Mégse

A szél odafújta hozzám a Himnuszt – visszatérés 50 év után Mexikóba

Napra pontosan 50 éve, 1968. október 25-én hat érmet nyert a magyar kajak-kenu válogatott a mexikói olimpián, amely magyar szempontból minden idők egyik legeredményesebb olimpiája volt. Tatai Tiborék Mexikóban nosztalgiáztak a jeles alkalomból, és meséltek nekünk az ott töltött napokról.

Hír

A hét versenyszámban hat érmet, kettő aranyat (Tatai Tibor C-1 1000, Hesz Mihály K-1 1000), három ezüstöt (Wichmann Tamás, Petrikovics Gyula C-2 1000, Giczy Csaba, Tímár István K-2 1000, Pfeffer Anna, Rozsnyói Katalin K-2 500) és egy bronzot (Giczy Csaba, Szöllősi Imre, Tímár István, Csizmadia István K-4 1000) nyertek a magyar kajak-kenusok Mexikóban, ahova 50 évvel később a Magyar Olimpiai Bizottság jóvoltából ismét kilátogattak.

A verseny helyszínén megemlékeztek a hét egykori, időközben elhunyt versenytársukról. A megemlékezés virágait Tatai Tibor olimpiai bajnok helyezte el a pályán található, az egykori versenyekre emlékeztető emléktábla előtt.

Megemlékeztek elhunyt társaikra is (fotó: MOB.hu)

„Nagyon vegyes érzések kavarogtak bennem, amikor visszatértünk a pályára – kezdte a 74 éves Tatai Tibor, aki 1000 kenu egyesben győzött Mexikóban. – Egyrészt szomorú volt, hogy sokan már nincsenek közöttünk, másrészt persze visszatértek a régi szép emlékek. Sok mindenre határozottan jól emlékszem, például arra is, hogy akkoriban fél óra volt két döntő között, és mindig egy zenekar játszotta a győztesnek a himnuszokat. Amikor eveztem fel a rajthoz, akkor hallottam, hogy a szél odafújta hozzám a magyar Himnuszt, ez azt jelentette, hogy Misa (Hesz Mihály) aranyat nyert, jó érzés volt így a rajtgépbe állni. A zenekarok sokszor el sem próbálták a himnuszokat, csak élesben játszották le először, így Misával zrikáltuk is egymást, hogy

melyikünknek játszották szebben,

ezek a mondatok most, 50 évvel később is ugyanúgy előkerültek.”

Hesz Mihály aranyérme:

Tatai elmondta, hogy a helyszín sokat változott, egy haditengerészeti támaszpont lett belőle, de azért rá lehet ismerni. „Nagyon vártuk már, hogy odaérjünk. A létesítmény nagyon jó állapotban van, még régi kajakokat is láttunk – vette át a szót a 70 éves Wichmann Tamás, aki Mexikóban párosban, négy évvel később Münchenben pedig egyesben nyert olimpiai ezüstérmet. – Találkoztunk több olyan egykori mexikói versenyzővel is, akik ma már edzőként dolgoznak, nagyon jókat beszélgettünk velük. Persze sok emlék kiesik 50 év alatt, de a nagy dolgok, a felkészülés az olimpiára, az utazás, a megérkezés, a kinti edzések és maga a verseny, ezek mind megmaradnak.”

Tatai Tibor aranyérme:

A versenyhelyszín meglátogatása után számos programmal készültek a kiváló magyar sportembereknek. Előbb az UNESCO-világörökség részét képező Xochimilco lagúnarendszert járták körbe színes indiáncsónakokkal, majd megálltak az Azték-stadionnál. Megtekintették Teotihuacanban Közép-Mexikó leghíresebb emlékeit, az azték Nap és Holdpiramisait és a Halottak Útját. Útközben megálltak az 1968-as diáklázadás tragikus emlékhelyén, a tlateloicai Három Kultúra terén, majd a tequila és az ezüstékszer készítés rejtelmeibe is betekinthettek. A visszaúton felkeresték a világ legnagyobb katolikus zarándok helyét, Guadalupét is, majd Cancunba utaztak.

Pfeffer Anna és Rozsnyói Katalin ezüstérme:

„Az olimpia ideje alatt nem igazán volt időnk megnézni semmit, főleg, mert mint kvázi szobafogságban voltunk. Most, 50 évvel később egy lexikális tárgyi tudással bíró, rendkívül lelkes idegenvezető segítségével megismerhettük a környék fantasztikus adottságait, amelyet ezúton is köszünk az olimpiai bizottságnak” – mondta Tátrai Tibor.

Wichmann Tamás szerint is megérte bevállalni ezt a hosszú utat.

„Nagyon sokat adott nekünk az, hogy újra kint lehettünk Mexikóban.

