Mégse

“A kajakozás indította be az életemet”

„Vitrines” versenyző vagyok - mondja, aki örömmel néz rá nap mint nap a megszerzett érmeire, sőt, időnként előszeretettel rendezgeti is, például egy egészen kerek évforduló apropójából. Szabó Szilvia azonban nem csupán a fényes érmeket tartja nagy becsben, hanem a kajakozáshoz fűződő, megfoghatatlan emlékeket és a barátságokat is…

Hír

A negyvenedik születésnap manapság már egészen más megítélés alá esik, mint korábban, de ettől függetlenül mégiscsak egyfajta mérföldkő az ember életében. A pályáját tekintve tudna említeni egy ilyen meghatározónak érzett állomást?

– Azt tekintem hasonló mérföldkőnek, amikor ifiből felnőtté váltam és átigazoltam Kati nénihez. Annyira emlékszem, ahogy ott álltam a vonalas telefon mellett – ami egyébként nekünk nem is volt, át kellett mennem miatta a szomszédba – és minden bátorságomat összeszedve felhívtam a nagy edzőt, hogy szeretnék vele edzeni.

– Mi volt a válasza?

– Hogy már nagyon várta a hívásomat.

– Mit érzett abban a pillanatban?

– Hogy enyém a világ… Nyilván sokszor találkoztam vele az UTE vízitelepen gyerekként is, sőt, előfordult, hogy tanácsokat adott és én mindig érzékeltem, hogy a fél szeme rajtam volt, de amikor egyértelművé vált, hogy lát bennem fantáziát és szívesen dolgozna velem együtt, akkor tényleg azt éreztem, hogy ezért megérte hajnalban kelni és edzésre járni. Szóval ott léptem egyet, ami meghatározó pontja volt a kajakossá válásomnak. Nyilván addig is kajakoztam, de akkor lettem felnőtt versenyző. Rögtön átvett a csapatába, ami akkor nagy szó volt.

– Ez a korszakváltás általában kritikus időszak egy versenyző számára. Ön hogyan élte meg a gyakorlatban?

– Gyakorlatban nehéz volt, mert én közgazdasági szakközépiskolába jártam, ahol a tanáraim, de főként az osztályfőnököm nem igazán nézte jó szemmel az aktív sporttevékenységemet. Nehezen is tudtam megoldani, hogy ott legyek minden edzőtáborban és versenyen, de szerencsére az iskolaigazgatónk támogatott, így végig tudtam evickélni ezen az időszakon. Emlékszem, úgy mentem az első felnőtt válogatóra, hogy leérettségiztem és indultam a vonathoz…

– Gondolom, abban az időben és később is gyakran előfordult, hogy elő kellett bányásznia valami erőteljes motivációt. Az ön számára mi volt ez a hajtóerő?

– Nagyon fura, mert sokáig nem voltam különösebben motivált. Azért kajakoztam, mert azt mondták, hogy nekem ez jó lesz. Apukám elvárása volt, hogy mindenképp sportoljak valamit egyesületi szinten. Korábban tornáztam, balettoztam is, de azok nem annyira jöttek be. Igazából a kajakkal is küzdöttem, egészen addig, amíg az első edzőm, Nagy Katalin bele nem tett egy olyan rendszerbe, ahol engem nem ért siker. Például az első szekrényosztásnál nem kaptam öltözőszekrényt. Ez pedig beindított nálam valamit, ami arról szólt, hogy életemben először meg akartam szerezni valamit. Először egy szekrényért hajtottam, aztán egy jobb lapátért, aztán egy jobb hajóért. Aztán az apró kis célokból egyszer csak érmek lettek. Belőlem meg egy „hajtós Szilvi”, akinek fontos lett, hogy elérje a kitűzött célt.

– Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy jóval magasabb szintű célokról is álmodozhat, mégpedig  joggal?

– Gyerekként nem lebegett a szemem előtt, hogy olimpiai bajnok vagy világbajnok szeretnék lenni. Az első olimpia, amire emlékszem, a ’96-os volt, amikor én az ifi vébéről épp éremmel jöttem haza. Akkor gondoltam rá először igazán, hogy én is el tudok jutni arra szintre, hogy egyszer olimpikon lehessen belőlem. Ehhez persze szükség volt arra a tudatos versenyzővé válásra, amit Kati néninél éltem meg. Arra, hogy az adott célért mindent alárendeljek a sportnak. Minden más alapokra helyeződött, mindent ez határozott meg, még a családunk életét is.

– Melyik érmét tartja a legértékesebbnek?

