Mégse

A fiatalok között jött rendbe Vasbányai Henrik

A riói olimpia óta csak kereste magát Vasbányai Henrik, de régi barátja, Németh Szabolcs klubjában ismét megtalálta az örömöt a kenuzásban. A világbajnok kenus 26 évesen rangidős lett a fiatal csoportban, az ezzel járó felelősség is kellett neki ahhoz, hogy lelkileg rendbe jöjjön.

Hír

A Merkapt-Mekler edzője, Németh Szabolcs nagy fába vágta a fejszéjét, a korábbi világbajnoki bronzérmes kenus edzői pályafutása eddigi talán legkomolyabb szezonja elé néz, köszönhetően többek között annak, hogy tavaly október óra Vasbányai Henrik is vele készül. A 26 éves világbajnok kenusnak a riói olimpián nem sikerült a dobogóra állnia, és az elmúlt szezonja is messze elmaradt a várakozásoktól.

„Valóban nem volt túl jó lelki állapotban, amikor idekerült – kezdte Németh Szabolcs, amikor Vasbányai Henrikről kérdeztük. – Nagyon furcsa döntés volt a részéről, hogy a mi kisebb klubunkat választotta. Közrejátszott ebben az is, hogy régóta barátok vagyunk, ezért úgy döntöttünk, hogy közösen, az én nevelőedzőmet, Bánszky Imrét is belevonva kitalálunk valamit. Voltak fizikai problémái, instabil volt, ezért egy személyi edzővel elkezdtünk a szimmetriáján, a tartásán dolgozni, sokszor egykilós súlyokkal edzett, fejleszteni kellett a farizmait is. Henrik egy igazi profi, és volt egy elmélete, hogy miért nem sikerültek neki az elmúlt évek úgy, ahogy szerette volna. Szerintem viszont jól csinált szinte mindent, csak nem volt szerencséje.

Kicsit ki volt égve, újra meg kellett találnia önmagát,

meg kellett találnia az örömöt a kenuzásban, hogy érdemes ezt tovább csinálnia, és úgy látom, hogy ezt sikerült elérnünk. Lelkileg rendbejött, és a tél közepétől már visszarázódott a munkába.”

Vasbányai Henrik még mindig csak 26 éves, de új csoportjában ő a rangidős, Németh Szabolcs szerint ez is kellett ahhoz, hogy lelkileg rendbe jöjjön. „Rangidősként példát kell mutatnia, érzi, hogy nagyobb felelősség van rajta. Levittem magammal Körmendre egy toborzóra, ahol fiatalokkal találkoztunk, óvodába mentünk, ott a gyerekek piros-fehér-zöldbe öltöztek, kérdéseket tettek fel neki, tanácsokat kértek tőle. Először meg volt szeppenve, mert nem szereti, ha körberajongják, de érezte a felelősséget, érezte a súlyát annak, hogy ő egy világbajnok példakép. Szerintem elkezdett felnőni, már inkább családalapításon gondolkozik, mintsem azon, hogy hogyan rúgja be a busz ablakát. Arról nem is beszélve, hogy legfeljebb két olimpia van még benne, és ezzel ő is tisztában van.”

A csoport egyik edzése a portugáliai edzőtáborban:

Németh Szabolcs szerint Vasbányai Henrik az idén is főleg az egyesre koncentrál majd, de a párost sem veti el, a portugáliai edzőtáborban is több csapattárssal kipróbálta magát egy hajóban. Korábbi edzője, Oláh Tamás a minap azt nyilatkozta, hogy azért nehéz férfi kenupárosokat alkotni, mert nincs balos kenus – Németh Szabolcs egyetért kollégájával. „Ez valóban így van. Amikor én voltam fiatal, akkor jobbos kenusból volt hiány, most pedig balosból.”