A gyönyörű emlékek felidézése mellett a valóban nagyon felkészült idegenvezetőnek köszönhetően rengeteg olyan információt kaptunk, amely még tartalmasabbá tette a kint töltött időt. A maja birodalom piramisait nézegetve fárasztó, de szenzációs napot töltöttünk el, felemelő és elgondolkodtató volt látni, hogy akkoriban hogyan dolgozhattak az emberek. A cancuni paradicsom is fantasztikus volt, mongúzok, vízidisznók szaladgáltak közöttünk, nagyon hálásak vagyunk, hogy visszatérhettünk Mexikóba.”

 Wichmann Tamás és Petrikovics Gyula ezüstérme:

Giczy Csaba és Tímár István ezüstérme:

Giczy Csaba, Szöllősi Imre, Tímár István és Csizmadia István bronzérme:

50 éves a sportág mexikói diadala

A kajak-kenu legjobbjai 50 évvel ezelőtt mindössze hét számban versenyeztek az olimpián és a mieink akkor hatban érmet is szereztek. Olimpiai bajnok lett Hesz Mihály (K-1 1000 m) és Tatai Tibor (C-1 1000 m), ezüstérmes Wichmann Tamás és Petrikovics Gyula (C-2 1000 m), Giczy Csaba és Tímár István (K-2 1000 m), Pfeffer Anna és Rozsnyói Katalin (K-2 500 m), bronzérmes Giczy Csaba, Szöllősi Imre, Tímár István és Csizmadia István (K-4 1000 m).

Kemények, mint a katonák

Péntektől november 30-ig az olaszországi Sabaudiában készül a Párizs-keret. Nyerges Attila vezetőedző szerint nagyon jól dolgoznak a fiatal tehetségek, ezért egy római kiruccanással is meglepi őket.

Hír

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség a Tokió-keret mellett létrehozott egy úgynevezett Párizs-keretet is. Ez a csoport olyan versenyzőkből, akik az elmúlt években ifi és U23-as versenyeken már mutattak jó eredményeket, és esélyesek lehetnek arra, hogy akár ebben az olimpiai ciklusban is, de elsősorban a Tokiót követő négy évben ott legyenek a világ élmezőnyében.

A férfi kajakos csapat október 15-én kezdte meg az első közös edzőtábort Szolnokon a szarvasi sikeredző, Nyerges Attila vezetésével, aki a tervek szerint minden hónapban két-három hetes edzőtáborban irányítja majd a felkészülést a legtehetségesebb fiataloknak. Most két hetet Sabaudiában készül a keret, amelyet ezúttal 11 ember alkot: Solti László, Noé Zsombor, Erdőssy Csaba, Erős Patrik, Béke Kornél, Kós Benedek, Németh Viktor, Koleszár, Gecső Máté, Varga Dominik és Kammerer Zoltán, utóbbi egyfajta mentorként is segíti a tehetségek munkáját.

„Voltak, akik a tanulmányaik miatt nem tudtak eljönni, egyébként pedig a keretet főleg az alapján állítottam össze, hogy a szolnoki edzőtáborban hogyan dolgoztak a srácok. Nagy különbség egyébként nem volt közöttük – kezdte Nyerges Attila, aki a szolnoki első hét után még úgy fogalmazott, hogy az egy ismerkedős hét volt. – Már van mintegy két hét ismeretségünk, kölcsönösen megismertük a másiknak azt az oldalát, amely ehhez a munkához elengedhetetlen. Egy kicsit talán lazábbak a srácok, nincs akkor feszültség az edzéseken, már tudjuk, hogy mit várunk el egymástól.”

A szakember elmondta, hogy tudják magukat tartani ahhoz az ütemtervhez, amelyet felépített. „Tökéletes időben érkeztünk ki pénteken, kellemes meleg fogadott bennünket, ez tartott egészen a mai napig – mesélte hétfőn este Nyerges. – Délután megérkezett az eső, amivel számoltunk is, kicsit csúszott a vízreszállásunk, ezért estébe nyúló evezésünk volt. A sötét, a szél és az eső nagyon megnehezítette a versenyzők dolgát. Hallottam is, hogy az edzés után az öltözőben arról beszéltek, hogy

keményebbek voltak, mint a katonák.

Most pár napig még esőt mondanak, de azért megpróbálunk minél többet vízen lenni, naponta kétszer, és mellette a kiegészítő edzéseket végezni.”

Sötétben ért véget a hétfői edzés

Egy kis pihenésre is jut azért idő, Nyerges Attila a hét közepén egyik nap csak egy kondiedzést iktat be, egyébként pedig egy római kirándulás vár a fiúkra.

Decemberben várhatóan egy rövidebb tábor vár rájuk, egy ötnapos futótábor szerepel a közös programban Mátraházán.

