Mégse

A fiatalok között jött rendbe Vasbányai Henrik

A riói olimpia óta csak kereste magát Vasbányai Henrik, de régi barátja, Németh Szabolcs klubjában ismét megtalálta az örömöt a kenuzásban. A világbajnok kenus 26 évesen rangidős lett a fiatal csoportban, az ezzel járó felelősség is kellett neki ahhoz, hogy lelkileg rendbe jöjjön.

Hír

A Merkapt-Mekler edzője, Németh Szabolcs nagy fába vágta a fejszéjét, a korábbi világbajnoki bronzérmes kenus edzői pályafutása eddigi talán legkomolyabb szezonja elé néz, köszönhetően többek között annak, hogy tavaly október óra Vasbányai Henrik is vele készül. A 26 éves világbajnok kenusnak a riói olimpián nem sikerült a dobogóra állnia, és az elmúlt szezonja is messze elmaradt a várakozásoktól.

„Valóban nem volt túl jó lelki állapotban, amikor idekerült – kezdte Németh Szabolcs, amikor Vasbányai Henrikről kérdeztük. – Nagyon furcsa döntés volt a részéről, hogy a mi kisebb klubunkat választotta. Közrejátszott ebben az is, hogy régóta barátok vagyunk, ezért úgy döntöttünk, hogy közösen, az én nevelőedzőmet, Bánszky Imrét is belevonva kitalálunk valamit. Voltak fizikai problémái, instabil volt, ezért egy személyi edzővel elkezdtünk a szimmetriáján, a tartásán dolgozni, sokszor egykilós súlyokkal edzett, fejleszteni kellett a farizmait is. Henrik egy igazi profi, és volt egy elmélete, hogy miért nem sikerültek neki az elmúlt évek úgy, ahogy szerette volna. Szerintem viszont jól csinált szinte mindent, csak nem volt szerencséje.

Kicsit ki volt égve, újra meg kellett találnia önmagát,

meg kellett találnia az örömöt a kenuzásban, hogy érdemes ezt tovább csinálnia, és úgy látom, hogy ezt sikerült elérnünk. Lelkileg rendbejött, és a tél közepétől már visszarázódott a munkába.”

Vasbányai Henrik még mindig csak 26 éves, de új csoportjában ő a rangidős, Németh Szabolcs szerint ez is kellett ahhoz, hogy lelkileg rendbe jöjjön. „Rangidősként példát kell mutatnia, érzi, hogy nagyobb felelősség van rajta. Levittem magammal Körmendre egy toborzóra, ahol fiatalokkal találkoztunk, óvodába mentünk, ott a gyerekek piros-fehér-zöldbe öltöztek, kérdéseket tettek fel neki, tanácsokat kértek tőle. Először meg volt szeppenve, mert nem szereti, ha körberajongják, de érezte a felelősséget, érezte a súlyát annak, hogy ő egy világbajnok példakép. Szerintem elkezdett felnőni, már inkább családalapításon gondolkozik, mintsem azon, hogy hogyan rúgja be a busz ablakát. Arról nem is beszélve, hogy legfeljebb két olimpia van még benne, és ezzel ő is tisztában van.”

A csoport egyik edzése a portugáliai edzőtáborban:

Németh Szabolcs szerint Vasbányai Henrik az idén is főleg az egyesre koncentrál majd, de a párost sem veti el, a portugáliai edzőtáborban is több csapattárssal kipróbálta magát egy hajóban. Korábbi edzője, Oláh Tamás a minap azt nyilatkozta, hogy azért nehéz férfi kenupárosokat alkotni, mert nincs balos kenus – Németh Szabolcs egyetért kollégájával. „Ez valóban így van. Amikor én voltam fiatal, akkor jobbos kenusból volt hiány, most pedig balosból.”