– A legelsőt. Azáltal ízleltem meg, milyen jó érzés felállni a dobogóra. Egy bronzéremről van szó, amit Tatán kaptam négyesben. Nagyon örültem neki. Ma is ott tartom az olimpiai érmek mellett.

– Az érmeken, az elismeréseken túl mi az, amit a kajakozás tett hozzá az életéhez?

– A szisztematikus munkára való képességet és a maximalizmusomat. Amíg nem kajakoztam, addig bizonyos értelemben csak „tébláboltam”. Érdekes módon, a tanulásban is onnantól kezdtem fejlődni, amikor már rendszeresen sportoltam. A kajakozás beindította és rendbe rakta a kis életemet.

– Pályafutásának utolsó szakaszában Simon Miklós irányítása alatt versenyzett. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Azokat az időket már más ütem és dinamika jellemezte. Amikor Athénban kiszálltunk a hajóból az ezüstöt érő futam után, tudtam, hogy én ennél többet edzeni, hajtani, megtenni biztos nem fogok tudni, tehát ott valamilyen szinten a lelkem már elkezdte elengedni a sportot. Elindult bennem egy átértékelődés, egy felismerés, hogy már talán más irányba kell vinni az életemet. Nyilván, amikor az ember egyesben még tud nyerni egy EB-t, akkor még csinálja, de Siminél már nem voltam egy dübörgő versenyző, hanem egy átalakuló, elcsendesülő időszakomat éltem meg nála. Az biztos, hogy nagyon jó helyre kerültünk; Danáék a mai napig mesélik, mennyi mindent tanultak tőlünk.

– Aktív időszakában egyszer úgy nyilatkozott, hogy Birgit Fisher-re azért is tekint példaképként, mert gyerekek mellett is sikeres tudott lenni a sportágban. Kétgyermekes édesanyaként ma hogy látja ezt?

– Az elismerés megmaradt, de már másképp tekintek erre a példára. Végtelenül tisztelek mindenkit, aki anyaként gyerek mellett versenyszerűen kajakozik, le a kalappal előttük, de

én személy szerint nem tudtam volna ezt megtenni.

Sem fizikailag, sem pszichésen nem lettem volna alkalmas arra, hogy visszatérjek. Ez minden bizonnyal személyiségtől függő, de én a szülés után más emberré váltam és ezt nem bánom.

– Mennyire jelentett segítséget az átmenetben, hogy a versenyzés után nem kellett teljesen eltávolodnia a sportágtól?

– Nekem óriási segítség volt; hatalmas előny, hogy a saját, jól ismert közegemben tanulgathattam a marketinget és a rendezvényszervezést. Így csak fokozatosan léptem ki a civil életbe az addigi, biztonságot jelentő búra alól. Ugyanakkor vannak dolgok, amiket még szívesen kipróbálnék és tudom, hogy vár még rám egy másik világ. Hiszek abban, hogy az embernek időszakosan vannak megújulási fázisai, amikor új irányokat  kell felvenni és én mindig keresem is az új impulzusokat.

– Csapatemberként Bóta Kingát tekinti legmeghatározóbb párjának, akivel most biztosan felemlegetnek majd néhány közös emléket. Megosztana egyet ezek közül?

– Rengeteg sztorink van, amiket az összeülős estéken gyakran felidézünk, különösebb ünnepek nélkül is. Mi olyan párt alkottunk, hogy még beszélnünk sem kellett. Kinga annyira rám tudott hangolódni, hogy egyetlen szó nélkül is érzékelni tudta hátulról, mi a helyzet.

„ Láttam a fejeden”

– szokta mondani. A legszebb az egészben pedig  az, hogy ez el sem múlik. Idén  nyáron lenn voltunk a Balatonon és amikor elkezdtünk evezni, Kinga egyszer csak beszólt, hogy „hopp”…  12 év után is beindult az egység és  tökéletes összhangban nyomtuk,  pedig csak egy SUP-on ültünk… A legnagyszerűbb dolog  mindenképp az, hogy a személyében nem csupán versenytársat, hanem  igazi barátot is kaptam a sporttól.

Változnak a válogatási elvek a szegedi vb-re

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöksége elfogadta a jövő évi felkészülési programot, amelyben van néhány változás az elmúlt évhez képest – például a férfi kajak négyes válogatási elvében is, de a női páros és négyes vb-hajóban sem lehet átfedés a maximális olimpiai kvótaszerzés érdekében.