A fiatal szakembernek Vasbányai Henrikkel együtt öt válogatott versenyzője van. „Moldován Milán technikáján még dolgoznunk kellett, karból, erőből evezett. Tavaly ő sem volt a legjobb állapotban, volt egy sérvműtétje is, amiből hamar felépült, így sokat nem kellett kihagynia. Kiemelném Fejes Danit, aki a tavalyi évéhez képest rengeteget fejlődött, igaz, neki ez csupán a negyedik szezonja lesz, előtte vízitúrázó volt, 13-14 évesen kezdett csak el kenuzni. Koleszár Zoltán tavaly az utánpótlás vébén kiesett az előfutamban, de az idén eddig 110 százalékot nyújt az edzéseken Simon Sebestyén is nagyon sokat lépett előre, köszönhetően annak, hogy ő is keményen dolgozik. Valójában szerencsém van velük, mert mindannyian elképesztően odateszik magukat az edzéseken, és mondhatom, hogy

jó barátok is, hiszen a civil életben is összejárnak, ami szerintem nagyon fontos.”

Néhány éve a nulláról, hat gyerekkel kezdte Németh Szabolcs a klubot vezetni, mára azonban a sárkányhajósokkal együtt 140 tagja van a Merkapt-Meklernek. „Ha a felelősséget nézzük, akkor valóban ez lesz a legnehezebb szezonom, de nem félek tőle, csak jól sülhet el az év.”

A rekordokat nem hajszolja, de húsz vb-cím után is bírja a tempót

Októberben huszadik világbajnoki aranyát nyerte meg Csay Renáta, minden idők legeredményesebb maratoni kajakosa, aki győri otthonában mesélt pályafutása legszebb pillanatairól, értékrendről, érzésekről a Nemzeti Sportnak.

Hír

A fején kapucni, gyorsan szedi a lábait. Nemcsak a kitartóan szemerkélő novemberi eső miatt, hanem azért is, mert valahogy elbeszéltünk egymás mellett – amíg ő Pinnyéden lévő otthonában várt ránk, mi fotóriporter kolléganőmmel a győri vízitelepen „vertünk tanyát”. Ott, ahol Csay Renáta elképesztő pályafutása kezdődött, ahol kibontakozott karrierje, ahol egy darabig otthonra is lelt, s ahol végtelen szeretetben és megbecsülésben van része a mai napig.

A vízitelep most szomorú arcát mutatja. Nemcsak az eső miatt. A néhány évvel ezelőtt átadott céltorony faláról a hosszas betegség után szeptemberben elhunyt Kadler Gusztáv fényképe néz le ránk. Virágok, mécsesek jelzik, friss és élő a gyász, a sportág, a klub csak néhány hete búcsúzott el elnökétől, s mily szomorú, hogy „Guszti bá” már nem emelhette fel a telefont, hogy a huszadik arany kapcsán – ahogyan annyi éven át tette, tehette – gratuláljon versenyzőjének.

Reni ékköve lett a Graboplast Győri VSE-nek, bár ő ezt a mondatot úgy hárítaná el, mint Kovács Katalin annak idején a kajakkirálynői titulust – elragadó, mosolygós, végtelenül kedves személyiségétől idegen az efféle ragyogás.

Két lábbal áll a földön. A sors eleve így rendelte el, hiszen édesanyja, aki szövőnőként három műszakban dolgozott, egyedül nevelte fel.

„Már egészen kicsi lányként megéltem, hogy az esti műszakba menet kénytelen volt rám zárni az ajtót, egyedül ültem és töltöttem az éjszakát a lakásban, de nem neheztelek rá, hiszen nem volt más választása, meg kellett élnünk valahogy. Nem volt autónk, édesanyám vezetni sem tudott, s egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam vele gyerekként kettesben nyaralni” – emlékezik vissza Csay Renáta, aki visszatekintve az elmúlt több mint négy évtizedre úgy hiszi, a sport kitörési lehetőséget is adott neki.

„Persze nem indult könnyen a kajakos pályám. Tizenkét éves voltam, amikor lejöttem ide, a vízitelepre, s mivel október volt, nem a vízen, hanem a tanmedencében ismerkedtem a sportággal. Laci bá (Sztanity László – a szerző) hiába magyarázta, hogyan forgassam a lapátot, egyszerűen képtelen voltam rá,

mindig kiesett a kezemből.

