nézzük, akkor öt kvótára reális esélyünk lehet, Suba Robi és Juhász Tomi két-két kvótát szerezhet, Varga Kati pedig azért csak egyet, mert az ő kategóriájában csupán kajakban rendeznek futamot az olimpián, kenuban nem. A realitások azt mutatják, hogy egy-két érmet nyerhetünk a szegedi vébén, míg Rozbora Andrásnak és Kiss Eriknek jövőre, a pótkvalifikációs világbajnokságon talán lehet esélye még olimpiai kvótát szerezni” – zárta Weisz Róbert, a magyar paraválogatott szövetségi kapitánya.

Jelentős gazdasági növekedés az MKKSZ-ben

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség gazdasági hátterébe engedett kisebb betekintést Kárai Péter. Az MKKSZ gazdasági és vagyongazdálkodási alelnöke az InfoRádió Víztükör című adásában beszélt arról, hogy a jelentős állami támogatásnak is köszönhetően miként növekedett a szövetség gazdálkodási tevékenysége.

Hír

Kárai Péter társadalmi pozícióban jellemzően a költségvetés arányait, a nagyobb kiadásokat felügyeli a Magyar Kajak-Kenu Szövetségben, ő terjeszti elő a költségvetést, ő számol be róla a közgyűlésnek.

„Egyfajta felügyeleti külső szem vagyok, egy véleményformáló, tanácsadó szerepet töltök be ebben a gazdasági tevékenységben, amelyet alapvetően a szövetség gazdasági apparátusa és operatívan a gazdasági igazgató végez, a napi döntésekben pedig Schmidt Gábor elnök is benne van” – mondta Kárai Péter, aki egy nagyobb középvállalatéhoz hasonlította a Magyar Kajak-Kenu Szövetség jelentős mértékben megnövekedett költségvetését.

„2010-ben 500 millió forint volt a költségvetés,

ez közel 18 szorosára nőtt,

hiszen a 2018-as évi költségvetés kiadási főösszege meghaladta a 8,7 milliárd forintot, beleértve a közvetett támogatásokat is. Nem szabad elfelejteni, hogy a szövetség alaptevékenysége a versenysport, ezért az eredményesség, az olimpiai eredményesség mindig a középpontban kell, hogy legyen.

A versenysport teljes költségvetésünk nagyságrendileg 3 milliárd forint.

Az utóbbi évek eredményessége bizonyítja, hogy itt is rendben vagyunk.”

Kárai hozzátette, hogy a versenysport mellett számos más területen komoly fejlődés látszik a magyar kajak-kenu sportban. „Az infrastrukturális beruházások, a szabadidős programok, a létesítményfejlesztések és önálló projektként a sportágspecifikus mérési és teljesítménydiagnosztikai központ is azt mutatja, hogy jelentősen megnövekedett a gazdálkodási tevékenységünk.”

Kárai Péter, aki tagja az Európai Kajak-Kenu Szövetség elnökségének is, elmondta, hogy kiemelt támogatást nyújtanak a tagszervezeteknek is. „Az állami forrásoknak köszönhetően 2018-ban 116 tagszervezetünk kapott valamiféle támogatást, összesen 939 millió forint értékben. Ebben nyilván benne vannak a sportolói és edzői fizetések, de ide tartozik a kisbusztender is, amelynek keretében eszközöket juttatunk el a tagszervezeteknek. Az edzői támogatások is nőttek, 2018-ban 176 edzőnk kapott valamiféle támogatást, ez a teljes csomag 457 millió forint volt.

Egy edző akár három-négy évtizedig is szolgálhatja a sportágunkat, ezért ők kiemelten fontosak számunkra.”

Beszélt a doppingolással szembeni zéró toleranciáról is, arról, hogy 2017-ben komoly doppingellenes programot indított a magyar szövetség, amely évente saját forrásból 25 millió forintot szán a különböző ellenőrzésekre, ez azt jelenti, hogy ebben az olimpiai ciklusban 100 milliót költ a doppingellenes harcra – ez teljesen egyedülálló a magyar sportági szakszövetségek között. Kárai hozzátette, hogy a legális teljesítményfokozás szempontjából is rendkívül fontos volt a kormányzati támogatással létrehozott teljesítménydiagnosztikai központ, amelynek köszönhetően már más sportágakkal is elkezdődött az együttműködés: például a vívókkal, a triatlonosokkal vagy az atlétákkal.

 

A kajak-kenu olimpiai helyzetéről is szó esett, Kárai kiemelte, hogy a sportág jelenlegi olimpiai helyzete viszonylag stabil. A kajak-kenu magas, 330-as kvótaszámmal bír a 10.500 fős sportolói mezőnyben, ráadásul a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség számára kulcskérdés, hogy az ötkarikás programban maradjon a sportág, hiszen az ICF bevételének 93 százaléka a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól származik.

A teljes beszélgetés ide kattintva meghallgatható.