Hír

A 2019-es évben négy nagy világversenyen bizonyíthatnak majd felnőtt versenyzőink: a gyorsasági világbajnokságon, az Európa Játékokon, valamint a két világkupán. A világbajnokság után az olimpiai csapat részt vesz még Tokióban az előolimpián is. A hazai rendezésű szegedi kvalifikációs világbajnokságon egyértelmű cél a maximális kvótaszerzésre való törekvés minden szakágban. Akiknek nem sikerült kvótát szerezniü Szegeden, azok számára a kontinentális pótkvalifikációs versenyen (május 21-22., Poznan) és a második világkupán (május 29. – június 1., Duisburg) van még lehetőség pótlólagos kvótaszerzésre.

A tokiói olimpia kajak-kenu versenyeire egy nemzet maximum 18 kvótát szerezhet (női kajak: 6, férfi kajak: 6, női kenu: 3, férfi kenu: 3). A magyar versenyzők számára pótkvalifikációra csak az egyes és páros versenyszámokban van lehetőség. A legmagasabb kvótaszámot adó kajak négyes versenyszámokban kizárólag a világbajnokságon lehet kvótát szerezni.

„A férfi kajak négyes összetételét ugyanúgy, mint eddig, kardinálisan meg fogja határozni a 200 és 400 egyesben, valamint az 500 párosban elért eredmény – kezdte Hüttner Csaba szövetségi kapitány. – Az egyéni teljesítmény kontrollja és a csapathajós alkalmasság miatt K-1 400 méteren és K-2 500 méteren kötelező az indulás annak, aki részt akar venni az 500 méteres négyes válogatásában. Az első válogató eredményei alapján, az edzőkkel való egyeztetés után összeállítok egy egységet, amely

a második válogatón kihívható.

A K-4 500 méteres válogatóra csak olyan versenyző állhat oda, aki a K-1 400 méteres versenyszámban a döntőben szerepelt, illetve K-2 500 méteren 1-6., K-1 200 méteren 1-4. helyezést ért el.”

A 200 méteres versenyszámokban lehetséges a duplázás a világbajnokságon, kimagasló teljesítmény esetén, erre a szövetségi kapitány tehet javaslatot az időrend függvényében.

Hüttner Csaba a női kajakosok válogatási elvéről elmondta, hogy a négyes és páros 500 méteres versenytávján induló egység összeállításában nem lehet átfedés, tehát hat különböző versenyzőnek kell a két hajóba ülnie, hogy megszerezzük a hat olimpiai kvótát Szegeden. Az egységek összetételéről a szövetségi kapitány dönt a K-1 500 és K-2 500 méteres eredmények, és a csapathajós alkalmasság alapján. A K-4 500 méteres versenyszámra készülő versenyzőknek mindkét válogatón kötelező az indulás K-1 500 méteren.

A férfi kenusoknál kizárólag a két olimpiai számban (C-1 1000, C-2 1000) lesz válogató, így az ott elért eredmények alapján lehet bekerülni a vb-keretbe, nem olimpiai számokban nem rendeznek válogatót.

Az utánpótlásban is változott a felkészülési program, a legfőbb eltérés az elmúlt évhez képest, hogy egy helyett két válogatót rendeznek

„Az első, május 10-ei verseny formabontó lesz, mert olyan számokban, például 2000 méteren is kell majd versenyezniük a fiataloknak, amelyekben eddig nem kellett, viszont a felkészülés menetébe beleillenek – mondta Makrai Csaba utánpótlás szövetségi kapitány.

Célunk, hogy elkerüljük a korai formába hozást,

így nyugodtabban tudnak készülni a versenyzők és az edzők a válogatókra. Ezért hoztuk meg azt a döntést is, hogy az első válogatón még nem rendezünk 200 méteres futamokat, csak a második válogatón, hogy ne kelljen már május végén a rövid távokon csúcsformában rajthoz állni.”

Az idén is két külön csapat indul a világ- és az Európa-bajnokságon. Az ifjúsági és U23-as gyorsasági Eb-n második vonalat szerepeltetünk, így még több fiatal versenyző kaphat lehetőséget a részvételre, míg a vébén a legerősebb csapatunkkal állunk rajthoz. A vb-csapat tagjainak a gyorsasági főversenyek után lesz idejük felkészülni az augusztusi maraton vb-válogatóra, így legjobb csapatunkkal indulhatunk a maraton vb-n is.

„Maximalisták voltunk”

Kenus nótákat nem énekelt – mivel már az általános iskolában arra kérték, hogy az ünnepélyeken inkább csak tátogjon –, de ettől függetlenül mindig lelkes tagja volt a sportbéli közösségeknek. Árva Gáborral, az MTK egykori világbajnok kenusával hetvenedik születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Születésnap
Hír

– Mi motiválta arra, hogy kenus legyen?