Ő már talán le is mondott rólam, de Weisz Robi, aki akkor még utánpótlásedzőként dolgozott, nehezen és küzdelmesen rávezetett a technikájára.”

Májusban már javában ült a vízen Csay Renáta, akinek élete legszebb élményeit adták a nyári hónapok – a vízitelepen eltöltött hosszú napok, edzéssel, tengózással, bandázással, olyan élményekkel, amelyekre ma már, 42 esztendősen azt mondja: nosztalgia.

„Annak idején itt volt a szalon – tár ki egy ajtót, amely mögött a délelőtti edzés után a ruhák száradnak. – Máig sem tudom, mi volt a funkciója ennek a teremnek, de itt, középen állt egy zongora, a terem olyan fényesre volt suvickolva, hogy a légy hasra esett rajta. Olyan volt, mint valami szentély, amelyet csak ünnepeken nyitnak ki… Persze mi azért olykor-olykor belógtunk a lányokkal, és klimpíroztunk a zongorán. Ahogyan nyáron átszöktünk a strandra is, és ettünk fagyit úgy, hogy Laci bácsi ne tudjon róla, mert tilos volt a vízitelepről kimenni. A nyári táborokba otthonról hoztuk az ebédünket, és itt, a konyhában melegítettük meg.

Nem volt szokás naponta étterembe járni,

mi nem is engedhettük volna meg magunknak, a klasszikus buszmegállós hamburger is extrának számított.”

A KAPOSVÁRI KILENCES PÁLYA

Bivalyerős csapata volt akkoriban Győrnek, amely főként a maratoni szakágra alapozott. Állóvíz híján nemigen tudtak a sík vízi versenyekre készülni, a holtágra akkoriban még nem vitte át versenyzőit az egyesület. Ikonok közlekedtek a vízen és a parton, Salga István, Egedy Nóra és Suhaj Katalin a szakág elitjébe tartozott, mégsem ez határozta meg Csay Renáta jövőjét, nem emiatt tette le voksát a maratoni szakág mellé.

„Gyerekként sík vízi versenyeken indultunk még, emlékszem, olimpiai ezüstérmes kajakosunk, Sztanity Zoli bácsi lánya, Orsi volt a menő a korosztályomban, és roppant büszke voltam magamra, hogy az első MK-s versenyemen a második helyen értem be mögötte. Ifiként is megéltem életem nagy pillanatát egy kaposvári válogatón, amelyen valahogy a kilences pályáról sikerült megnyernem az ötszáz egyest. Ott volt a döntőben Bóta Kinga, Péter Bernadett, Szilágyi Fatime és talán Szabó Szilvi is, és bár

nem vagyok sírós típus, emlékszem, zokogva értem be a célba.

Ebben az évben mentünk még egy felejthető párost Bóta Kingával, majd egyesben elbuktam a második válogatót, a szétlövést, majd a négyesért zajló szétlövést is, így nem jutottam ki Japánba, arra az ifjúsági világbajnokságra, amelyen például Kammerer Zoli berobbant… Laci bácsi talán már ezekben az években is látta, hogy én maratonira születtem. Nem vagyok robusztus alkat, a versenysúlyom sohasem volt hatvan kiló felett, és alacsony is lettem volna a gyorsasági kajakozáshoz. A kárpótlásaim, vagyis a sík vízen elszenvedett vereségek után a maratonik egészen jól sikerültek, mondhatni, itt egyből jöttek az eredmények.”

És természetesen az első pofon is, úgy, ahogyan kell. Mindössze 19 éves volt 1996-ban, amikor a szegedi Terhes Tímeával megnyerték a Grand Prix-t. A sikernek köszönhetően ők is csatlakozhattak a felnőttek edzőtáborához, ahol összemérhették magukat a Suhaj, Egedy, valamint az Erdődy, Bíró kettőssel. Petrovics Kálmán szövetségi kapitányként a motorosból kísérte végig a válogatónak is beillő húsz kilométert.