A fiatal szakembernek Vasbányai Henrikkel együtt öt válogatott versenyzője van. „Moldován Milán technikáján még dolgoznunk kellett, karból, erőből evezett. Tavaly ő sem volt a legjobb állapotban, volt egy sérvműtétje is, amiből hamar felépült, így sokat nem kellett kihagynia. Kiemelném Fejes Danit, aki a tavalyi évéhez képest rengeteget fejlődött, igaz, neki ez csupán a negyedik szezonja lesz, előtte vízitúrázó volt, 13-14 évesen kezdett csak el kenuzni. Koleszár Zoltán tavaly az utánpótlás vébén kiesett az előfutamban, de az idén eddig 110 százalékot nyújt az edzéseken Simon Sebestyén is nagyon sokat lépett előre, köszönhetően annak, hogy ő is keményen dolgozik. Valójában szerencsém van velük, mert mindannyian elképesztően odateszik magukat az edzéseken, és mondhatom, hogy

jó barátok is, hiszen a civil életben is összejárnak, ami szerintem nagyon fontos.”

Néhány éve a nulláról, hat gyerekkel kezdte Németh Szabolcs a klubot vezetni, mára azonban a sárkányhajósokkal együtt 140 tagja van a Merkapt-Meklernek. „Ha a felelősséget nézzük, akkor valóban ez lesz a legnehezebb szezonom, de nem félek tőle, csak jól sülhet el az év.”

„Maximalisták voltunk”

Kenus nótákat nem énekelt – mivel már az általános iskolában arra kérték, hogy az ünnepélyeken inkább csak tátogjon –, de ettől függetlenül mindig lelkes tagja volt a sportbéli közösségeknek. Árva Gáborral, az MTK egykori világbajnok kenusával hetvenedik születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Születésnap
Hír

– Mi motiválta arra, hogy kenus legyen?

– A serdülőkori hiúság. A fiúk abban a korban általában a tükör előtt nézegetik az izmaikat, szeretnének daliásak lenni, imponálni a hölgyeknek. Akkoriban nem voltak fitnesztermek, így olyan sportot kellett keresni, ahol adott volt a lehetőség a kondíció látványos javítására. De számomra a kajak-kenu azért is volt előnyös, mert kinn laktam a Váci úton és onnan körülbelül ötszáz méterre volt az MTK csónakház. Az egyik osztálytársam, akivel egy ipari iskolába jártunk együtt, már kenuzott, de nem ment jól neki az egyes és az edzője arra biztatta, vigyen magával valakit párnak…

– Kezdetnek általában elég ennyi, de aztán sokakban alábbhagyott a lelkesedés…

– Az első napokban nekem sem akart összeállni a mozgás; beszálltam a hajóba az egyik oldalon, a másikon meg már kinn is voltam. Így ment egy hétig, mire az edző megunta és azt mondta nekem: elhiszem, öcsi, hogy tudsz úszni, de ez nem úszószakosztály… most már jó lenne, ha haladni is tudnál azzal a kenuval… Eléggé makacs típus voltam már akkor is, hogy ne adjam fel. A másiknak megy, nekem meg nem? Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Aztán előbb-utóbb ráéreztem, hogyan kell egyensúlyozni, kormányozni és egyre jobb lettem. Öt évvel később már a válogatottba is bekerültem.

– A párban való evezés viszont egész pályafutását végigkísérte…

– Igen, meg is határozta. Ha végigszámolnám, hogy a 12 év alatt hány partnerrel eveztem együtt, akkor eléggé szép névsor kerekedne ki. Persze, voltak meghatározó társak. Szántó Csabával ’71-72-ben versenyeztem egy hajóban, később Povázsai Péterrel pedig hat évet. Nagyon szép időszak volt.  Az országos bajnokságokon ugyan nem tudtunk együtt indulni, mert nem ugyanahhoz az egyesülethez tartoztunk, viszont az MTK-ban sporttársam volt a Benedek Iván, akivel két országos bajnoki címet is nyertünk. Szóval mindig voltak társak.