– A serdülőkori hiúság. A fiúk abban a korban általában a tükör előtt nézegetik az izmaikat, szeretnének daliásak lenni, imponálni a hölgyeknek. Akkoriban nem voltak fitnesztermek, így olyan sportot kellett keresni, ahol adott volt a lehetőség a kondíció látványos javítására. De számomra a kajak-kenu azért is volt előnyös, mert kinn laktam a Váci úton és onnan körülbelül ötszáz méterre volt az MTK csónakház. Az egyik osztálytársam, akivel egy ipari iskolába jártunk együtt, már kenuzott, de nem ment jól neki az egyes és az edzője arra biztatta, vigyen magával valakit párnak…

– Kezdetnek általában elég ennyi, de aztán sokakban alábbhagyott a lelkesedés…

– Az első napokban nekem sem akart összeállni a mozgás; beszálltam a hajóba az egyik oldalon, a másikon meg már kinn is voltam. Így ment egy hétig, mire az edző megunta és azt mondta nekem: elhiszem, öcsi, hogy tudsz úszni, de ez nem úszószakosztály… most már jó lenne, ha haladni is tudnál azzal a kenuval… Eléggé makacs típus voltam már akkor is, hogy ne adjam fel. A másiknak megy, nekem meg nem? Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Aztán előbb-utóbb ráéreztem, hogyan kell egyensúlyozni, kormányozni és egyre jobb lettem. Öt évvel később már a válogatottba is bekerültem.

– A párban való evezés viszont egész pályafutását végigkísérte…

– Igen, meg is határozta. Ha végigszámolnám, hogy a 12 év alatt hány partnerrel eveztem együtt, akkor eléggé szép névsor kerekedne ki. Persze, voltak meghatározó társak. Szántó Csabával ’71-72-ben versenyeztem egy hajóban, később Povázsai Péterrel pedig hat évet. Nagyon szép időszak volt.  Az országos bajnokságokon ugyan nem tudtunk együtt indulni, mert nem ugyanahhoz az egyesülethez tartoztunk, viszont az MTK-ban sporttársam volt a Benedek Iván, akivel két országos bajnoki címet is nyertünk. Szóval mindig voltak társak.

– Tény, hogy nagyon erős hazai mezőnyben kellett akkoriban helytállni…

– Péterrel a legnagyobb gondunk az volt, hogy nagyon későn találtunk egymásra és eleve későn kezdtem kenuzni is: már elmúltam 16 éves. A gyerekek nagy része ennyi idősen már rég versenyzett. Wichmann Tomi például, aki fél évvel idősebb nálam, 67-ben már ifi Eb-t nyert.  Ezzel együtt Péterrel 1974-ben Mexikóban szereztünk egy ötödik helyezést, 1975-ben pedig a világbajnokságon megnyertük az 1000 méteres számot. Másnap, 500-on pedig még összehoztunk egy bronzot, ami akár fényesebb is lehetett volna, ha az ezres döntőt követő díjátadási ceremónia alatt nem lopják el a térdeplőmet… Helyette már csak egy kölcsönzsákon tudtam versenyezni, ami közel sem adta azt a komfortérzetet, amit megszoktam.

– Az mennyire volt fontos tényező, hogy a két meghatározó kenus társsal nem csupán technikailag, hanem emberileg is nagyon összepasszoltak?

– Annyira, hogy Szántó Csabával a mai napig is aktívan tart a barátságunk. Többször is együtt ünnepelünk egy évben vagy csak úgy spontán összejövünk és nosztalgiázunk. Versenyzőként is csak azért váltak szét az útjaink, mert mindketten maximalisták voltunk. Úgy éreztük, van még bennünk több is, ami egy váltással talán még kihozható. Válogatókat, nemzetközi versenyeket is nyertük együtt, de tényleg nem volt egyszerű a helyzetünk, tekintve, hogy a Wichmann-Petrikovich páros épp abban az időben volt csúcsformájában.  Csabával egyébként állandóan versenyeztünk mindenben, de ez nem egy vérre menő küzdelem volt, hanem játékos vetélkedés. Emlékszem, akkor volt újdonság idehaza a kóla – három forint harminc fillérért – és az ebédnél mindig a vesztes fizette. Egyszer Dunavarsányban, amikor nagyon jó formában voltam, harminc kóla fórom volt, amikor véget ért az edzőtábor. Ami Povázsai Pétert illeti: ő a többiekhez képest egy nagyon szerény, visszafogott természetű versenyző volt, ugyanakkor rendkívül szorgalmas és céltudatos. Állandóan állítgatta, szerelgette, csiszolgatta a felszerelést; a térdelőket, a lapátokat. Csabával jobb erőállapotban eveztünk együtt, mégis Péterrel csúszott úgy a hajó, ahogy senki mással nem. Tökéletesen le tudta másolni az ember ritmusát és viszonylag kis energiával is könnyen, gyorsan haladtunk. Rá is írtuk a hajónk oldalára, hogy „ séta-ha jó”. Vagyis ha nincs kínlódás, ha jó a páros, akkor tényleg sétahajókázás az egész…