„Ami a mai napig fájó pont – idézi fel Csay Renáta. – A rutinos öreg rókák persze nem akartak menni, azt várták, talán elvárták, hogy mi vezessünk, de mi nem léptünk Timivel. Kálmán nem sokkal később odadörrent, hogy jó lenne most már elindulni, s mi követtük is az utasítást. Susuék végig megültek a vizünkön, és a dunavarsányi hídnál megindultak, persze le is finiseltek bennünket.

Így nem jutottam ki életem első világbajnokságára, de jó lecke volt.”

Ahogyan a Pitz Andreával eltöltött évek is annak bizonyultak. Csay Renáta és Terhes Tímea útjai 1997-ben elváltak, s Reni szerelme, ma már férje, a szintén maratonista Kolozsvári Gábor tett egy kósza kísérletet arra, hogy kedvese egy hajóba kerüljön a sportág akkori legjobbjával, Pitz Andreával.

„Andi volt a legjobb egyes menő, és volt olyan rendes, hogy kipróbálta velem a párost. Rögtön az első nemzetközi versenyünkön, a paviai Európa-bajnokságon ezüstérmesek lettünk, úgyhogy valójában innen indul az én igazi maratoni karrierem. Egy évvel később a dél-afrikai világbajnokságnak már nagy reményekkel vágtunk neki. A messzi útra vittük a hajóinkat is, volt, akinek már sérülten érkezett meg a kajakja a versenyre, kisebb javításokat kellett eszközölni rajta, a mi pároshajónkban pedig előttünk az ifik is versenyeztek. Hogy emiatt vagy sem, de tény, a 36.6 kilométeres verseny első harmadában eltört a kormányunk, s én letettem a lapátot, mert azt gondoltam, itt a vége a világbajnokságunknak. Pitz Andiról tudni kell, hogy nagyon gyakorlatias, határozott, nagyhangú nőszemély volt, aki azonnal kijelentette: olyan nincs, hogy ezt a versenyt ne evezzük le! Kiszállt a parton, kormányt cserélt, és a mezőny utolsó tagjának a hátát sem látva nekiindultunk, és elkezdtük a visszakapaszkodást a versenybe. Huszonegy évesen nem volt olyan »hú, de felemelő érzés«, mégis felküzdöttük magunkat a nyolcadik-kilencedik helyre.

Ez volt az a verseny, amelyen megtanultam, mi az igazi alázat.”

A LUDASI-CSOPORT ÉS A MEGTISZTELTETÉS

Forró fekete a kézben, kényelmes kanapé, fotelek. A polcon játékok sokasága, társas, kártya, ami napi szintű meghatározója a Kolozsvári-Csay család életének. Már a pinnyédi ház nappalijának melegét élvezzük, amikor a budapesti évekre terelődik a szó. Reni ugyanis kedvesével, Kolozsvári Gáborral együtt a fővárosban kezdett közös életet, együtt csatlakoztak Ludasi Róbert csoportjához, amely akkoriban a világ legerősebb kenuscsapata volt.

„Hogy mi jut eszembe ezekről az évekről? Az első szó a megtiszteltetés. Igen, élmény és megtiszteltetés volt mindennap Robi csoportjában edzeni. Amikor vízre szálltunk, rajtam kívül nem volt olyan versenyző, akinek ne lett volna világbajnoki aranyérme. Kolonics György, Horváth Csaba, Hüttner Csaba, Szuszkó László, Belicza Béla, Csabai Edvin, Györe Attila, Jakus Béla mellett töltöttem a napjaimat rendben, rendszerben, fegyelemben. Például mindenkinek megvolt a helye és a szerepe a vízen, Robi pedig óriási respektnek örvendett. Ha kedvezményt akartunk kicsikarni, mindig Kolónak szóltunk, mert ő volt a csapat szócsöve, ő tudott igazán hatással lenni rá. Természetesen ezekben az években is tartottuk a kapcsolatot Laci bácsival. Nemcsak a magánéletünk alakulásáról beszélgettünk, fontos volt neki, hogy beszámoljak arról is, miként mennek az edzések, milyen ütemben fejlődöm.