– Tény, hogy nagyon erős hazai mezőnyben kellett akkoriban helytállni…

– Péterrel a legnagyobb gondunk az volt, hogy nagyon későn találtunk egymásra és eleve későn kezdtem kenuzni is: már elmúltam 16 éves. A gyerekek nagy része ennyi idősen már rég versenyzett. Wichmann Tomi például, aki fél évvel idősebb nálam, 67-ben már ifi Eb-t nyert.  Ezzel együtt Péterrel 1974-ben Mexikóban szereztünk egy ötödik helyezést, 1975-ben pedig a világbajnokságon megnyertük az 1000 méteres számot. Másnap, 500-on pedig még összehoztunk egy bronzot, ami akár fényesebb is lehetett volna, ha az ezres döntőt követő díjátadási ceremónia alatt nem lopják el a térdeplőmet… Helyette már csak egy kölcsönzsákon tudtam versenyezni, ami közel sem adta azt a komfortérzetet, amit megszoktam.

– Az mennyire volt fontos tényező, hogy a két meghatározó kenus társsal nem csupán technikailag, hanem emberileg is nagyon összepasszoltak?

– Annyira, hogy Szántó Csabával a mai napig is aktívan tart a barátságunk. Többször is együtt ünnepelünk egy évben vagy csak úgy spontán összejövünk és nosztalgiázunk. Versenyzőként is csak azért váltak szét az útjaink, mert mindketten maximalisták voltunk. Úgy éreztük, van még bennünk több is, ami egy váltással talán még kihozható. Válogatókat, nemzetközi versenyeket is nyertük együtt, de tényleg nem volt egyszerű a helyzetünk, tekintve, hogy a Wichmann-Petrikovich páros épp abban az időben volt csúcsformájában.  Csabával egyébként állandóan versenyeztünk mindenben, de ez nem egy vérre menő küzdelem volt, hanem játékos vetélkedés. Emlékszem, akkor volt újdonság idehaza a kóla – három forint harminc fillérért – és az ebédnél mindig a vesztes fizette. Egyszer Dunavarsányban, amikor nagyon jó formában voltam, harminc kóla fórom volt, amikor véget ért az edzőtábor. Ami Povázsai Pétert illeti: ő a többiekhez képest egy nagyon szerény, visszafogott természetű versenyző volt, ugyanakkor rendkívül szorgalmas és céltudatos. Állandóan állítgatta, szerelgette, csiszolgatta a felszerelést; a térdelőket, a lapátokat. Csabával jobb erőállapotban eveztünk együtt, mégis Péterrel csúszott úgy a hajó, ahogy senki mással nem. Tökéletesen le tudta másolni az ember ritmusát és viszonylag kis energiával is könnyen, gyorsan haladtunk. Rá is írtuk a hajónk oldalára, hogy „ séta-ha jó”. Vagyis ha nincs kínlódás, ha jó a páros, akkor tényleg sétahajókázás az egész…

– Kik voltak a mesterei?

– Farkas Imre, „ Faresz” volt az első edzőm, ő adta a kezembe a lapátot. Amikor elment, majdnem abba is hagytam, mert egyszerre üres lett a csónakház, úgy éreztem, mint akinek meghalt apja-anyja. Kollégiumban laktam, a nagyszülők neveltek, vagyis az átlagnál sokkal érzékenyebb voltam az ilyesmire. Ha valaki egy jó szót szólt hozzám, azzal már elmentem a világ végére, mint a kiskutya. Aztán szerencsére túltettem magam ezen a helyzeten, amiben sokat segített, hogy az MTK-ban egy nagyon jó kis közösség tagja lehettem. Aztán jött hozzánk a Nánási András, később pedig a Péhl Jóka volt az edzőnk sokáig. Amikor hozzá kerültünk, már a válogatottat irányította és nála edzett Pfeffer Anna meg kenus létére Darvas Miki is, akivel elég jó haverságban voltunk. Látva az ő példáját, mondtam a páromnak: – nézd, igaz, hogy a Jóka nem kenus edző, de a Darvas Csucsu azért mégis világbajnok lett. Menjünk oda hozzá, hátha elvállal minket is. Így is történt és olyan edzéseket csavart ki belőlünk, amit álmomban se hittem, hogy végig tudok csinálni, de meg is lett az eredménye.Amikor pedig lecsengett a válogatottságunk, egyesületi szinten még az Ürögi Lacinál volt egy-két levezető évünk.