– Kik voltak a mesterei?

– Farkas Imre, „ Faresz” volt az első edzőm, ő adta a kezembe a lapátot. Amikor elment, majdnem abba is hagytam, mert egyszerre üres lett a csónakház, úgy éreztem, mint akinek meghalt apja-anyja. Kollégiumban laktam, a nagyszülők neveltek, vagyis az átlagnál sokkal érzékenyebb voltam az ilyesmire. Ha valaki egy jó szót szólt hozzám, azzal már elmentem a világ végére, mint a kiskutya. Aztán szerencsére túltettem magam ezen a helyzeten, amiben sokat segített, hogy az MTK-ban egy nagyon jó kis közösség tagja lehettem. Aztán jött hozzánk a Nánási András, később pedig a Péhl Jóka volt az edzőnk sokáig. Amikor hozzá kerültünk, már a válogatottat irányította és nála edzett Pfeffer Anna meg kenus létére Darvas Miki is, akivel elég jó haverságban voltunk. Látva az ő példáját, mondtam a páromnak: – nézd, igaz, hogy a Jóka nem kenus edző, de a Darvas Csucsu azért mégis világbajnok lett. Menjünk oda hozzá, hátha elvállal minket is. Így is történt és olyan edzéseket csavart ki belőlünk, amit álmomban se hittem, hogy végig tudok csinálni, de meg is lett az eredménye.Amikor pedig lecsengett a válogatottságunk, egyesületi szinten még az Ürögi Lacinál volt egy-két levezető évünk.

– Ezt követően Ön is megpróbálkozott az edzői hivatással, de már csak rövid ideig maradt a sportágban. Miért?

– Elvégeztem a szakedzőit és egy vendéglátó iskolát is; a TF-en épp a harmadik évfolyamra jártam, amikor felajánlottak számomra egy vendéglátó-ipari egységet Kiskőrösön. Anyagi szinten annyira nagy volt a különbség a két lehetőség között, hogy otthagytam az edzőséget. Azóta is ebben a szakmában vagyok, csak időközben átjöttem Káposztásmegyerre. Éppen harminc éve nyitottuk meg itt az éttermet, ahol vezetőként nagyon könnyű dolgom van, hiszen jó zenekar élén karmesternek lenni mindig hálás feladat.

– Mi az, amit a sportmúltból hozva a vendéglátásban is kamatoztatni tudott?

– A sport nem csak külsőleg, belsőleg is formálja az embert. Annak idején nagyon sokszor kellett ázva-fázva, hatalmas hullámok közt küzdeni a saját fájdalmainkkal, meg az ellenfeleinkkel és arra összpontosítani, hogy „én se vagyok rosszabb, nem hagyom magam”. Az a munkabírás, küzdeni tudás és ambíció, amit versenyzőként hosszú időn át felszedtem magamra, ebben a munkában is nagyon hasznosnak bizonyult.

– Mi az, amiért leginkább hálás?

– Hogy most születtem és hogy ide. Ha szétnézek a világban, mennyi tragédia van, hány országban ölik egymást most is, illetve ha arra gondolok, hogy én még egy petróleumlámpás kis falusi házikóban születtem és azóta micsoda fejlődés ment végbe, aminek most haszonélvezői lehetünk, akkor csakis mélységes hálát érezhetek.  Arról nem is beszélve, hogy sokan már fiatalon elmentek, én még mindig itt lehetek…

– Hobbiszinten szokott még vízre szállni?

– Ennek elsősorban fizikai okai vannak, mindenféle apróbb nyavalya, amivel azért együtt lehet élni.  Sokszor eszembe jut, hogy amikor az én nagyapám hetvenöt évesen panaszkodott az állapotától az orvosnak, az azt válaszolta neki: – tudja mit, András bácsi? Jajgasson még egy húsz évet.  Hát én is ezt kívánom most magamnak, hogy jajgathassak még egy darabig…