Aztán 1999-ben Győrben megszületett pályafutásom első világbajnoki aranya is,

győriként óriási élmény volt a családom, a barátaim előtt nyerni. Az első végigkíséri az ember pályafutását, pedig gyerekként egészen másként gondolkoztam a világbajnoki győzelemről. Amikor Sári Nándor csoportjához eljött egy forgatócsoport, az interjú során ott sertepertéltem én is. Hirtelen odafordult hozzám a riporter és megkérdezte: ki a példaképem? Mondtam neki, Gyulay Zsolt. Aztán jött a kérdés: mit szeretnék elérni? Mondtam, világbajnok akarok lenni, és akkor az én gyermeki lelkem ezt olyan távolinak érezte, hogy úgy hittem, ha világbajnok leszek, vége is lesz mindennek, hiszen akkor már felértem a csúcsra. Az meg sem fordult a fejemben, hogy a világbajnoki címet meg is lehet védeni…”

Pláne családanyaként, két gyereket nevelve. Csay Renáta 2004-ig volt tagja a Ludasi-csoportnak, aztán megszületett fia, Brúnó, s az immár háromtagú Kolozsvári családnak megoldást kellett találni a mindennapokra.

„Budapesten nem tudtam maradni, hiszen a Keleti pályaudvarnál laktunk, s három óra, vagyis a két szoptatási idő között nem fért volna bele az, hogy lemenjek Csepelre edzeni. Segítségünk sem volt, hiszen a férjem szülei korán meghaltak, így döntést kellett hoznunk… Visszatértem Győrbe, ahol a klub a vízitelepen adott nekünk egy kis lakást. A férjem ingázott Budapest és Győr között, péntek este jött, vasárnap este vagy hétfő reggel ment vissza a csoportjához, anyu besegített, amikor tudott, és sikerült találnunk egy idős hölgyet, aki naponta vigyázott Brúnóra. Valójában a kajakosok között én voltam az első, aki anyaként a sportpályafutása folytatását választotta. Bajban is voltunk, mert nem voltak kész válaszaink, hogy mikor mit edzhetek, hogyan dolgozhatok. Laci bácsinak sokat köszönhetek, mert úgy állította össze az edzésprogramot, hogy az éjszakai kelések mellett a gyerekeim nem egy kifacsart rongyot kaptak, hanem a szabadidőnket értelmesen, az ő javukat szolgálva tudtuk eltölteni.”

A család innentől együtt utazott a versenyekre, a kellemeset a hasznossal összekötve, a világversenyek után még kis nyaralást is beiktatva, Brúnó így jutott el 2005-ben Perthbe, a világbajnokságra vagy a tajvani első sárkányhajó-világbajnokságra.

„Később Lilivel ugyanez volt a helyzet. Emlékszem, Tynben csak négy hónapos volt, s jött a foga. Egész éjszaka sírtunk, Lili a fájdalomtól, én azért, mert sír és nem tudok rajta segíteni, a párom, Faldum Bereniké meg azért, hogy úristen, mi lesz velünk másnap a versenyen. A férjem vagy húsz kilométert vezetett, mire talált egy patikát és tudott orvosságot venni Lilinek.”

Aki egyébként már ott volt Csay Renáta pocakjában a 2007-es, legendás győri világbajnokságon, amelyet majdnem elmosott az árvíz.

„Több szempontból is furcsa volt az a világbajnokság, hiszen izgultunk azért, hogy egyáltalán meg tudják rendezni a versenyt, amelyen az ár miatt végül nem lettek futószakaszok. Futószakasz nélkül pedig mindkét számban ezüstérmes lettem, kicsit keserédes volt ez a verseny, sajnáltam az aranyat, főként Bereniké miatt, akivel emberileg is nagyon jól megtaláltam a hangot. Ma már ő is édesanya, nemrégiben jártunk náluk Budapesten babázni.”