– Ezt követően Ön is megpróbálkozott az edzői hivatással, de már csak rövid ideig maradt a sportágban. Miért?

– Elvégeztem a szakedzőit és egy vendéglátó iskolát is; a TF-en épp a harmadik évfolyamra jártam, amikor felajánlottak számomra egy vendéglátó-ipari egységet Kiskőrösön. Anyagi szinten annyira nagy volt a különbség a két lehetőség között, hogy otthagytam az edzőséget. Azóta is ebben a szakmában vagyok, csak időközben átjöttem Káposztásmegyerre. Éppen harminc éve nyitottuk meg itt az éttermet, ahol vezetőként nagyon könnyű dolgom van, hiszen jó zenekar élén karmesternek lenni mindig hálás feladat.

– Mi az, amit a sportmúltból hozva a vendéglátásban is kamatoztatni tudott?

– A sport nem csak külsőleg, belsőleg is formálja az embert. Annak idején nagyon sokszor kellett ázva-fázva, hatalmas hullámok közt küzdeni a saját fájdalmainkkal, meg az ellenfeleinkkel és arra összpontosítani, hogy „én se vagyok rosszabb, nem hagyom magam”. Az a munkabírás, küzdeni tudás és ambíció, amit versenyzőként hosszú időn át felszedtem magamra, ebben a munkában is nagyon hasznosnak bizonyult.

– Mi az, amiért leginkább hálás?

– Hogy most születtem és hogy ide. Ha szétnézek a világban, mennyi tragédia van, hány országban ölik egymást most is, illetve ha arra gondolok, hogy én még egy petróleumlámpás kis falusi házikóban születtem és azóta micsoda fejlődés ment végbe, aminek most haszonélvezői lehetünk, akkor csakis mélységes hálát érezhetek.  Arról nem is beszélve, hogy sokan már fiatalon elmentek, én még mindig itt lehetek…

– Hobbiszinten szokott még vízre szállni?

– Ennek elsősorban fizikai okai vannak, mindenféle apróbb nyavalya, amivel azért együtt lehet élni.  Sokszor eszembe jut, hogy amikor az én nagyapám hetvenöt évesen panaszkodott az állapotától az orvosnak, az azt válaszolta neki: – tudja mit, András bácsi? Jajgasson még egy húsz évet.  Hát én is ezt kívánom most magamnak, hogy jajgathassak még egy darabig…

Kiváló körülmények között készülnek Tótkáék

Lassan túl van az első komoly héten a Hüvös Viktor vezette férfi kajakos csoport, amely Dél-Afrikában edzőtáborozik.

Hír

Hat versenyző utazott ki november 10-én, szombaton az afrikai országba, hogy december 3-ig melegvízi edzőtáborban végezze el a téli alapozás egy részét.

Napi három edzés (két vízi és egy kiegészítő edzés, általában kondi) szerepel a programban. “Tökéletes körülmények között edzhetünk – kezdte az Újpest világbajnok kajakosa, Tótka Sándor. – A szállást már ismerjük, hiszen legutóbb tavasszal is itt voltunk edzőtáborozni, a szállás mellett a kaja és a pálya is nagyon szuper. Mindig nagyon jó érzés a hidegből a melegbe elutazni,

itt most 30-35 fok van, szóval tényleg minden adott a munkához.

Ha valami negatívumot kellene mégis említeni, akkor azt mondanám, hogy hétvégén nagyon sok a motorcsónak, nehéz előlük elbújni, hogy ne zavarjanak.”

A rengeteg edzés mellett nem igazán jut idejük és erejük más programot csinálni. “Az utolsó hétvégén átmegyünk Fokvárosba, az lesz a három hét kemény munka jutalma” – zárta Tótka Sándor.