„Maximalisták voltunk”

Kenus nótákat nem énekelt – mivel már az általános iskolában arra kérték, hogy az ünnepélyeken inkább csak tátogjon –, de ettől függetlenül mindig lelkes tagja volt a sportbéli közösségeknek. Árva Gáborral, az MTK egykori világbajnok kenusával hetvenedik születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Születésnap
Hír

– Mi motiválta arra, hogy kenus legyen?

– A serdülőkori hiúság. A fiúk abban a korban általában a tükör előtt nézegetik az izmaikat, szeretnének daliásak lenni, imponálni a hölgyeknek. Akkoriban nem voltak fitnesztermek, így olyan sportot kellett keresni, ahol adott volt a lehetőség a kondíció látványos javítására. De számomra a kajak-kenu azért is volt előnyös, mert kinn laktam a Váci úton és onnan körülbelül ötszáz méterre volt az MTK csónakház. Az egyik osztálytársam, akivel egy ipari iskolába jártunk együtt, már kenuzott, de nem ment jól neki az egyes és az edzője arra biztatta, vigyen magával valakit párnak…

– Kezdetnek általában elég ennyi, de aztán sokakban alábbhagyott a lelkesedés…

– Az első napokban nekem sem akart összeállni a mozgás; beszálltam a hajóba az egyik oldalon, a másikon meg már kinn is voltam. Így ment egy hétig, mire az edző megunta és azt mondta nekem: elhiszem, öcsi, hogy tudsz úszni, de ez nem úszószakosztály… most már jó lenne, ha haladni is tudnál azzal a kenuval… Eléggé makacs típus voltam már akkor is, hogy ne adjam fel. A másiknak megy, nekem meg nem? Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Aztán előbb-utóbb ráéreztem, hogyan kell egyensúlyozni, kormányozni és egyre jobb lettem. Öt évvel később már a válogatottba is bekerültem.

– A párban való evezés viszont egész pályafutását végigkísérte…

– Igen, meg is határozta. Ha végigszámolnám, hogy a 12 év alatt hány partnerrel eveztem együtt, akkor eléggé szép névsor kerekedne ki. Persze, voltak meghatározó társak. Szántó Csabával ’71-72-ben versenyeztem egy hajóban, később Povázsai Péterrel pedig hat évet. Nagyon szép időszak volt.  Az országos bajnokságokon ugyan nem tudtunk együtt indulni, mert nem ugyanahhoz az egyesülethez tartoztunk, viszont az MTK-ban sporttársam volt a Benedek Iván, akivel két országos bajnoki címet is nyertünk. Szóval mindig voltak társak.

– Tény, hogy nagyon erős hazai mezőnyben kellett akkoriban helytállni…

– Péterrel a legnagyobb gondunk az volt, hogy nagyon későn találtunk egymásra és eleve későn kezdtem kenuzni is: már elmúltam 16 éves. A gyerekek nagy része ennyi idősen már rég versenyzett. Wichmann Tomi például, aki fél évvel idősebb nálam, 67-ben már ifi Eb-t nyert.  Ezzel együtt Péterrel 1974-ben Mexikóban szereztünk egy ötödik helyezést, 1975-ben pedig a világbajnokságon megnyertük az 1000 méteres számot. Másnap, 500-on pedig még összehoztunk egy bronzot, ami akár fényesebb is lehetett volna, ha az ezres döntőt követő díjátadási ceremónia alatt nem lopják el a térdeplőmet… Helyette már csak egy kölcsönzsákon tudtam versenyezni, ami közel sem adta azt a komfortérzetet, amit megszoktam.

– Az mennyire volt fontos tényező, hogy a két meghatározó kenus társsal nem csupán technikailag, hanem emberileg is nagyon összepasszoltak?

– Annyira, hogy Szántó Csabával a mai napig is aktívan tart a barátságunk. Többször is együtt ünnepelünk egy évben vagy csak úgy spontán összejövünk és nosztalgiázunk. Versenyzőként is csak azért váltak szét az útjaink, mert mindketten maximalisták voltunk. Úgy éreztük, van még bennünk több is, ami egy váltással talán még kihozható. Válogatókat, nemzetközi versenyeket is nyertük együtt, de tényleg nem volt egyszerű a helyzetünk, tekintve, hogy a Wichmann-Petrikovich páros épp abban az időben volt csúcsformájában.  Csabával egyébként állandóan versenyeztünk mindenben, de ez nem egy vérre menő küzdelem volt, hanem játékos vetélkedés. Emlékszem, akkor volt újdonság idehaza a kóla – három forint harminc fillérért – és az ebédnél mindig a vesztes fizette. Egyszer Dunavarsányban, amikor nagyon jó formában voltam, harminc kóla fórom volt, amikor véget ért az edzőtábor. Ami Povázsai Pétert illeti: ő a többiekhez képest egy nagyon szerény, visszafogott természetű versenyző volt, ugyanakkor rendkívül szorgalmas és céltudatos. Állandóan állítgatta, szerelgette, csiszolgatta a felszerelést; a térdelőket, a lapátokat. Csabával jobb erőállapotban eveztünk együtt, mégis Péterrel csúszott úgy a hajó, ahogy senki mással nem. Tökéletesen le tudta másolni az ember ritmusát és viszonylag kis energiával is könnyen, gyorsan haladtunk. Rá is írtuk a hajónk oldalára, hogy „ séta-ha jó”. Vagyis ha nincs kínlódás, ha jó a páros, akkor tényleg sétahajókázás az egész…