PÁLYÁN TARTANI KAMMERER ZOLIT

Keserédes ezüstök… Az ember azon tűnődik, hogy ilyen sikersorozatban, amilyent Csay Renáta átélt, ugyanazon a hőfokon lehet-e tartani az érzelmeket? Az öröm mindig ugyanaz az öröm, vagy az ünnepi pillanatokba bekúszhat-e a „letudva”, „kipipálva” érzése? Vajon több mint két évtized távlatában milyen ívet adhatnak a sikerek, mikor jön be az elvárás érzése, s szoronghat-e az ember attól, hogy egyszer nem ő lesz a világ legjobbja?

„Nem tudom megmondani, melyik aranynál volt, s tudom, hálátlanul vagy éppen furán hangzik, de volt egy pont, amikor elmaradt a kitörő öröm. Sohasem voltam olyan, mint Janics Natasa, aki Athénban olyan euforikusan, gyermekien ünnepelte az aranyát, de azon a versenyen a dobogón állva az futott át az agyamon: úristen, mi lesz a következő versenyen, mi van, ha a sorozat megszakad. De normális, ha a sorozat egyszer megszakad, hiszen meg kell szakadnia, az élet ezt diktálja. Volt időszak, amikor szorongtam emiatt, pedig

sohasem hajszoltam rekordokat, sohasem akartam túlszárnyalni például Csabai Edvint,

aki tizenhét elsőségével sokáig minden idők legjobbja volt a sportágban. Volt, amikor nem pusztán csak örömforrást jelentett egy-egy győzelem, de túl a negyvenen egészen másként tekintek már az aranyakra. Kínában nagyon elfáradtam, de nagyon tudtam örülni a győzelmünknek, s ahogy telnek a napok, még erősebb bennem ez az érzés.”

Ahogyan az is egyre világosabb, hogy egyesben már másoké, a fiataloké a színtér. Kiszli Vanda és Reni világbajnok párja, Czéllai-Vörös Zsófia a fiatalság erejével menetel a sportágban. Vannak pillanatok, amikor fel lehet venni velük a versenyt, de ezek száma egyre kevesebb.

„Nehezen engedtem el az egyest, de be kellett látnom, hogy már nem az én utam. Ha az edzéseimet nézem, hetente kétszer tudok megvillanni, míg korábban, ha két rossz edzésem volt, azzal már sokat mondtam. Tudom, hogy még mindig nem vagyok rossz egyéniben, és most, hogy a gyerekek nagyobbak, könnyebb is lenne több időt és energiát fordítani erre a számra. De sajnos már nem mindig tudom kihozni magamból, ami valójában a kezemben van. A lelkem kicsit fáj emiatt, de ésszel el kell fogadnom, hogy ez a világ rendje. Jönnek a fiatalok, és nekem hálásnak kell lennem, hogy idáig kihúztam. Sőt, nagyon hálás vagyok, hogy párosban még mindig eredményes tudok lenni. Laci bá mondta néhány éve, hogy

a sportolóknak azért is nehéz, mert kétszer kell megöregedniük.

Egyszer versenyzőként, amikor eljár felettük az idő, egyszer pedig civilként, életük utolsó szakaszában. Engem különösen megvisel a sportolói öregedés, mert valójában nem érzem őskövületnek magam, bírom a tempót a vízen, az edzőtáborokban. De amikor ránézek a papírra és látom, hogy oda van írva, negyvenkettő, bizony el kell fogadni, hogy az tényleg negyvenkettő. Hogy mikor fogom abbahagyni? Amikor Kammerer Zolinak felteszik ezt a kérdést, mindig azt mondja, majd ha a Csay Reni is abbahagyja… Nos, szeretném Zolit minél tovább a pályán tartani.”

(forrás és fotók: Nemzeti Sport)

Koncentrálni kell a stratégiát

"A 2012-ben elfogadott stratégia mentén működünk, lényeges irányváltásokra a küldöttek szerint nincs szükség" - állapította meg az őszi közgyűlés után Dr. Baráth Etele, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) stratégiai bizottságának-, valamint a sportág közgyűlésének elnöke. A pénteken Balatonalmádiában megrendezett eseményen a klubok küldöttei elfogadták a szakmai beszámolókat, az alapszabály módosításait, valamint megállapították azokat az irányokat, amelyek mentén a stratégia elemei végrehajthatóak.

Hír

“Köszönettel tartozom a kollégáknak, a sportági stratégiánkkal kapcsolatos jelentéseket ugyanis nagyon szépen kidolgozták – mondta a közgyűlés elnöke. – Lényeges hangsúlyeltolódásra nincs szükség, az MKKSZ most is a 2012-ben elfogadott stratégiája mentén működik, az akkor meghatározott projekteket végrehajtása most a feladatunk.”

A küldöttek egyetértetek abban, hogy a sportági stratégia végrehajtása három területre koncentrálódik, amelyeknek segítségével megtartható a hosszútávú stabilitás.

“A legfontosabb az eredményesség megtartása. Itt nemcsak a válogatott jó eredményeire kell gondolni, hanem a létszám, és a támogatói kör növelésére is. A cél az, hogy minél többen, minél tovább maradjanak a sporágban. Az eredményesség alapja pedig az egészség, hiszen a romló demográfiai helyzetben úgy tudunk helyzeti előnybe kerülni, ha a szülők látják, hogy fizikailag és mentálisan is egészséges gyerekeket nevelünk, a nagyobb merítésből pedig könnyebb megtalálnunk a tehetségeket. A harmadik tényező a tiszta környezet, amelynek megóvása elemi érdekünk, hiszen a gyerekeink abban sportolnak. Összegezve, a tiszta környezetben készülő,

egészséges gyerekek biztosítják a hosszútávú eredményességet

és stabilitást” – tette hozzá Dr. Baráth Etele, aki szerint a stratégia végrehajtása szempontjából kulcsfontosságú az edukáció is, ezért állandó továbbképzési rendszererre van szükség, amely segít a versenyzők, az edzők, és a sportvezetők továbbképzésében.

A közgyűlésen Kubina Ádám, a stratégiával foglalkozó munkacsoport nevében bemutatta azt az öt projektet (tehetségmenedzselési rendszer, Budapest-program, regionális vidékfejlesztési-program, a sportág társadalmasítása program, és a jó kormányzás programja) melyeknek részletes kidolgozása lesz a következő időszak fő feladata.

A közgyűlés alapszabályváltozásokat is elfogadott. A belső szerkezeti módosítások érintik az egyes felelősök jogköreit is. A sportág képviselői megszavazták a korábbi főtitkári rendszer visszaállítását. Az MKKSZ elnöke továbbra is gyakorolja a szervezeten belüli munkáltatói jogokat, felel az elnökség munkájáért, valamint a közgyűlés határozatainak végrehajtásáért, de a szövetség napi működésének irányítása, valamint az egyes szakterületek munkájának összehangolása átkerül a főtitkár felügyelete alá.

“A változás indoka, hogy az elmúlt években

az elnöki feladatok minden korábbinál szerteágazóbbak lettek.

Felügyelni kell a fejletészpolitikát, a beruházásokat, versenysport-, és szabadidős eseményeket szervezni, valamint átlátni minden szakág működését. Ezért a napi munkában az elnöknek segítségre van szüksége, így a döntés értelmében a főtitkárt újra komoly jogokkal kell felruházni – mondta Baráth Etele.

A megszavazott alapszabályváltozások további fontos eleme, hogy a jövő ősszel esedékes tisztújító közgyűlés előtt változott a jelölési rendszer is.

A közgyűlésen Schmidt Gábor, az MKKSZ elnöke a sportágat több évtizeden át segítő munkájáért emlékplakettet adott át Izsó Gábornak, Békés város leköszönő polgármesterének.