– Kik voltak a mesterei?

– Farkas Imre, „ Faresz” volt az első edzőm, ő adta a kezembe a lapátot. Amikor elment, majdnem abba is hagytam, mert egyszerre üres lett a csónakház, úgy éreztem, mint akinek meghalt apja-anyja. Kollégiumban laktam, a nagyszülők neveltek, vagyis az átlagnál sokkal érzékenyebb voltam az ilyesmire. Ha valaki egy jó szót szólt hozzám, azzal már elmentem a világ végére, mint a kiskutya. Aztán szerencsére túltettem magam ezen a helyzeten, amiben sokat segített, hogy az MTK-ban egy nagyon jó kis közösség tagja lehettem. Aztán jött hozzánk a Nánási András, később pedig a Péhl Jóka volt az edzőnk sokáig. Amikor hozzá kerültünk, már a válogatottat irányította és nála edzett Pfeffer Anna meg kenus létére Darvas Miki is, akivel elég jó haverságban voltunk. Látva az ő példáját, mondtam a páromnak: – nézd, igaz, hogy a Jóka nem kenus edző, de a Darvas Csucsu azért mégis világbajnok lett. Menjünk oda hozzá, hátha elvállal minket is. Így is történt és olyan edzéseket csavart ki belőlünk, amit álmomban se hittem, hogy végig tudok csinálni, de meg is lett az eredménye.Amikor pedig lecsengett a válogatottságunk, egyesületi szinten még az Ürögi Lacinál volt egy-két levezető évünk.

– Ezt követően Ön is megpróbálkozott az edzői hivatással, de már csak rövid ideig maradt a sportágban. Miért?

– Elvégeztem a szakedzőit és egy vendéglátó iskolát is; a TF-en épp a harmadik évfolyamra jártam, amikor felajánlottak számomra egy vendéglátó-ipari egységet Kiskőrösön. Anyagi szinten annyira nagy volt a különbség a két lehetőség között, hogy otthagytam az edzőséget. Azóta is ebben a szakmában vagyok, csak időközben átjöttem Káposztásmegyerre. Éppen harminc éve nyitottuk meg itt az éttermet, ahol vezetőként nagyon könnyű dolgom van, hiszen jó zenekar élén karmesternek lenni mindig hálás feladat.

– Mi az, amit a sportmúltból hozva a vendéglátásban is kamatoztatni tudott?

– A sport nem csak külsőleg, belsőleg is formálja az embert. Annak idején nagyon sokszor kellett ázva-fázva, hatalmas hullámok közt küzdeni a saját fájdalmainkkal, meg az ellenfeleinkkel és arra összpontosítani, hogy „én se vagyok rosszabb, nem hagyom magam”. Az a munkabírás, küzdeni tudás és ambíció, amit versenyzőként hosszú időn át felszedtem magamra, ebben a munkában is nagyon hasznosnak bizonyult.

– Mi az, amiért leginkább hálás?

– Hogy most születtem és hogy ide. Ha szétnézek a világban, mennyi tragédia van, hány országban ölik egymást most is, illetve ha arra gondolok, hogy én még egy petróleumlámpás kis falusi házikóban születtem és azóta micsoda fejlődés ment végbe, aminek most haszonélvezői lehetünk, akkor csakis mélységes hálát érezhetek.  Arról nem is beszélve, hogy sokan már fiatalon elmentek, én még mindig itt lehetek…

– Hobbiszinten szokott még vízre szállni?

– Ennek elsősorban fizikai okai vannak, mindenféle apróbb nyavalya, amivel azért együtt lehet élni.  Sokszor eszembe jut, hogy amikor az én nagyapám hetvenöt évesen panaszkodott az állapotától az orvosnak, az azt válaszolta neki: – tudja mit, András bácsi? Jajgasson még egy húsz évet.  Hát én is ezt kívánom most magamnak, hogy jajgathassak még egy darabig…